A MAJORNOKY KISASSZONYOK
A MAJORNOKY KISASSZONYOK
(Kozsibrovszky tréfája)
A »Ne okoskodj, Pista« című elbeszélést írván a Pesti Hírlapban. amelyben gróf Kozsibrovszky, a nagy tréfacsináló és fölültető szerepel, az elbeszélésem keretébe nem volt belevehető egyik legjobb csínje, mert hátráltatta volna a cselekvény gyorsabb menetét. De ha már benne vagyok, bizony nem sajnálom külön föltálalni.
A dolog Rimaszombatban játszik. A nagy piacot kell elképzelni szép őszi napon: garmadával állnak a gyümölcsök a gyékénysátrak alatt, ott ülnek a pirospozsgás tiszolci asszonyok a mogyoróiknál, diós zsákjaiknál, a csinos zeheri menyecskék az almarakásokon, s ha megáll előttük a vevő megkérdezve: »Édes-e az alma, édes?« dévaj mosolygással felelgetik vissza:
– Édes bizony, édes.
Hát persze, hogy a gonosz csont Kozsibrovszky oda is elvetődik, és egy mogyorót áruló menyecskével kezd legyeskedni, aki szívesen csattant elmés szóra, még ha egy kicsit csiklandós is, maga módja szerint még csiklandósabbat, de amellett el nem felejti az üzletet sem.
– Ej no, de csintalan szája van az úrnak, legalább már vegyen a mogyorómból!
Kozsibrovszky meg is vesz egy kézikassal vagy nyolc-tíz iccényit, de mi az ördögöt tegyen most már vele? Egy percig zavarban van. Hanem a gondviselés, az csak mindig segít neki a pernahajder csínyjeiben.
Ahol lép ki ni a kapujából nagytekintetű Hiléczy Sámuel uram, az ásványtan tudós professzora, hosszú, burnótszín kaputrokkjában, bozontos, elhanyagolt üstökével, s egyenesen a piacnak tart. Noha legényember még, görnyedten, totyakosan szedegeti kiaszott lábait, amelyeket sose dresszírozott táncmester, mert egész élete az ásványvilág búvárlatában telt el, s különben sem nézi sokra ezenkívül a világot. Olyan az előtte, mint egy lábbal fölrúgott hangyazsombék. A rúgást a tudomány adja. A sürgő-nyüzsgő hangyák – a szamarak – ellenben azt hiszik, hogy valami általuk megállapított célból jönnek-mennek. Pedig mennek, mert lökést kapott a dombjuk.
De ha nagytekintetű Hiléczy professzor úr nem vet ügyet a mozgó-rajzó hangyákra, őtudósságát azok ugyancsak megnézik, mert meglehetős furcsa alak. Éppen az átellenes ablakból is a két Majornoky kisasszony nevetgél (gyönyörű két szőke fejecske egymás mellett), egymásnak mutogatva valami különöset a tudós úr alakján vagy öltözetjén. Érdekes volna tudni, hogy mit beszélnek – de végre is lehetetlen. Az ördög tudná azt, hogy ilyen két pajkos fejecskében mennyi csintalanság elfér.
Elég egy pillantás az utca öblébe Kozsibrovszkynak. Látja Hiléczyt, és látja szép rokonait, a Majornoky kisasszonyokat, héja tekintettel. Ő mindent észrevesz. Hopp! Megvan! Tudom már, mit tegyek a mogyorókkal.
S alig hogy áthalad mellette a tudós professzor, szemüveges szemeit a földre szegezve, hiszen a földben vannak az összes titkok, hirtelen odaint egy ácsorgó suhancot:
– Gyere ide, fickó, tudod-e hol laknak a Majornoky kisasszonyok?
– Nem tudom.
– Amott néznek ki az emeleti ablakból. Az a két szép leány. Látod-e?
– Nem vagyok vak.
– Fogd ezt a kosarat, vidd el nekik, megértetted?
– Nem vagyok siket.
– És mondd meg, hogy Hiléczy professzor úr küldi. Meg tudod mondani?
– Nem vagyok kuka.
– Hát miképp mondod?
– Hogy Hiléczy professzor úr küldi.
– Nagyon helyes; itt van ez a fényes kéthatosos, ha jól elvégezted és visszajössz, még egy ilyet kapsz tőlem.
A gyerkőc visszajött tíz perc múlva.
– No, mit mondtak?
– Nagyon nevettek.
*
Már talán régen el is felejtette Kozsibrovszky az ő csínyjét, midőn egy nap fölolvasás volt Budapesten az Akadémiában, amit a tudós Hiléczy Sámuel tartott (mert Hiléczy 1. tagja az Akadémiának): »A kövek alakja az özönvíz előtt«. Ez volt a »kiváló fontosságú« értekezés tárgya. Hogy milyenek voltak a kövek az özönvíz előtt, habár ott voltam, és gróf Kozsibrovszky t. képviselőtársam mellett ültem a hallgatóság közt, mégsem tudnám már elmondani, de azt hiszem, hogy akkorában nem lehettek olyan cudar kemények, mint most, mert a tudós kollégák a fölolvasó körül elég kényelmesen aludtak rajtuk, azonban a fölolvasás után fölébredtek, és a vidékről jött tudós tiszteletére egy kis vacsorát hevenyésztek az István vendéglőben, és noha már éjfél volt, sehogy se volt kedvük aludni. Beszélgetés közben egyszerre csak Rimaszombatra fordult a figyelem. A tudós fiatalember (mert csak negyvenéves még a professzor úr) szokatlan derült volt ezen az estén, dicsérte a városka levegőjét, az ivóvizet.
