NÉHÁNY SZÓ A »REGÉNYTÁR« SZÁZADIK KÖTETÉHEZ
NÉHÁNY SZÓ A »REGÉNYTÁR« SZÁZADIK KÖTETÉHEZ
Mikor a Singer és Wolfner cég elhatározta, hogy jó és olcsó regények terjesztésére vállalkozik, hogy ami jó terem a külföldön, s ami meglehetős idehaza, azt csinosan kiállított, ötven krajcáros vászonba kötött könyvekben viszi be az úgynevezett nagyközönségbe, senki sem hitte volna, hogy megélik a századik kötetet.
Maga a regényírás atyja, Jókai Mór csodálkozó szemeket vetett rájok, midőn felkérték, hogy írjon számukra egy kötetet, s előadták tervüket:
– Talán aranybányát fedeztek fel az urak vagy petróleum-forrásokat, és most a haza oltárán akarják letenni könnyen szerzett kincseiket?
És mi többiek is mind csodálkoztunk, mert igaz, hogy eddig is folyton akadt egy-egy könnyelmű ember (e könnyelműek nélkül furcsán nézne ki ma az irodalom), aki számolásába belekeverte a lelkesedését – s ez rossz keverék. A bor és a víz összekeverése még praktikus is lehet, a víz erősebb lesz valamivel, a bor gyengébb, de mikor valaki a maga egy icce borát egyszerűen beleönti a Dunába, a víz nem lesz tőle erősebb, de a bor teljesen odavész.
Egyes emberek, mondom, mindig akadtak, de kettős emberek nem. Egy fejben megteremhet valami ábrándos idea, valami vakmerő lehetetlen terv. De ebben az esetben egészen meghökkentő volt a »Regénytár« megindítása. Mert ha Singer akarja, hiszen arra való Wolfner, hogy lebeszélje, ha pedig Wolfner akarja, Singernek kell őt megakadályozni. De nem az történt. Ritka egyértelműséggel láttak hozzá a vállalathoz, s megjelentek a szebbnél szebb füzetek. Egy könyv ötven krajcárért! Szépen bekötve! Hát lehetséges ez? Mi van ebből valjon ingyen: a könyv-e vagy a kötése?
Hát még mikor azt hallottuk, hogy tíz-húszezer példányban nyomatják. Lett nagy találgatás, hogy mit akarhatnak ezek az urak? Miben bizakodnak, miben reménykednek?
Csupán egyetlen számításuk látszott volna indokoltnak, ha megtörtént, amiben hiába fáradozott Kőrösi Csoma Sándor s előtte mások, hogy ti. még egypár milliónyi magyart találtak valahol az Ural körül. S hogy azok nem nagyon hasonlítanak az idevalókhoz.
De nem az történt. Nem találták meg az ázsiai őstestvéreket, hanem megtalálták a közönség rokonszenvéhez az utat, amely pedig be volt már nagyon gyepesedve, s anélkül se veszélytelen. Mert megvan az a tulajdonsága, ami a mesebeli utaknak, hogy az utasnak, ha egyszer elindult rajta, sohase szabad hátrafelé tekintenie (mert megijed és szörnyet hal), hanem mindég csak előre; meg kell viaskodni útközben egy sárkánnyal, a közönnyel, akinek nem hét feje van, hanem hetvenhétezer feje.
Mind e bajokon túl van immár a Wolfner és Singer cég, a »Regénytár« tetszetős alakja, olcsósága, a terjesztés páratlanul ügyes módja, a tartalom és a szerzők változatossága kedveltté tette a vállalatot, ma már ott lehet azt találni majd minden családnál sáskaszerű szaporodásban.
E kötet, melyhez e néhány szót fűztem (mintegy megünneplésére a ritka alkalomnak), a századik. Száz kötet! Könnyű kimondani, nehéz kiadni, még nehezebb eladni.
De a »Regénytár« alapítóinak mindez sikerült, anélkül, hogy aranybánya és petróleum-források jövedelmét vesztegették volna el, de viszont anélkül, hogy aranybányát találtak volna. A »Regénytár« nem fényes üzlet, de nem is rossz üzlet. Közönség és a kiadó meg vannak elégedve.
E kölcsönös megelégedéshez még csak az íróknak kell hozzájárulni, hogy a diadal teljes legyen.
Mi pedig hozzájárulunk szívesen, mert a »Regénytár« kettős kulturális feladatot végzett. Az egyik, hogy írókat lanszírozott, a másik az, hogy írókat legiullotinerozott.
E mosolygó, vidám piros könyvtáblákra bízvást rá lehetne nyomtatni az örvendetes gyászjelentést:
»Ponson du Terrail és Xavier Montepin nincsenek többé!«
