APPONYI BESZÉDEI
APPONYI BESZÉDEI
Beszédeiket rendszerint csak a kisebb szónokok szokták összegyűjteni és kiadni a saját költségükön, vagy mert éhesebbek a dicsőségre (rendesen éhesebb, aki kevesebbet kóstol belőle), vagy mert nem bíznak, hogy elszórt elmeszülötteiket összeszedi egy jobb kor. Deák nem adta ki soha a beszédeit (pedig valamelyes beszédeket ő is mondott). Szilágyit hiába üldözik évek óta a Révai testvérek, hallani se akar arról, hogy beszédjeit összegyűjtse. Ellenben Orbán Balázs, Göndöcs Benedek beszédjei megjelentek, és ha jól emlékszem, megjelentek a Szalay Imréé is.
De mindegy. Az, hogy Apponyi kiadta beszédeit a harc kellő közepén, bármennyire szokatlan is, mit sem von le sem a beszédek, sem az ő értékéből. Egy lattal több vagy kevesebb hiúság nem számít.
Két óriási, 800 lapnyi kötet terpeszkedik előttem. Nem idegen dolgok ezek nekem sem. Ohó, hát magok megint itt vannak! Az én múltamból is elvonul előttem egy jókora darab. Én is benne vagyok parányi részben e két vaskos könyvben, ott, ahol ilyenforma szöveg van a zárjelek közt: (Mozgás, nyugtalanság jobbról) vagy (Zajos ellenmondások jobbról).
Hát igen, bevallom, hogy politikai ellenfélhez jutott a két kövér, sárga könyv, de olyanhoz, aki tiszteletet érez minden talentum iránt, s örömet lel az olyanban, kit magukénak mondhatnak a magyarok.
Más e könyv mindnyájunknak; Apponyinak az, amik a színésznek az ő összegyűjtött koszorúi, »éljenek« harsognak ki a fekete betűkből, és végigzúg a Házon a tetszés-vihar – pártbelieinek a zászló, amely alatt sorakoztak, ellenfelei előtt a nyilak gyűjteménye, melyek kellemetlenül, olykor sebezve röpködtek a levegőben.
1872-től (ez évről szól az első beszéd a Zeneakadémia fölállítása érdekében) 1895-ig nagy idő. Még hét év kell hozzá, és akkor kitelik a harmincéves háború, az eredménytelen ostrom a piros karszékek ellen. Vajon tart-e még hét évig? Tisztelet ennek a makacsságnak – de semmivel sincs ma közelebb a célhoz, mint akár ezelőtt húsz évvel.
A mágnás ifjú már egy őt megelőzött jó hírrel jött e terembe, hol fiatalságát nem minden dicsőség nélkül töltötte el a bal padok egyikében, ma már ősz szálak fonódnak fekete haja közé, s az eredmény… ez a két kötet.
Igen, ez a két kötet. Egy művelt fejnek, egy nemesen gondolkodó embernek, fogékony léleknek, lelkes szívnek a hullámzásai – mert én nem tartom komédiának Apponyi küzdelmét – naiv vergődés imitt-amott, de fennen szárnyaló némely helyütt.
Nem, a »kalksburgi növendéket«, amint gúnyosan odavetik, nem lehet letaszítani bizonyos erkölcsi pozícióról. Ebben az emberben nemes idealizmus lüktet, az kétségtelen. Tapasztalatlanság, a szituáció félreismerése, naiv hiszékenysége, judíciumának (tehetségeihez arányítva) gyöngesége, az emberismeret teljes hiánya sokszor sodorták félszeg helyzetekbe, az kétségtelen, politikai egzisztenciájának egész épülete görbén emelkedik és csuszamlós talajon áll – de az ő egyénisége tiszta és egyenletes.
Az csak egy fallácia, hogy Apponyi vezeti a pártját, Apponyi senkit se vezet, hanem őt lökik az áramlatok ide-oda, anélkül, hogy ő azt tudná. Éppen az az eset ez, mikor az ember álló vonaton ülve, szaladó vonatot lát – abba a tévedésbe esik, hogy az ő vonata megy.
De nem a politikus Apponyi jelenéről, jövőjéről, kilátásairól van most szó – hanem csak a beszédjeiről.
Nos, igen csinosan kiállított két kötet ez, ellátva az egyes beszédek rövid kronológiai magyarázattal, bennük hagyatván a »tetszés«, »helyeslés«, »zajos derültség« eleven tarkasága is – úgyhogy e beszédek voltaképpeni hatása már oda van nyomtatva a sorok közé –, több nem volt és talán nem is lesz – e »helyesek« a gombostűre szurkált színes lepkék itt maradnak a gombostűkön örökké.
