A CIRCUMSTANCIÁK HŰ ÉS TELJES LEÍRÁSA
A CIRCUMSTANCIÁK HŰ ÉS TELJES LEÍRÁSA
Írta egy öreg képviselő
Ha az emberek nem olvasnának lapokat, akkor talán tudni is lehetne, miként állunk, de az emberek lapokat olvasnak, tehát nem tudhatják, hogyan állunk. Nincs az az emberi agyvelő, akit annyi kósza hír meg ne zavarna.
A lapok nélkül szépen el lehetne igazodni.
A Bécsből hazatérő miniszterelnök első beszédjéből melyet a klubban tartott most két hete evidens lett, hogy megjön a szentesítés, azután következik a lemondás, mint ahogy a szegény Bánffy Dénes dolgánál volt. Apafi egyik szolgája egy vég drága bársonyt vitt Bánffynak, a másik szolgája pedig vitte a pallost. Nem volt az baj, hogy a piros bársony előbb jött, legalább volt mibe takargatni a holttestet.
Igen, a válság úgy állott az első nap, hogy a király megadja a kormánynak a szentesítést (hadd legyen mibe takargatni a holttestüket), s azután jön a kormány lemondása és a fölmentés, mert a király bizalma elfordult a kabinettől.
Ezzel az impresszióval jött haza Wekerle Bécsből, s ha szavakba öntötte minisztertársai előtt az impresszióját csak ilyenformán tehette:
A szentesítés jön, mi pedig megyünk.
Mivelhogy Wekerle, ki iránt a király bizalma talán nincsen is valami nagyon megingatva, úgy látta a helyzetet, hogy neki mennie kell, mert Szilágyi nélkül nem maradhat, s mert az irányzatán nem változtathat és mert a királynak talán már van is más embere, aki megalakítja az új kormányt.
Kevés lehetett az, amit a király Wekerlének mondott, személyek elleni bizalmatlanságról, talán az irányzat ellen is elejtett néhány szót, még kevesebb lehetett, amit erre Wekerle válaszolt, de benne volt, hogy ő csak ezekkel az elvekkel maradhat s embereit sem áldozhatja föl, mert alul járná le magát. De a kevésből sokat lehet érteni. A király megértette, hogy Wekerle büszke ember, féltékeny a karakterére és el fog menni. Wekerle pedig megértette, hogy a király el fogja fogadni a lemondását.
Így jött haza Bécsből. A helyzet feszült lett. S a kormányelnök a parlamenti talaj tisztázásához fogott, tárgyalta a költségvetést s elkészítette az indemnityt, hogy a válság minden kellemetlenség nélkül folyjon le.
Mert kegyetlen szokásai vannak a parlamentarizmusnak. Az ember maga tartozik lenyiratni a haját, hogy a pallossal kényelmesebben legyen a feje leszelhető.
Míg a kormány ebben fáradozott, addig a megrezzent magyar politikusok éber szemmel figyeltek Bécsre, hogy ott mi történik. Mert okvetetlen kell ott valami jelöltnek lenni s valami tervnek. A titokzatosság szinte megdöbbentő volt.
Napok jöttek-mentek, de semmi terv sem mutatkozott. A legélesebb szemek se láttak semmit a bécsi tervből. A jelöltből még kevesebbet, Ezer agy tűnődött rajta, ezer szem kereste a Kálnoky előbontakozó griffjeit, »hogy majd csak kinyújtja a csiga a szarvait«, hanem csak nem lehetett meglátni egy körömfeketényit se a tervekből. Végre eszébe jutott valakinek: hátha nincs is Bécsben semmi terv?
S míg az itthoni látcsövek Bécs felé fordultak, addig a bécsi politikusok kezében is reszketett a látcső, amellyel figyelték, hogy miféle praktika lesz erre a tromf a magyar politikusok részéről.
