KI A VIVÁT?
KI A VIVÁT?
Bertrandon de la Brocquičre Krisztus után 1433-ban utazott Budán, Pesten, de ahogy az akkori jellemzéséről a viszonyoknak kiérezzük, már akkor is itt találta Rémit, Hűvöst, Ráth Károlyt és a többieket.
Pest azóta nagyon nagy város lett. Az ország mint a szarka minden fényeset erre az egy helyre hordott össze; de a Rémiek és a Hűvösek is itt maradtak. Azokat nem bírta elhordani innen.
A Rémieket különféleképpen hívták azelőtt. Voltak Nesselrothok és Sartoryk.
Egy Sartoryra még emlékszünk, ötven év előttről, aki a sétányok ültetése ellen szólalt fel a közgyűlésen, hogy »a fák erdőkbe valók, Londonban sincsenek – mondá – fák!«
Amire azt felelte valaki:
– De Londonban nincsenek Sartoryk sem, hanem csak toryk!
No itt csak Sartoryk vannak!
A természetnek az volna az ő közönséges rendje, hogy városban először az emberek nőnek meg, azután a házak. A megnövekedett embereknek van szükségük a nagyobb házakra. A nagy házakhoz nagy institúciók is kellenek. A nagy házakat fölépítik a kőművesek és a tótok, de a nagy institúciókat csak nagy látókörű emberek gondolják ki és tartják fenn.
Itt megfordítva történt. A házak megnőttek – de az emberek kicsinyek maradtak. S mert egy igazi város házakból és emberekből áll, Budapest nem lehet naggyá embereinek kicsinysége miatt, kik minden cselekedetükkel lenyomják, lelapítják a nagy házakat.
Ezen különös elmélkedésre a ma zajló községi választások vezetnek bennünket, de nem először és nemcsak ezek. Minden Abderára emlékeztet, amit látunk és amit látni fogunk. Vén Juvenalis, ide jöjj írni szatírákat. Itt látod meg legtökéletesebben hasra borulva emberedet a király lova előtt. Itt zsugorodik össze a legkisebbre a nagyúr előszobájában. Itt jár a legpeckesebben, két arcát felfújva az aprók között. Ide jöjj, Juvenalis.
Látni fogod gróf Andrássy Gyulát lóháton, azzal az indokolással, mert még nincs lovas szobrunk (s Bécsnek már három van). Fel hát a lóra a legelső nagy emberünkkel! Teljes mértékben csúffá téve a népképviseleti elvet.
Milyen liszták és milyen szempontok! A nyárspolgáriasság üledékét késsel lehetne levakargatni az elmékről. Totyakos szappanosok, furfangos kocsmárosok, egymással sógorok, komák tarkállanak a lisztákon, itt az ország fővárosában, ahol a nemzet színe, virága áll rendelkezésre, mint választási anyag. Jókai virilistaság révén juthat csak be a városi képviseletbe, mert valami szitásmesternek hely kellett, Rémiék hát kitörülték a lisztából – mert már úgysem lakik a Józsefvárosban, ami a Rémi birodalma. A Terézvárosiak pedig, ahol most lakik, föl sem vették, mert valami börzespekulánsnak kellett a hely. Radoczáék is kitörülték Jókait. Hely kell a légszesz, a kövezet és a mindenféle konzorciumok tagjainak, akik ott megvédjék a maguk érdekeit és ne engedjék tovább mozdulni a várost.
Milyen kaotikus zűrzavar! Az együgyűség összekeverve az önérdekkel milyen cudar színeket produkál! S e dísztelen harcokból, a tarkán gomolygó tömegből mint vezérek emelkednek ki Rémi és Hűvös. Két nagy stratéga, két Napoleon, egy – városrészben! Bérlők és vezérek. Bérelnek kávéházat, kocsmát és bizalmat.
Rémi akaratát, Rémi szellemét leheli minden, ami történik. Rémi a skíz, a legfőbb ütő. Ő vezeti a választásokat, a közgyűléseket, a tanácsot, a polgármestereket. Mindent Rémi vezet, mindent Rémi csinál. Minden Rémitől függ. (Még tán Róma alapításánál is sajtóhibábul van odatéve Rémi helyett Remus.)
De Rémit nem gáncs illeti ezért. Ő és Hűvös derék, ügyes emberek, akik nem bolondok a gyeplőt más kezébe adni. Rémi nem oka semminek. Ártatlan mindenben, mint a bárány. Rémi nem szüli a közszellemet, hanem Rémit szüli a közszellem.
Nem is lehet más vezér, mint Rémi. Hiszen minden Rémi-szerű. Ott van a polgármester Ráth Károly, aki nagy bajuszáról nevezetes s egyéb semmiről. S ha hosszú polgármesterkedés után lelép fényes polcáról, átadva azt Rémi valamely kreatúrájának, nem marad utána semmi egyéb, csak a tóasztjai. Ráth Károlyt násznagynak alkotta a természet, de abderiták főpolgármesterré tették.
S amilyen Ráth Károly – úgy hasonlítanak hozzá a többiek lefelé, csak éppen olyan nagy bajsza nincs a többinek.
Aki azt hiszi, hogy túlzott a kép, az ellen csak azt veti fel e sorok írója, hogy ha Magyarországon tud valaki még egy helyet, ahol a bizottsági tagok választása ilyen alacsony motívumok szerint megy, akkor bocsánatot kér a sötét színekért. Nem, még a leghitványabb oláh vidéken is az intelligencia közül válogatnak a képviseletbe. Budapesten nem.
– Ki a vivát? – kérdik egymástól a szembejövők, unalomból vagy egyszerű fecsegési vágyból.
Kérdezhetik, mert hiszen legtöbb kerületben a lisztákkal szemben liszták állnak. Nevekkel szemben más nevek.
De ezek a nevek olyan egyformák (egy-két kivételt nem számítva), a Rémi és Hűvös képére teremtett nevek, hogy az a világon senkit sem érdekel, ki a vivát.
Mindegy akármelyik liszta. Egyik liszta se jelent semmit.
A holnapi lapok meghozzák az eredményt; de az újságolvasó pesti ember közömbösen von vállat s magában dörmögi, a meglett neveket átfutva:
– Új Sartoryk.
S az új Sartoryk élni és uralkodni fognak ezután is, szülvén új Sartorykat, akik ismét átvegyék tőlük az uralmat. A nemzet továbbra is ide fogja gyűjteni a vért az erekből, ide a szívbe a Sartoryk számára, s ha majdan e Sartoryk szobrot állítanak a nagy vezető szellemnek, Ráth Károlynak, minthogy már akkor lesz lovas szobrunk, őméltósága nyilván a Rémi hátán állva fog ábrázoltatni gránitból, hogy itt emelkedjék fenn a következő Sartory maradékok gyönyörűségére a városi életkor legvégső határáig.
