A SZAVAZÁS
A SZAVAZÁS
Ma végre post tot discrimina rerum megjött a nagy nap, amelyről azt hitték, hogy sohase virrad fel; szavazás alá került a kötelező polgári házasságról szóló javaslat. Ezer viszontagsággal, száz ördöggel kellett idáig megbírkózni.
Két kötetet lehetne írni arról, hogy a szegény üldözött javaslat mint embrió miképpen fejlődött idáig.
Először azt hirdették, hogy sohse fog ez szavazás alá kerülni a korona miatt.
A korona szándékairól csakhamar eloszlott a köd, de akkor jött a báró Atzél inasa, aki mindennap egy mameluk eltűntét jelentette be. Ezt is kiállta a reformjavaslat. Végül jött a turini holttest; ezt is a reform ellen akarták kijátszani de ez se sikerült. A legvégén minden felbomlott, nem maradt egyéb, csak a vén grófnék imádsága. Az intrikák, taktikák és a furfangok minden neme meg volt próbálva, míg végre ma döntés alá került a javaslat.
Zsúfolásig megtelt a Ház, az összes képviselők közül csak huszonöt maradt távol. Olyan csekély szám, aminő még elő nem fordult a parlamenti éra óta. Csak a halálos betegek maradtak otthon és a fizikailag akadályozottak. Mindenki részt akart venni a történelmi nevezetességű szavazásban, pro vagy kontra.
Szilágyi nagyszabású beszéde után még Csáky szólott röviden, úgyhogy kevéssel déli harangszó után kezdetét vette a névszerinti szavazás, a G betű húzatván ki. »Győzelem!« kiálták azok, akik a kihúzott betűt többnyire jóslásokra, vagy gúnyos megjegyzés kezdőbetűjéül szeretik használni.
Nagy érdeklődés között indult meg a szavazás. Mindenki a helyén maradt és sokan izgatottan jegyezték a szavazatokat. Kivált Széll Kálmán és Szapáry, amely utóbbi egy fogatot vesztett a szavazásnál. (Hej, ha csak egy fogatot vesztett volna!)
A papírok suhogtak, a tollak gyorsan percegtek, csak gróf Esterházy Kálmán olvasta egykedvűen, harsány hangjával a neveket.
A Ház éber figyelme kísérte a legkisebb nüanszaiban is a szavazást. Gúnyos sziszegés támadt, mikor »nem«-mel szavazott Meszlényi.
Kossuth rokona! kiálták csípősen.
De a püspöké is! viszonozták hangok még csípősebben.
Huhogtak a Péchy Tamás »nem« szavazatánál. (Vén lutheránus! rikácsolt egy vásott hang.) Megéljenezték gróf Károlyi Istvánt, aki a javaslat mellett szavazott. Viharos éljenriadás és taps keletkezett, mikor Szilágyi Dezső mondja el halkan, szemérmesen az igen-t.
Éljeneket nyert az aggastyán Dániel Pál is, aki betegen hozatta fel magát falusi birtokáról, hogy szavazatát leadja. Az ősz képviselő már rég nem volt a Házban. Még akkor Wekerle csak államtitkár volt. Mostani vezérét jóformán nem is ösmerte.
Roskatagon, elfulladozó lélegzettel rebegte el az igen-t, mely a felhangzó tetszés-zajba veszett.
Egészséges szabadelvű párti csak három maradt el a szavazástól: Kende Mihály, Bobula János és Antal Gyula.
Egy óra után leszavazott a párt s az elnök kimondta, hogy a többség 165, amire tomboló lelkes éljenzés következett.
S még ez a többség se volt az igazi. Későbbi helyesebb megszámolás után kisült, hogy tíz liberális voks el volt tévedve, minélfogva az ülés végén konstatálta az elnök, hogy a voltaképpeni többség 175.
Ilyen roppant többségre senki sem számított. Az örvendetes eredményt azután különböző csoportosításokba állították össze a pártok matematikusai s kitűnt, hogy a pusztán szabadelvű párti szavazatok útján is (a horvátok nélkül) az összes többi pártok esetlegesen ellenkező szavazata ellenében öt szavazattal győzött volna a javaslat. Nagy volt a lelkesedés. Mindenki élvezte a pillanatok édességét, csak talán Szilágyi nem, akinek a feje fájdult meg és antipirint volt kénytelen szedni a babérszedés perceiben.
A folyosó úgy nézett ki most, mint a verseny-gyep egy futam után. A fogadások egész tömege dőlt el s lett kifizetve a sportsmanok közt, akik ezt az érdekes napot erre a célra is felhasználták. Ha Szapáry Gyula vesztett (éppen a nevenapján), Szapáry László nyert, Rohonczyval fogadva, hogy hányal lesznek a szavazás percéig a kilépettek. Minden kilépőre, a meghatározott számon túl, ötven forint állt. (Legalább megtudtuk hát, hogy mennyit ér egy púrosz.) Tíz kilépővel lett több, mint amennyire Rohonczy annak idején fogadott, tehát összesen ötszáz forintot fizetett.
A nagy szavazás lezajlása után még egy névszerinti szavazást provokált Szalay Imre, az igazságügy-miniszternek adandó bizalmatlansági indítványra nézve, melyet a nagylelkű Polónyi és érdektársai visszavontak az ülés folyamán, de a rettenthetlen Szalay magáévá tett.
Ez már csendesebb, nyugodtabb szavazás volt. Két óra felé járván az idő, az éhesebb ellenzéki urak haza szállingóztak, a kormánypárt ellenben maradt szilárdan, hogy népszerű miniszterét megvédje. E szavazásnál is fordultak elő érdekes epizódok, mint a Horváth Gyula »nem«-je, ki nem szavazta meg a bizalmatlanságot, bár Apponyi kívánta. Nagy zajt idézett elő az is, mikor gróf Batthyány Tivadar igen-nel szavazott, az ellenzéki padokból érkezvén dörgő hangja.
Egy kormánypárti képviselőnek feltűnt a hang idegenszerűsége és felkiáltott:
Hol van gróf Batthyány? Hadd lássuk! Melyik az?
Szétnéztek, keresték a szemek, mint a tűt, de bizony nem volt ott gróf Batthyány Tivadarnak se híre, se hamva. Már azóta talán ott ebédelt a Palkovicsban.
Nosza kitörülték a már bejegyzett szavazatát nagy triumfussal, anélkül, hogy kutatták volna a turpisság elkövetőjét. De minek is? Hiszen még ha sikerül is a csíny, még mindig 110 többsége maradt volna Szilágyinak: így kettővel volt több.
A javaslat tehát a mai képpel ismét egy új fázisba jutott, ismét egy nagy állomáshoz ért de még mindig hosszú, viszontagságos út áll előtte.
