»GYERE HAZA, ALBERT!«
»GYERE HAZA, ALBERT!«
(A képviselőházból)
Amióta nem él Szilágyi Bernát, aki mindig Tisza Kálmán után hordta a bonbonničret s jó ismerőseit is sorba megkínálgatta cukorral, azóta csak szellemi bonbonok vannak a t. Házban. S az is vajmi kevés.
De azért amilyen, olyan, egy kis bonbon a legsoványabb napra is akad, hiszen a legszegényebb levesen is úszik néha egy-egy zsírkarika.
A mai ülés alig mutathat fel valami kiemelkedő mozzanatot – Dickens szeme se látna e szürkeségben csillámló bolyt. A szokott szónokok, szokott beszédek a szokott témákról: egészségről, betegségről, a roncsoló toroklob és a főispánok pusztításairól stb.
A tanácsteremben homályos volt, üveg fedelét, ahonnan a világosságot nyeri, nagy hótömeg borította el. Károlyi Gábor száját pedig, ahonnan a röppentyűk jönnek, valami bús melankólia tartotta lefogva.
A kedélyekre általában sajátos komorság nehezedett. Meglehet, azon tűnődtek a képviselő urak, hogy a Svéd- és Norvégországgal kötött szerződésen miért akar Lukács Béla változtatást?
Ez is valami Tisza-féle fifika lehet.
A nap szónokai közül a kisebbik Ugron beszélt, rendesen, csinosan, mert ma mindenki rendesen, csinosan beszélt, még Issekutz is, ami kétségkívül igen nagy szomorúságot fog okozni Dániel Mártonnak. De Dániel Márton kedvéért sem lehet a históriát meghamisítani.
Mondom, mindenki jól beszélt, s ez volt az ülés megölő betűje. Mert amint nincs valami egyhangúbb látvány, mint nyolc-tíz rendesen öltözött, rendesen elválasztott hajú ember együtt, éppoly unalmas tíz úgynevezett »színvonalt megütő« orátor egymásután.
Tehát a kisebbik Ugron beszélt. – Azazhogy beszélt ott a »nosztrasz«-ból Veres József, Terényi Lajos igen szépen, Vállyi Árpád igen hosszadalmasan, s ki tudja, még ki mindenki beszélt.
De nekünk csak az Ugron Ákos beszédje kell. Nem mintha ez jobb lett vagy rosszabb lett volna a többinél. Hasonló volt, okos volt, szép volt. Az emberek végre is nyolc osztályt járnak, néha egyetemet is, ugyanazon tankönyvekből, ugyanazon Sághy Gyuláktól tanulnak, tehát az eszük a végén többé-kevésbé egyformává lesz. Nincsen ebben semmi csodálatos.
De mégis az Ugron beszédjét érte a szerencse, hogy egy kis epizód fűződik hozzá; az is jelentéktelen, annyira csekély, hogy nem érdemes megírni se – csak mint adatot, hogy ez volt a mai bonbon (voltaképpen csak árpacukor), ezt szopogatták a folyosón. Ezt mondogatta el egymásnak kétszáz ember.
– Láttad Apponyit? Hogy visszafutott! Az egész Ház hogy nevetett!
Az ember azt hihetné, hogy nagy eset adta elő magát. Szenzációs eset. Száz törvényhozó arcán ragyog a mosoly! Nem lehet az kicsi dolog, amit ezek a komoly urak olyan mohón adnak fülből-fülbe.
Mikor én a folyosóra értem, éppen zenitjén volt a vidámság. Tízen is kérdezték:
– Hallotta, mi történt?
– Bizony, nem hallottam.
De mégiscsak nagy nehezen lehetett kihámozni, hogy mi történt. A Házban a szemtanúk sem elég jó historikusok. De körülbelül az történt, hogy Apponyi az Ugron beszédje alatt fölkelt és megindult a miniszterelnöki ikerszék felé, ahol együtt ül Wekerle Hieronymival.
Míg Ugron perorált, a három úr nagy beszélgetést kezdett halkan, suttogva, úgy, hogy se Fenyvessy, se Pulszky nem hallhatott abból semmit.
Hovatovább mind melegebbnek látszott a beszélgetés. A Ház szemfüles tagjai figyelőállásba helyezkedtek. A kombináló homlokokra ráncok kezdtek gyülekezni.
– Valjon miről beszélhetnek?
A három fej egyre közelebb, közelebb ért egymáshoz; a gesztusok eleinte hevesek voltak. »Bizonyosan vitatkoznak.« Wekerle mosolyogni kezdett, Apponyi visszamosolygott rá. »Bizonyosan felültették egymást.«
Ilyenforma gondolatok kavarogtak az unatkozó táborok őrszemeinél, míg a három államférfi suttogott s míg Ugron Ákos szónokolt.
Ugron azonban eközben egy veszedelmes helyre ért beszédjében, ilyképpen szólva:
– Elérkezett az utolsó perc. Ajánlom a miniszterelnök úrnak a fúzió keresztülvitelét!
E szavak úgy vették ki magokat e percben, hogy szinte egyenesen a három beszélgető úrhoz vannak intézve. Mély csend lett. Mintha egy szem lenne az egész Ház s az feléjök szegződnék.
– Mi az? – rezzent fel Apponyi és idegesen felugrott.
Andreánszky önkénytelenül felkiáltott:
– Gyere haza, Albert!
Volt a hangjában valami epedően lágy siránkozás.
Linder a kezeivel integetett neki, mint valami veszélyes helyre tévedt kis báránynak: bari, bari! Horánszky a szemöldje mozgatásával hítta, Beöthy izgatottan petyegette az ujjait.
S Apponyi ijedten, szemérmetesen, talán szorongva, mint a gyanús helyen járt szűz leány, szaporázott léptekkel szökellve, majdnem futott végig a Ház üres mezőjén haza a helyére.
Vidám derültség támadt szerteszéjjel a Ház minden vidékén, átragadva a karzatokra s gyorsan, mint a futóláng kilobbanva a folyosókra, ahol már csengő nevetéssé dagadt.
S mindez csak azért, mert a Ház unatkozott.
És hogy az eltévedt kis Albert hazament.
Hát mi nevetnivaló van abban, hogy ő csak otthon érzi magát jól s hogy a pesztonkái ügyelnek rá?
Hála istennek, ezúttal nem érte semmi baj. De alapjában igazuk van, ha vigyáznak rá s ki nem eresztik otthonról. Mert még az idő hűvös neki…
Ez volt a Ház folyosói mulatsága. S még talán ennyi se volt. Ki tudja, ehhez mit toldott. Mert olyan szemtanúkkal is beszéltem, akik azt mondták, hogy Apponyit ugyan látták háztűznézőben Wekerlénél, de Andreánszky nem mondta, hogy »Gyere haza, Albert!«. Mások ellenben hallották Andreánszky hívó szózatját, de Apponyit nem látták, kivel beszélt. Míg ellenben klasszikus tanúk találtatnak arra is, hogy mind igaz, Apponyi csakugyan Wekerléékkel susogott s Andreánszky hazahítta, de Ugron Ákos ma nem beszélt. Ebből láthatja az olvasó, milyen nehéz valamit híven leírni, amit az ember lát.
Egy azonban bizonyos, hogy akár hítták, akár nem hítták, Apponyi az ülés végén, mikor én bementem, otthon volt. De hogy nincsen-e már bent a zsebében a szabadelvű klub ajtókulcsa, nem csúsztatta-e a kezébe titkon Wekerle, azt nem merném eldönteni. Mert, ha egyszer Ugron Ákos valamit proponál, az elől bajos kitérni.