Várták, várták, de itt se történt semmi s a feszült helyzet a következő diagnózisban lett kifejezhető:
»Bécsben semmi okos megoldást nem találnak s Budapesten ezt tudják.«
Igen, érezni kezdték Budapesten s ezzel a helyzet megjavult, anélkül, hogy megváltozott volna, hogy csak egy szalmaszál elmozdult volna a mindenféle intrikákkal befújt útról, mely a felséges úr szívéhez vezet.
*
Ennek az útnak pedig tisztának kell lenni minél előbb. A félszeg helyzetek egész sorát szüli a felséges király neheztelése s a nemzet megriadása afölött, hogy félreértik.
Mit gondol például egy-egy komoly politikus a Themze partján, aki azt olvassa a Timesből:
»A magyar kormány nagy diadalt ült december 10-én, mikor a nagy reformtörvényeknek, melyeket ő vitt keresztül, a szentesítését mutatta be a képviselők házában, mire a lelkesült törvényhozás 115 többséggel szavazta meg neki az indemnityt.«
S azután olvassa tovább:
»A kormány legközelebb elnapolja a Ház üléseit, hogy beadja a lemondását.«
Az angol megtörüli a pápaszemét. Lehetetlen, hogy jól olvasott volna! Vagy talán a Times közli rosszul? Más országban más kormánnyal történt az első dolog, s másikban másikkal az utóbbi? Bizonyára a szedés esett össze a Times nyomdájában.
Nem, a Times igazat mondott, de azért mégse törd rajta a fejedet jó angol, te ezt sohase értenéd meg, szürcsöld hát nyugodtan a groggodat és olvasd tovább a Timest, mi pedig hadd fejtegessük a megoldás esélyeit.
Nos, a szigorú helyzet tehát nem változott és éppen semmi sem történt azóta: a bécsiek nem jöttek Khuen-Héderváryval, a budapestiek nem jöttek Darányi Ignáccal. Minden a régiben van, egy idült hurut jellegével, mely nem fáj annyira, mint a friss hurut, de gyógyíthatlanabb. Mindössze annyi történt, hogy a király beszélt azóta báró Fejérváryval és gróf Andrássyval, akik sok reménnyel hagyták el a királyi küszöböt egy megfelelő megoldás homályos körrajzaival.
Hogy mik legyenek ezek a homályos körvonalak? Hja, ki tudhatná azt! Végre is vegyük sorba a módokat, mert módok vannak bőven, de mind rosszak.
Az első mód egy egészen új kabinet.
Nyilván ezt szeretnék Bécsben a legjobban, de új kabinetet nem bírtak kigondolni három hétig. Azt pedig minden ember tudja, hogy amit három hétig nem tud kigondolni, az a negyedik héten se igen sikerül. Mert államférfiak nem növekednek négy hét alatt, de elkophatnak egy hét alatt is, kivált ha nem igaziak.
A második mód, hogy maradjon meg Wekerle Szilágyi nélkül.
Ehhez az ideához volt már szerencsénk. Most könnyebb, mint a nyáron volt. A Szilágyi egyik kötele elszakadt. A javaslatok, amelyek tartották, most már szentesítve vannak s a szabadelvű párt, mely elvi alapon állt és áll (ha erről lelép, félrelép), nem köthetné magát személyhez. Szilágyival sem történnék szerencsétlenség. Hazavitetné a könyveit a minisztériumból (ebből áll az egész hurcolkodása) s lenne belőle olyan potentát a magyarok előtt, aminő régen nem volt. Egy ember, akit Bécsben lefejeztek, de még mindig megvan a feje és szónokolni is tud egy kicsit. Ritka halandó csinált Európában ilyen haupttreffert!
Bizony őt senki sem sajnálná, csak irigyelnék, hanem sajnálná mindenki Wekerlét, a lángeszű államférfit, kire még nagy szüksége lehet Magyarországnak s ki gyorsan lejárná magát emiatt a közvéleményben, hova mostani erejének gyökerei vezetnek.
Különben ez az egész fejtegetés csak akadémikus, mert Wekerle nem akar maradni Szilágyi nélkül és nem is maradhat.