Kozsibrovszky közbeszólt:
– Azonfölül igen jó lakásod van, kedves öregem, fölséges kilátással.
– Nem valami különös a kilátás, mindössze egy kopasz domb, s még távolabb a szőlők, amelyekben már a filoxéra garázdálkodik.
– Ohó, ne titkolódzál, kedves öreg. Én a vizavíkat értem, a két szép Majornoky kisasszonyt átellenben.
A professzornak elborult a homloka. Egy fájdalmas vonás tette sovány, barázdás arcát még szomorúbbá.
– Óh, azokat a szegény leányokat érted? Szívemből sajnálom. Megőrültek.
Most Kozsibrovszkyn volt a sor megijedni.
– Ne beszélj! Az nem lehet! Engem nem értesítettek semmiről. A legkedvesebb unokahugocskáim.
– Már pedig azok megőrültek.
– Megfoghatatlan! – kiáltott föl Kozsibrovszky. – Mind a ketten?
– Mind a ketten – mondá a tudós rendületlen meggyőződéssel.
Kozsibrovszky, ez a léha, víg fráter, belesápadt a rémületes hírbe, annál is inkább, mert eszébe jutott, hogy nagyatyjok, Majornoky Gedeon is Döblingben halt meg. Az unokákra szokott visszatérni az efféle.
Eltolta a borospoharat magától, kialudt a havanna a szájában, izgatottan odahúzta a széket Hiléczyhez.
– És hát mit tudsz, kérlek, a részletekről? Milyen körülmények közt történt? Mi mégis a rögeszméjük?
Hiléczy csodálkozó szemeket meresztett Kozsibrovszkyra.
– Hát hogy tudnám én ezt? Értek én az ilyenekhez? Törődöm én az ilyenekkel?
– Tudom, hogy csak kövekkel foglalkozol, de csak mégis hallanod kellett…
– Én sohase szoktam hallani semmit – szólt a professzor önérzetesen. – Én vagy tudok valamit, vagy nem tudok. Hallomás után nem beszélek.
– De már engedd meg, édes barátom, ha nekem elmondod a hugocskáimról ezt a szomorú dolgot, mégiscsak…
– Mondom már, hogy semmit se hallottam.
– Teringettét, akkor hát honnan tudod?
A professzor úron valami zavarféle látszott, restellte elmondani, ami következik, habozott egy percig, hogy az illusztris társaság kisszerűnek, közönségesnek fogja találni az ilyen köznapi hitványságot, végre azonban mégis a közlésre határozta magát.
– Hát kérlek, úgy volt az, vagy három hónap előtt, azt hiszem, még ősszel, behozta egy este szakácsném a vacsorámat, és így szólt:
»Ma, mikor kint jártam húsért a mészárszékben, a Majornoky kisasszonyokkal találkoztam.«
Szakácsném szeret fecsegni, mint minden hosszú hajú állat; hagytam tehát, hogy elvégezze azon bizonyos számú mozgásokat, melyekre a nyelvének naponként szüksége van.
»Azt üzenték általam a nagytiszteletű úrnak« – folytatá.
Csodálkozva emeltem föl a szememet:
»Nekem üzentek?«
»Igen, a nagytiszteletű úrnak.«
»De hisz én nem is ösmerem őket.«
»Mindegy, mégis üzentek.«
»És mit üzentek?«
»Azt üzenték, hogy ők nem mókusok.«
Nem mókusok? Hát mondtam én valaha, hogy ők mókusok? Hát mért üzennek nekem ilyesmit? Egész éjjel ezen töprengtem. Nem mókusok! Hát persze, hogy nem mókusok. De mért kell éppen én előttem megállapítani ezen kétségbevonhatatlan igazságot. Nem tudtam aludni azon éjjel. Annyira fölizgatott rejtélyességével ez üzenet. Soha életemben nem beszéltem ezen leányokkal, sem másokkal őfelőlük. Hát mit jelenthet ez? Valamely olthatatlan kíváncsiság hajszolt megoldani a talányt. Mert kell valami okának lenni, amért üzentek. Kell, kell, és ezt az okot meg kell találnom. Másnap se szabadulhattam a szfinx-szerű üzenettől, velem jött és bosszantott: elkísért a katedrára és diákjaim közé a laboratóriumba a köveim közé, és ezek a kövek rám vigyorogtak gúnyosan, mintha ők is azt mondanák: »Nem vagyunk mókusok, nem vagyunk.« Hidd meg nekem, Kozsibrovszky, hogy közel voltam már a megőrüléshez – amikor végre sikerült megállapítanom, hogy az egésznek igen egyszerű a nyitja, valóságos Kolumbus tojása…
– Mi? – kérdék egyszerre négyen is.
– Az, hogy meg vannak őrülve a leányok. Ez az egyetlen kielégítő magyarázat. És ebbe belenyugodtam.
– Más indíciumaid nincsenek? – kérdé Kozsibrovszky, édesdeden nevetve.
– Más indíciumok? – pattant föl a nagytiszteletű professzor úr. – Minek volnának? Nem elég ez? Avagy magyarázd hát te meg, hogy miért üzenték volna józan ésszel, hogy ők nem mókusok.
Kozsibrovszky buta arcot vágott, és vállat vont:
– Hja, ha én azt tudhatnám.