Maga a könyv pedig, legalább az én példányom, bevándorol holnap a könyvtáramba, amíg én vagy a fiaim újra előkeressük.
De vajon előkeressük-e?
Elgondolkodom az esélyek fölött, melyek szükségessé tennék e könyv elolvasását még egyszer – s ennélfogva a létezését.
Minek kellene történnie? Elővesszük-e, hogy valamit megtanuljunk belőle, mint ahogy elővenné az ember a Szilágyi Dezső beszédeit, melyekben egy-egy közjogi vagy egyházpolitikai kérdés van megvilágítva a tudomány apparátusával?
Nem, ezekben a beszédekben nincsenek ilyen értekezések. A fecske röpülésének könnyedségével vannak érintve a súlyosabb kérdések. A tudás itt csak mint egyszerű famulus cammog és biceg a párt szolgálatában, mely huszonhárom év óta olyan sokszor változtatott nevet. Nincs az a foltozó varga az országban, aki olyan leleményesen űzné ezt a mesterséget, mint Apponyi az ő programjain – de a foltozáshoz nagy masszív bőröket nem használ.
Tudományt tehát e könyvből senki se kergessen. Hát akkor mi van benne? Fölnyissuk-e azért, hogy nyelvi szépségekben gyönyörködjék az elme?
Nyelvi szépségek nincsenek benne, ezt Apponyi maga se hiszi, s említi is az előszóban. A szókötés nem mondható helytelennek, sőt korrekt, tömör, sok helyütt kifejező, de több-kevésbé magyartalan, úgynevezett parlamenti nyelv, azaz színtelen. Ha magyar szónoki stílust akar valaki, az hallgassa meg Eötvös Károlyt. Apponyi nyelvezete előkelő, szabatos, formás, de azt a benyomást teszi, hogy Apponyi könyvekből tanulta a magyar nyelvet; nem a bölcsőben a dajkadalból, nem a mezőn a játszópajtásoktól; hiányzik színe, illata, zamatja, az édes anyaföld szaga róla.
Még az sincs meg e beszédekben, amiért sokszor egy ötödrendű szónokot is fölnyit az ember, hogy beszédeiben a napok története, izgalma, sivársága, szenvedélye lüktet. Egy ötödrendű ember förmedvényeiből is kizúghat, példának okáért a véderő vita viharja, vagy az egyházpolitikai vita fanatizmusa.
De ebben a munkában minden egyforma. Mindenütt Apponyi áll, csak Apponyi, a minden gombjával begombolt fekete kabátjában, az egy centiméternyire kilátszó zsebkendőcsücsökkel az oldalzsebben, ünnepélyesen, bizonyos pátosszal, bizonyos előkelőséggel és méltósággal fölmelegedve bizonyos Réaumur-fokig… ő az mindig, csak ő, az izgó-mozgó tömegből, az utcákból, az országból nem látszik semmi, semmi, egyformán csiszolt, formulázott, egyformán kivasalt, ha az ország alkotmánya reng alaposzlopaiban, vagy ha Nagy János nemzetipárti választót hagyták ki a szavazási lajstromból.
Talán értékes »Kraftausdruckok« vannak a beszédeiben, amikből a jövőkor röpke mondatai fognak származni? Mázsás bölcsességek, mint a Deáké, hogy a magyar anyák csak egyszer szülnek (a kétszeri újoncozás kérdésénél), hogy a fák nem ereszthetik gyökereiket a levegőbe (az Ausztriával való szorosabb egyesülés kérdésénél).
Nem; Apponyi agyveleje finom, porhanyós talaj, csinos virágok teremnek, szép cserjéket és díszbokrokat hajt, de gyémántok innen nem hasadnak. Ilyen világraszóló ötleteket a fej nem lökhet ki – könyvében ilyesmit nem szabad keresni.
Talán a szellemesség sziporkázik bent? S a belletrisztikus hajlamúak át fogják lapozni idők végéig a könyvet, vágyván utána, mint szarvas a hűvös patakra? Dehogy. Azok a kis zsuzsuk, azok az aranyos szikrák, a jellemző, helyzetet festő, aperçuik, amik például idősb Andrássy Gyula gróf beszédeit beragyogták, mint az égbolt sötét alapját a nevető csillagok, teljesen hiányzanak Apponyinál. Csak gyerünk hát lejjebb, csak még lejjebb tisztelt uraim – majd kiviláglik, hogy hol van az Apponyi Albert igazi helye a szónoklat rangfokozatában.
