A KIRÁLY SZEMÜVEGE
A KIRÁLY SZEMÜVEGE
Alkotmányos országokban két faktor oszthat kitüntetéseket: az uralkodó címekkel, rendjelekkel rendelkezik, a nép fáklyásmenetet adhat, díszpolgárrá teheti kedvencét, szobrot emelhet neki, utcát nevezhet el róla. Középütt lebeg a sajtó. Ez hangzatos szóvirágokkal ékesíti föl tenyerén hordott embereit. Mindeniknek megvan a maga jogosultsága, minden kitüntetés becses lehet, ha attól jön, aki arra illetékes, és ha úgy nyilatkozik, hogy természetességének ízét másnemű aroma el nem veszi.
Egy szobor, amit a hatalom állít föl, kevesebbet ér, mint amit polgárok emelnek polgártársuknak; a sajtó lelkesült zengése fülsértő hangzavarrá válik, ha a reklám nagy dobja van megütve benne, a nép koszorúja undorító, ha virágait a hízelgés keze fonja.
Innen van az, hogy a különféle helyekről származó különféle kitüntetéseknek különféle formákban kell mozogniok. A király rendjeltára élő alattvalóira szól (az élők támogatják a trónust). A nép fáklyásmenetei, díszpolgári oklevelei szinte az élők számára vannak, de a nagyobb szabású kitüntetések a szobor, az utcanév a halottaké (mert a megbecsült halottak nevelik a népnek a becsülést szomjúhozó élőket).
A királyi kitüntetések is bizonyos szabályokba vannak szorítva. Váradi Antal nem kaphatja meg az aranygyapjút, hanem csak a »pro litteris et artibus«-t. A királynak külön szemüvege van az emberi nagyságra nézve. És az helyes is. Arany János csak a Szent István-rend kiskeresztjéig való ember volt, de a kaszinó vén gibicei közt akárhány Szent István-nagykeresztes van – akik nullák a nép előtt. Király csak egy van, s mégis megköti a saját kezét szabályokkal, nehogy egyes esetekben a nagyobb rendjelek fiókjába nyúljon, miáltal a kitüntetések értékét leszállítsa. Vagy ha nem éppen a saját kezeinek megkötésére céloznak a rendjel szabályai, legenyhébb fölfogás szerint céloznak az utódokra, hogy az utódok ne bánhassanak könnyelműen a rendjelekkel.
S a nép? A millió fejből álló nép (s minden koponya másképp alkotva) hogy tartson mértéket az ő kitüntetéseiben, ha azokat nem szorítja formák és szabályok közé? Az első száj elkiálthatja az első föllendülésnél: »szobrot neki!« S a többi száj utána ordít. S ez az ordítás mindjárt orkán, mert népakarat. A szobrot azonban szerencsére faragni, önteni kellene s amíg kifaragnák, megöntenék, a nép elfelejti a buborékszerű fölpezsdülését és akkori bálványa nevét.
A napi áramlatoknak elég a fáklya. Egy negyedóráig ég és kialszik. A füstje eloszlik a levegőben. Mint ahogy eloszlik némely nimbusz.
A népszerűség nagy vonzerő; aranylevelű pálma, melynek árnyéka tündöklőkké teszi az alatta levőket. Édes bér a népszerűség, melyért szeretnek sorompóba szállni a halandók. A nép kincstárában az egyetlen becses gyémánt, melynek fényével fönntartja saját presztízsét, azt elvesztegetni, annak értékét nullifikálni a legnagyobb ostobaság, amit a nép tehet. A népszerűségnek vannak skálái, de egyetlen skálájában se derogál senkinek, s ennyivel többet ér a rendjeleknél. Egy koronás arany-érdemkereszt fölbosszantaná Széll Ákost, de egy csipetnyi a népszerűségből jól esnék gróf Szécsen Antalnak is. Maga a most dicsőségesen uralkodó magyar király is, tudom, összes címei közt legtöbbre becsüli azt a nevet, amellyel Európa-szerte emlegetik: a »legszeretettebb király«-nak.
A népnek százszor inkább korlátoznia kell kitüntetéseinek mértékét, módját, mint az uralkodóknak, mert százszor inkább tévedhet elágazó észjárásával és szeszélyeivel. Hát még a kitüntetendők személyét mennyire meg kellene válogatnia. Kinek mit adjon? Mert az ő vonzalmával sokkal inkább visszaélnek az emberek, mint a királyéval. Minthogy e vonzalom annyira becses, hogy még a látszata is imponáló.
S mindenekelőtt saját szemüvege legyen a népnek. Ha a koronának nem elég nagy Arany János, a népnek viszont nem elég nagy Radetzky generális, vagy nem tudom én ki, habár a trón legelső lépcsőjén állna. Ez a király külön dolga az ő vitézeivel. Nekünk is vannak hőseink. A mi szemünknek azokat kell meglátni. Ez meg a mi külön dolgunk.
