A MAI ÜLÉS [márc. 15.]
A MAI ÜLÉS
[márc. 15.]
[márc. 15.]
A mai ülés nagy eseménye a Tisza Kálmán beszéde. Ma két éve, hogy utoljára beszélt a nagy államférfi, amikor még ott állt a miniszteri székek félkörében, de már féllábbal az egyszerű képviselői padok árnyékában. Azóta hallgatott. De az ő hallgatása is érdem volt.
Amíg miniszterelnök volt, megszerettette a nemzettel az állandóság gondolatát, pénzügyminiszter korában a takarékosság erkölcseit oltotta a parlament vérébe, és most két esztendeig csinált nimbuszt egy harmadik, eddig népszerűtlen nagy erénynek: a hallgatásnak.
Ma végre kilépett a tartózkodásból, fölállott helyén, ott a harmadik pad szélén és szót emelt. Nagy mozgás futott át a termen, a karzaton… A mamelukok arca édesdeden kigömbölyödött, meg föllángolt, csak Prileszky Tádé rázta a fejét, mintha szemére hányná a pártnak:
Ugyan gyerekek, hogy engedhettétek a generálist a harmadik padba, amíg nem voltam itt!
Bánffy Dezső, az elnök, megragadta a csengettyűit: mert ki tudja, nem kell-e ma megverekednie a »hoch«-hal? A szélsőbal eleinte csakugyan elkezdte a zajongást, de nem sok szerencsével. Mindössze Károlyi Gáborék kiáltottak közbe néhány éretlen megjegyzést, amit azonban könnyűszerrel elnyomott az elnök és az első rendreutasítás után maga a gróf is kiment a folyosóra. »De aztán, ha közbeszólnak, ne őt utasítsák rendre.«
Ezután egyre ritkábban csilingelt a csengettyű, végre egészen levette róla kezét az elnök… Az egész Ház mély, osztatlan figyelemmel kísérte a beszédét, mely ragyogva emelkedett az eddig mondott beszédek fölé, mert benne egy nagy jellem aranya fénylett.
Igazi Tisza-beszéd volt, amilyenre rég éheznek a parlamenti gourmandok. Csak kevesebb volt benne (bár nem életlenebb) a polemikus gúny és dominált az a méltóság, mellyel az önérzetes államférfi múltját, alkotásait, igazát védelmezi s az a másik elem, melyből a nagyszabásúk, maradandó becsű parlamenti beszédeket alkotják: a megdönthetlen igazságok.
Azok a szavak, melyekkel a közjogi alapot, a kiegyezést védelmezte, sokáig emlékezetesek maradnak és a mai rend barátainak örök fegyvereivé válnak.
Mégis legnemesebben ott csendült meg karaktere érce, mikor az ellenzék zajongására kijelentette, hogy nem vágyik a kormányelnöki székre.
Savanyú a szőlő! szólt közbe a szélsőbali elméncség (valószínűleg a Polónyié).
Higyjék el felel Tisza , aki annyi időn át volt az ország kormányának tagja és feje, az 15 év után csak arra vágyódik, hogy hazafiúi kötelességét nyugodtan teljesítse.
A jobboldalt elragadja e szavak büszke melankóliája és viharosan éljenez. Ám az ellenzék másképp fogja föl azt. Gúnyosan szól át:
Hogy örülnek, hogy nem akar többé kormányra jutni!
Épp úgy, mint önök örülnének, ha vissza szeretnék menni, mert úgy talán megbontanánk a szabadelvű pártot felel finom, de szívig ható gúnnyal Tisza.
S így halad tovább Tisza azon az úton, melyen mindig járt: soha senkitől emberi gyöngeségen nem kapatva. Az ő alakjára az idő nem tudott ezekből a gyöngeségekből egy leheletnyi kormot ejteni.
Neki csekélységek ezek. Másnak óriások, melyekkel nem bírnak, neki semmiségek: mosolyogva halad át rajtuk, mint a nyugodt lelkű tiszta római, aki ősz fürtjein az arany babérkoszorúval, egyenlő komoly nyugalommal néz szemébe a népnek, mely diadalmenetben tolong körülötte és a népnek, mely száműzi.