S ti, szép mosolygó rózsás arcú asszonyok, kik minden beszédje alatt ott ültök a karzatokon csillámló bogár szemekkel, az elragadtatástól kipirosodva, hófehér kezecskéiteket tapsra összeütve, ti szép mosolygó asszonyok, akik e sorokat idáig olvastátok, és elbiggyesztitek a szájatokat megvetőleg énrám gondolva rossz szívvel, ki elég gonosz vagyok a bálványotokat lejjebb húzni, legyetek kérlek türelemmel holnapig, amíg bővebben beszélhetek, s addig is gondoljátok meg mentségemre, hogy én nem vagyok a női karzaton, és azt is gondoljátok meg, hogyha ezeket a beszédeket, amik a két kötetben vannak, dr. Sághy Gyula mondta volna el az utóbbi huszonhárom év alatt, ti sem lettetek volna a karzaton. Egyébiránt a viszontlátásig – holnap. Aludjatok, álmodjatok addig is őróla szépasszonyok!
*
A tegnapi cikkre azt a megjegyzést hallottam a sok között, ami a Ház folyosóján ejtetett, hogy nagyon megszólalt bennem a pártember.
Nem igaz. Igyekeztem igazságos lenni és szigorú mértéket alkalmazni azon férfiúra, kit a napi divat nagy szónoknak vert föl. Be akartam bizonyítani olvasóimnak, hogy nem olyan nagy, mint gondolják.
De viszont nem is olyan kicsi, hogy az igazat el kelljen róla hallgatni. Apponyi már ott áll, hogy az igazságot megbírja. Mikor arról volt szó, hogy a Kisfaludy Társaság megkoszorúzza mint szónokot, hozzájárultam ehhez a koszorúhoz a szavazatommal, mert azt tartom, a leírt és elmondott gondolat közt nincs különbség, s azon szép szellemek közt, kik a Kisfaludy Társaságban ülnek, ő egyik legkiválóbb.
De nem volna-e nevetséges, ha a XIX. század legvégén, mikor Európa minden szónoka mintegy előttünk fekszik, s Casteláry Emil beszédeit vagy a Gladstone-ét sokszor még aznap olvassuk, amikor elmondja, egy fingált hazai mérték alá vennők Apponyit, mint ahogy az ötvenes években a Schneider viereckről mondták, hogy talán ez a legnagyobb ház a világon?
Apponyira a legmagasabb mértéket kell alkalmazni. Ez csak udvariasság Apponyi iránt. Ha Kinizsi Pál kardját akarnám összehasonlítani, azt kiáltanám a fegyverkereskedésben: »Hozzátok ide a legnagyobb kardokat, amik a világon vannak«.
A tertium comparationistól függ minden. Ha Horánszkyhoz, Kovács Alberthez hasonlítjuk Apponyit, vagy a szabadelvű párt másodrendű szónokaihoz, akkor ő titán a szónoklatban, de Szilágyival már nem állja ki a versenyt; Szilágyi színesebb, velősebb, magyarosabb, nagyobb látkörű, s azonfölül a szónoklati drágakövekből is bír egyet, a szatírát. Mert két ritkaság van: a szarkazmus és humor – ez utóbbi a Kohinor, a nagy gyémánt: ilyet csak Eötvösre vesztegettek az égiek.
Isten nem egyenlően, sőt nem is igazságosan osztja a fényes tulajdonokat, de mindent mégsem ad oda egynek. Még Ugronban is van olyan elsőrendű tulajdon, amit valamennyi nélkülöz. Az a rettenetes tűz – de az már talán nem is égi tulajdon, az valami pokolbeli katlan alól van kilopva.
A nagy öreg debatter, Tisza Kálmán, kit egykor szívesen kaparna ki majd az ország a sírjából, de akit kicsinyíteni divat most (gyümölcstelen fára nem hajigálnak bottal) vasvillával összehányt nyelvezetével, fénytelen, fakó ruhába öltöztetett argumentumaival nem volt-e nagyobb mindenkinél a parlamenti feleselésekben, vagdalkozási fürgeségben, elmeélben, a szituáció áttekintésében s az ellenfél gyöngeségeinek kipiszkálásában.
Sőt itt vannak a közelmúlt napok kiemelkedett szónokai, Berzeviczy, Láng… (mert nemcsak azok a jó borok, amelyeknek vignettáján kilenc kiállítási aranyérem van kifestve), nincsen-e meg Lángban az analizáló tehetség nagyobb mértékben, mint Apponyiban, s ha egyszer kölcsönkérhetné az Apponyi hangját beszédjéhez, s elmondaná azon padokról, hol a borostyán terem, és nem a mi oldalunkról, hol az urak szerint vicinális vasutak teremnek, ki állhat jót azért, hogy nem lenne-e éppen olyan nagy, vagy még nagyobb a hatás? Berzeviczy finom megfigyeléseinek hatása hasonlóan kiszámíthatatlan – ha őt is a fantázia jogaival a másik oldalra átültetjük.
