AZ EXPOZÉ ALATT
AZ EXPOZÉ ALATT
Ma megint a Wekerle napja volt, azon a mezőn, ahol annyira otthon van a számok között, ahol nagyra nőtt s ahonnan ahányszor visszatér, mint a Ptielus megsebzett sárkánya, egy korsó életvizet hoz magával.
A Ház együtt van, még részben a nyári ruhájában. Apponyi szürke kabátban dülleszkedik padján, az intendánsjelölteken kockás szövetek tarkállanak. Még nyári illat leng a teremben, csak Jókai jött már a téli fejével. Minden a régi… régi. Csak a Ház mediumán van egy új, kanári-színekben játszó pokróc (minden évben lyukasra taposnak egyet) s Bethlen András piros székében ül új miniszter. A földművelési miniszterek tartósabbak a pokrócnál, ezeket lassabban tapossák le de nem sokkal.
Wekerle beszél, folyékonyan, szinte édesen. Ha idegen hallgatná a karzatról, azt kellene hinnie, hogy egy harcias beszédet tart az ország miniszterelnöke s nem ólmos, lomha számokat csoportosít.
Úgy néz ki, mint egy Herkules. Nem látszik rajta fáradtság az egyházpolitikai harcokból. Arca a mosoly verőfényében fürdik s hosszú pillájú szemeinek hunyorításában van valamelyes gyermekded báj, amely mindenkit lebilincsel. De a bűbájos tündér, aki pályáján vezette, egytől mégse bírta megóvni. Egy vigyázatlan pillanatban hozzá engedte a gondokat s azok ősz hajszálakat loptak be a feketék közé…
Ezüsttel csillámló feje fürgén kíséri kézmozdulatait; hangja hajlékonyan cseng szerte a teremben s foly a beszédje föltartóztatlanul, mint egy hömpölygő folyam. Mély csöndben hallgat a Ház. A képviselők a régen elhagyott hajlék szemléletébe merülnek, s szemrehányó tekintetekkel keresik Csávossyt:
»Miféle háznagy ez, hogy semmi újat se gondolt ki?«
Maga a szónok szinte szeretné, hogy közbe beszélnének, amire ő aztán elpattanthatna egy rakétát. Az a sok néma ember olyan ridegen veszi ki magát.
De hát ki merne egy Wekerle-féle expozéba beleszólni, hogy nevetségessé tegye magát? Ilyen bátor embert csak egyet szült, azt is székely anya, de Molnár Józsiás még nem érkezett meg.
Nem, nem szól közbe senki. A miniszterelnök zavartalanul tárhatja föl az államháztartás képét. Az ellenzék komor egyhangúságba mélyed, a kormánypárt kevélyen egyenesedik a nagy eredmények hallatára s feszült érdeklődéssel tapad a szónok ajkán, csak Finger Károly szól bele az ötvenöt milliós fölöslegnél.
Szíp píz, sok píz! Már derik ember.
Hogy milyen az államháztartás képe? fogja kérdeni az olvasó.
Hát nagyszerű, mesés felelem én, de hozzáteszem: hogyha nem volna is nagyszerű, nem annak tartanók-e mégis, ha Wekerle festi le?
Wekerlének olyan veszélyes bűvereje van, hogy egy halálra ítélt emberrel is képes volna elhitetni, hogy jól járt. Wekerle azt mondaná neki:
Ne búsulj, kedves öregem… Kutyabaj az egész. Sőt még jó is. Három napig ülsz a siralomházban, eszel, iszol és még ki is pihened magadat. H jól meggondolom, te szerencsés fickó vagy. Ha én pihenhetnék három napig! Aztán három nap alatt csak történik valami, hogy valahogy kimenekülsz.
Az ő felséges jó kedélye, az ő bámulatos optimizmusa s megfoghatatlan szerencséje átragad mindenkire és legyűr minden aggodalmat.
De én istenem, hogy is lehetne aggódnom, mikor valóságos ezeregyéjszakai perspektíva tárul elénk. Ötvenöt millió plusz. Merte volna-e ezt álmodni valaki?
Jókai elmerengett padjában:
Ilyet még az én hőseim se tudnak. S mégis veri őket jó Gyulai Pál.
Apponyi Horánszkynak súgdosott valamit. Meglehet azt mondta:
Nekünk gazdálkodik a szegény Sándor.
De talán mégsem azt mondta, mert Horánszky nagyon savanyúan mosolygott.
És még az ötven millió plusznál is elragadóbb volt a jövőbe vetett pillantás. Én ugyan bele nem láttam, de Wekerle látja, beszélt róla és ez elég.
Zajos éljenzésben tört ki a szabadelvű párt. S Wekerle még tovább beszélt. Apponyi nem vette le róla a szemeit. Ez az ember soha ki nem merül! Néha-néha kivette zsebkendőjét és a száját törülgette meg vele. Apponyi a homlokát szokta. Apponyinak a homlokán jelentkezik a fáradtság, Wekerlének a száján.
A dél már jóval elmúlt, mikor végre befejezte Magyarország nagy kincstárnoka az ő számadó beszédét, bejelentve a szeszmonopóliumot a szónoklata végén, ami kétségkívül nagy horderejű dolog és a mai nap legfontosabb eseménye. Riadó éljenzés közt vonultak ki a képviselők a folyosóra.
*
A karzatokon ült egy nehány csinos nő is (Magyarországon annyi csinos asszony van, hogy még az expozéhoz is jut), de az érdeklődést egy nyolcvan éves öreg hölgy kötötte le, kihez sorba vándoroltak a szélsőbal matadorjai, a pirosszegfűs Meszlényi Lajostól kezdve fölfelé. Fölváltva mindig két-két képviselő ült mellette jobból-balról.
Erről aztán ráösmertek a kormánypártiak, mert olyan asszony csak egy lehet a világon, akihez torzonborz nehézkes kurucok lépcsőket másszanak, a Kossuth Lajos húga: Ruttkayné.
Szünet után egy-két interpelláció volt még s az egyikre, melyet Kovács Albert intézett volt egy Figaroban megjelent interjú tárgyában, rögtön válaszolt a miniszterelnök, kijelentve, hogy azokat a nézeteket az erdélyi birtokosokról, amiket az az író Chelard Raoul neki tulajdonít, nem mondta.
Amire egyszerre ki is gömbölyödött az erdélyi urak arca, csak jó Kovács Albert próbálta még valamennyire elhinteni a kételyt s viszonválaszában utalt arra, hogy igen csodálkozik (hja, Kovács Albert nagyon be van a csodálkozásra gyakorolva), hogy a Figaro mint olyan nagyhitelű lap…
Csak eddig mondhatta a jól tájékozott honatya, mert a házban kitört a kacaj.
Hiszen a legnagyobb hazudozó! kiálták.
Podmaniczky Frigyes fölugorva odakiáltotta:
Összetéveszti ön a Timessel!
Mire Kovács Albert megzavarodott s gépileg hebegte:
Akkor hát tudomásul veszem a választ.