De sajnos a mostani népszerűség rossz hírbe keverte magát. Nagyon gyanús holmi az egy idő óta. A nép megtalálta valahol a király pápaszemét s azon át nézi az országot. A megbecsülését abban a fokozatban osztogatja, ahogy a királyi kegy süt az illetőre. Az államtitkár bankettet kap, ha valahova megy, a miniszter fáklyászenét, a miniszterelnök fehér ruhás leányokat. (Hogy a palatinus mit kapna, ha volna, szinte lehetetlen elképzelni.) Tereit, utcáit is a miniszterek nevére keresztelik a városok. Díszpolgárokat is a miniszterek közül választanak. Mandátumokat a minisztereknek ajánlanak föl. Ha az egyik miniszter nem vállalja, a másiknál kilincsel a deputáció, s ha végre a nyolcból egy sem akad, az államtitkárokra fanyalodik. S még szerencsés népszerűség, ha államtitkári fő körül fonhat glóriát, mert államtitkár is csak nyolc van. Igyekszik a nép fürge és szemes lenni, hogy legalább egy excellenciás urat foghasson. És ha ezek is le vannak már foglalva, nemes rezignációval száll alá a dietenklasszis lajtorjáján, s mikor már az adófölügyelő (s kir. tanácsos) se vállalja a mandátumot, csak akkor küldi föl szorultságból valamelyik polgártársát, aki még semmi, csak esetleg lángeszű férfi és nemes, tiszta jellem.
Ezek a hiperlojalitás kinövései. A tetszelgés a király szemüvegével. Nagyon lehangoló szimptómák. Nem kicsiségek ezek, mert egy nép szellemére lehet belőlük következtetni. Aki egy osztrák városban megfordul s látja, hogy a főtér »Erzherzog Johann-platz«, a szomszédos utca »Erzherzogin Dorothea-gasse«, az átellenes vendéglő »Zum Erzherzog Karl«, az rögtön rájöhet, hogy itt sört isznak és nem gondolkoznak többé, hogy itt a közszellem meg van bénulva s túltengésében a lojalitás már csak oda mehet ki, ha bálványait, vonzalma tárgyait is az előljáróságtól kapja, hogy azzal állítanak be a polgárok a föllebbvalókhoz egy napon, jelöljék ki nekik a leányokat is, akiket ők ezentúl szeretni fognak és feleségül vesznek.
E keserűen komikus gondolatokat, minek is tagadnám, a »Baross utca« affér idézte fel e sorok írójában. De nem a Baross személye. Mert Baross érdemei nem képezhetik vita tárgyát. Csak eszmetársulás útján kerülnek e helyen megbeszélés alá a lojalitás túlhajtásai, a miniszterek adorálása stb.
Mert nincs abban semmi, hogy egy miniszter népszerű legyen, hogy a nép szeresse és bálványozza. Hiszen a miniszterek a legjava emberekből vannak. Hát bizonyosan találhat köztük a nép is egy-egy megszeretni méltó alakot.
Csakhogy mikor mind a nyolc miniszter nagy, bölcs, szeretetreméltó, amíg miniszter, akkor lehetetlen nem gyanakodni a népben.
Gyermekszobákban látni apró emberkéket a nyakukban egy-egy »bártlival«, amelyikre rá van hímezve »apa kedvence«, a másikéra »mama kedvence«, a harmadikéra »nagybácsi kedvence«. És ezek a kis bohók jól veszik ki magokat a megkülönböztetésekkel. De a mi minisztereink nyakában három ilyen bártli is lóg: Az egyik bártlin »a korona kedvence«, a másikon a »nép kedvence«, a harmadikon a »sajtó kedvence«. Mind a háromnak »kedvence« egy személyben.
Hát ezek a bártlik igen kellemesek lehetnek a minisztereknek, mert fölköthetik akár mind a hármat egyszerre, akár csak az egyiket, amelyikre éppen szükségük van – de a magyar közszellemre sajnos, nagyon rossz világot vetnek.
A közmunkatanács eljárása igen helyes volt, nézetünk szerint, ha a szabályhoz ragaszkodott, hogy élő emberekről utcákat nem nevez el. S igen helyes a szabály is. Mert a lojalitás olyan különös túltengései közt, aminők mutatkoznak, jó az emberek nagyságát egy kis időre eltenni, hogy ne fogja a rozsda; mert ha az élő hatalmasok imádása minden korlátok nélkül folyna, kivált gyorsan változó kormányok alatt, nem maradna elég utca és tér az aktuális nagyok számára – úgyhogy apródonként a halottaktól kellene elvenni az utcákat. Mert a meghalt excellenciásoknál többet érnek az élő excellenciások. Ezen elkonfiskálások alá hihetőleg legelőbb jutna Arany János, Toldy Ferenc és Vörösmarty, akik csak tekintetes urak voltak, de megeshetnék, hogy Baross Gábort is letörülnék a Stáció utcai pléhtáblácskákról – ha majd leendő minisztereknek kellene a hely.
Azért tán jobb ez így, vigasztalódjék a miniszter, hogy a közmunkatanács a halálát akarja előbb bevárni. Nincsen abban semmi udvariatlanság. Én hiszem, hogy az ő érdemei kiállják azt az időt. S végre a Stáció utca is várhat.
Addigra talán elmúlik a hiperlojalitás is, melynek roppant arányait az mutatja legjobban, hogy magának a kormánynak kellett nyilatkoznia: ő nem tett semmit Baross ellen.
A hiperlojalitás bámész szemeket vet a nagy mindenségbe s tűnődve kérdi:
– Nem tett ellene a kormány. Igaz lehet az? De hát akkor, hogy eshetett meg a dolog?
Mert a hiperlojalitás annyira hipernél is hiperebb, hogy még el sem képzelheti, mintha történhetnék a világon valami, amit nem a kormány akart.