De hát ez mind csak föltevés, jámbor »ha«. A dolog úgy áll, hogy Apponyival csak egy szónok versenyezhet a Házban: Szilágyi, de ha a beszédeket kihozzuk a Házból, s könyvekbe gyűjtjük össze, ahol nincs baloldal, jobboldal, hanem csak lapok és lapok, ahol nincsen műlelkesedés, tomboló karzat: ha nem a füleken át jutnak az értelemhez, hanem a betűszedők útján, ott, a komor, hallgatag könyvekben már Apponyi beszédei nem versenyezhetnek a Szilágyiéval, de a Láng és Berzeviczy utóbbi szónoklatai aligha el nem érik az Apponyi legjobb beszédeit.
Mert min nyugszik Apponyi hatása? A szónoklat külső tulajdonságain. Kellemes, magas alak, nemes fej, formás gesztusok, a legszebb férfihang, melyet valaha szónok használt, harangzúgáshoz hasonlatos. De mit ér? Ezeket bele nem lehetett a könyvekbe nyomtatni.
A könyvekben nem maradnak, csak a meztelen beszédek – Apponyi nélkül.
S ezek a beszédek nem egy nagy szónok, vagy egy nagy államférfi, vagy egy nagy gondolkodó revelációi.
Másodrendű dolgok, nagyon másodrendűek. Megcsillan bennük mind a három: az államférfi is, a szónok is, a gondolkodó is – de ez a három úr, bár mindenik művelt gentleman, eszes, illedelmes, disztingvált, eléri a nívót, sőt talán fölül is haladja, de egyik se nagy – mindegyik másodrendű.
E beszédekben nincsenek új, frappáns, még kevésbé megrendítő gondolatok. Amik vannak, azokban nincsen mélység, bár a fölvetett kérdések mélyéig a szerző gyakran eljut. Szóval az anyag, amiből Apponyi a beszédeit gyúrja, nem az az isten kegyelméből való tészta, mely a kiválasztottaknak jut – az csak a közönséges gyurma, amely a hétköznapi elmélkedők konyháján felgyúl.
De egyet nem lehet megtagadni, hogy e beszédek architektúrája formás, néha művészi. Ebben a mi Apponyink mester. – Fecske nem építi fészkét oly gondosan, csinosan, mint ő a beszédeit. (Csakhogy a fecske az ereszt választja meg gondosabban.)
De semmi közöm most a »nemzeti« politikához – csakis e beszédekhez, melyeknek egy jó oldalát még ki kell emelnem, hogy hangjuk mindenütt parlamentáris és előkelő. Az alapgondolat mindég nemes, és gyakran megreszket rajta a hazaszeretet harmatja.
S ha végiggondolok hirtelenében a világ újabb nagy szónokain, úgy hiszem, hogy az Apponyi helye a szónoki ingredenciák tekintetében Casteláry és Berryer között esik, persze azzal a különbséggel, hogy Apponyi csak halvány epigon a kettő közt. – Casteláry szónoki piperéjét csak úgy viseli Apponyi, ahogy a szobalány kalapján vannak az úrnő tavalyi virágai, s Berryer mélységeiben csak úgy jár, mint egy finom szemű és edzett akaratú dilettáns, ki kézilámpájának nem csekély olajánál penicilusával ás beljebb a bányászok által kivájt üregek fenekére.
Mindegy – ha sokkal kisebb is ez idegeneknél, de a mienk, és bizony szegényebbek lennénk, ha ő nem volna.
És ezzel, azt hiszem, minden jót és rosszat elmondtam e két kötetről, amint az a mérlegemen mutatkozik, s amit úgy hevenyészve el lehetett mondani. Magáról Apponyiról esszét, igaz képet írni még korán lenne, ő még útban van, majd akkor írok róla, ha megérkezik valahova – de ő addig is bátran elmondhatja Bánk bánnal: »Fölöttem bíró csak Magyarország lehet«.
Ül is Magyarország bírói székén, s hagyja őt eddigelé az előszobában csoszogó alperesnek…
Ohó! Már megint a tilosba tévedtem – bocsánat a csintalankodásért! De ezek a beszédek, ah ezek a huszonhárom évig tartó beszédek annyira csábítanak a malíciára! – A fekete betűkből incselkedő koboldok és picinyke manók ugrálnak ki és táncolnak tollam alatt. – Mars innen, kicsike Papp Gézák, nem akarok én most mameluk lenni – hagyjatok meg engem komoly képű, tárgyilagos kritikusnak még csak egy percig, s azután szívesen kacagok veletek.
De a kis koboldok nem engednek többé egy szót sem írnom, és váltig sugdossák a fülembe, hogy mit is mondott egyszer nekem Szilágyi a beszédekről.
…Hát azt mondta, hogy a legnagyobb beszédnél is többet nyom egy közönséges bolha teste.
