A T. HÁZBÓL [máj. 11.]
A T. HÁZBÓL
[máj. 11.]
[máj. 11.]
A zordon fönséggel hömpölygő idő parányi hitvány szolgája, az órákat mutató nyíl, amily kérlelhetlenül megérkezett tegnap a XI-re (s Baross kilehelte lelkét) épp olyan ridegen elérte ma a XII-es számot, s Bánffy megnyitotta az ülést.
A képviselők néma csöndben foglaltak helyet padjaikban; fekete kabátokba öltözve. Borongós arccal, redős homlokkal.
Mindenki szeme a miniszteri zsöllyékre tapadt, kivált arra az egyre a középen, arra az üresre.
A csöngettyű fölsírt az elnök kezében szívet tépő hangja átfutott a hátgerinceken s megkezdődött a Baross-legenda utolsó epilógja.
Nem az utolsó. Hiszen holnap ott fognak menni még egyszer mögötte a miniszterek, a honatyák, az egész párt, az egész Ház, harangzúgás közt, meghajtott fekete lobogókkal s aztán vége. Az illavai kripta befogadja csendesen…
És azután lesz még egy nap és azután áttér a t. Ház a napirendre.
Mert mind ennek így kellett történnie. A sárga rém intett, s Barossnak mennie kellett. Akinek a sárga rém int, az követi, az ellen nincsen se immunitás, se indemnity. Mennie kell, akár országot dirigál az illető bársony székből, akár kabátokat foltoz az Akácfa utca egyik pinceszobájában.
Nem, ő éppen úgy nem élhetett tovább egy napig, mint ahogy nem élhetett százezer napig. Az óra letelt. A nyíl elérkezett a XI-esre.
Hiú fecsegés, hogy ha így, ha úgy, ha nem dolgozik annyit, ha jobban vigyáz magára stb. Hát lehetséges lett volna az? Mindennek úgy kellett történnie, amint történt.
Rajta volt a Nessus-ing. A Nessus-ing égett. A Herkules elégett, elemésztődött. Megszűnt.
S az óramutató ridegen, lomhán megy tovább…
Megy s hiába kiáltana oda a miniszterelnök, ki búsan lehajtott fejjel ül megcsonkult kabinetje élén:
Megállj idő! Egy titánt törtél össze!
Az idő menne, egyre menne s megy is, bár lassan, míg a jegyző olvassa a jelentéseket s a jó öreg Csanády (aki pedig már olvashatta a saját nekrológjait), szittya-makacssággal hallgatja, az elnöki tribün elé állva. Attól a sok protokollum-hallgatástól romlott meg az öregúr stílusa.
Ezután feláll Szapáry. Hangja a kriptaszerű csendben átnyilallik a szíveken. Tompa, mintha fátyolba volna vonva, s valami fájó melankólia reszket rajta.
Egy légy repülését meg lehetne hallani. De egy se repked.
Úgy, úgy, figyeljetek ti parlamenti tagok, ti ország hatalmasai, fojtsátok el a lélegzetet is lássátok meg, hogy egy a hazáért összetört óriásnak mit adhattok.
Adhattok-e neki csak egy napot is?
Nem. Mindössze egy jegyzőkönyvi megörökítést (hat csöpp tinta), egy részvét-iratot a nagy távozó családjához (ez is hat csöpp tinta), egy koszorút (egy nyaláb virág), országos költségre a temetést és egy kíséretet. Mindössze ennyit az utolsó nagy útra.
Felzajlik még egyszer a »helyes, helyes« halkan, csendesen dübörög végig a Ház minden oldalán. Mintha rögök hullanának. Az utolsó »helyeslés« Barossnak. De már ő nem hallja.
Az elnök kissé fölemelkedik helyén:
Méltóztatnak elfogadni?
Elfogadjuk.
Kimondom a határozatot.
S ezzel elhagyja székét, vége az ülésnek, vége e bús akkorddal a Baross-legendának. Átmegy a történelembe, a regékbe…
A képviselők leverten, gondolatokba mélyedve, lehorgasztott fejekkel távoznak az ajtókon, ellenzékiek, kormánypártiak egyformán. S egy halk sóhajban ad hangot szűkebb bánatának, még sebesebben rázva ősz fejét, az öreg Ucsu:
Hej, sok víz lefolyja a Vágon, míg megint egy ilyen tót találkozza magát.
A nap pedig lángkévékben szórja a maga fényét a folyosóra, a korridorra. Vidáman mosolyognak, nevetnek az ablakok, a falak, künn a Múzeum-kertben a falevelek.