De tudjuk, hogy lesznek, sőt már vannak is a szabadelvű pártban faktorok, akik őt erre rá akarják majd venni, mint hazafias kötelességre, hogy áldozza föl magát a pártért; de mi nem tartozunk ezekhez.
Hiszen igaz, amit Andrássy Gyula mondott. »Azért szereztem népszerűségemet, hogy feláldozzam hazámnak.« Wekerléért se kár, kopjon el, ha a közügy kívánja. A százforintos bankó is csak arra való, hogy fölváltsuk és eléljük, de kár érte arra, hogy egy rozzant asztal mozgó lába alá tegyük, csak azért, hogy az még ideig-óráig föl ne forduljon.
Hiszen az egész ország, még azok is, akik arra üsztökélték, hogy engedje Szilágyit a sorsának, mire hármat kukorikolna a kakas, már azt suttogták felőle: »Először föláldozta Csákyt, azután föláldozta Szilágyit, most már csak az a kérdés, kit fog még föláldozni.«
Megengedjük, hogy a helyzet megoldását könnyítené Wekerle maradása Szilágyi nélkül, nagy áldozat volna, ha megtenné, de hogy hasznos volna-e, azt nem akarjuk állítani. Mert az országnak nagyobb szüksége lehet egy intakt Wekerlére mint arra, hogy egy kellemetlen állapot valamivel tűrhetőbbé tétessék. A Fáyak ősapja a maga ujját dugta az ősmese szerint a kerékszeg helyére, hogy a király kocsija tovább gurulhasson. Az ujja összezúzodott.
De ennek a Fáynak végre is tíz ujja volt. Kilenc még megmaradt.
Wekerlének ellenben csak egy nimbusza van.
Most pedig térjünk át a harmadik módra, mely az lehetne, hogy maradjon meg Wekerle az egész kabinetjével, de ejtse el a két visszamaradt javaslatot.
Nem tudjuk, hogy a korona ilyesmit kívánna. Nem is hallottuk, nem is hisszük s csak annyiban foglalkozunk vele, mert a megoldási módok között ilyesmi is képzelhető.
Hanem ez is épp oly lehetetlen, mint a többi. Mert meglehet, hogy az ország belenyugodnék a két függőben levő javaslat elhagyásába, el lévén igazítva a papokkal való peres dolgunk, talán nem igen lázadoznának a vallásszabadságért és a zsidó recepcióért (vannak még ezeknél édesebb dolgok is a világon), de maga ez a kormány föl nem falhatja a saját gyermekeit.
Saturnus megtehetett ilyesmit, mert Saturnus isten volt és nem állt a háta mögött egy kritizáló országgyűlés és egy lármázó sajtó.
Még egy negyedik mód is volna, hogy ti. minden maradjon a régiben, maradjon meg az egész Wekerle-kormány úgy, amint van s vigye a dolgot úgy, amint vitte.
Naív kívánság mindenesetre de hiszen estek már a világon elégszer csodák. Miért ne mondanók hát el, hogy ez volna Magyarország részére a legörvendetesebb megoldás, de ehhez az kellene, hogy mikor a válság idején Budára jön a király s fölhívatja az ország bölcseit és véneit tanácsadásra, azok kigyomlálják ékesszólásukkal s bölcsességükkel szívéből a kormány iránti neheztelést (mert egyébként új, kínos moratorium a kormány maradása). A magyarok királya nagy jellemű uralkodó, aki nem egyszer mutatta már meg, hogy képes önmagát is legyőzni ha népeinek érdeke, nyugodalma kívánja. A Wekerle-kabinet csak egyféleképpen maradhat: ha együtt marad, ha ilyen irányban marad s ha a király szíve feléje fordul s mint ahogy eddig demonstrációk voltak, a korona bizalmatlanságát mutatók, elmossák ezeket az új demonstrációk a magyar király kegyes indulatát kisugárzók.
Akkor erős lesz a Wekerle-kormány, izzó munkásságával, duzzadó erejével képes a jövő feladataira, minden egyéb esetben béna és tehetetlen. Minden egyéb esetben legokosabb, ha eltávozik.
