SZERENCSÉTLEN SZÓNOKOK
SZERENCSÉTLEN SZÓNOKOK
Bevezetés, illetőleg Tóth Pál esete
Nem azokról akarok beszélni, akik nagy diadalokat arattak a szónoklat terén, de azután szomorú végük lett, hisz’ a politikában a vég csak szomorú lehet; még kevésbé szólok azokról, akik nem tudnak beszélni, ezek úgyse szónokok. Hanem valami egészen más lebeg a mi szemeink előtt.
Hogy is értessem csak meg, mit akarunk? Hát igen, egy történettel fogom kimagyarázni.
Ösmertem az Alföldön egy Tóth Pál nevezetű fiatalurat, igénytelen emberkét, akiről azt se tudták, hogy él, míg egyszer le nem esett a lóról.
Azzal aztán egy csapásra híres lett.
Az ördögbe is! Egy fiatalember leesik a lóról, a Kúnságban, 25 éves korában, ez igazán hihetetlen, csodálatos.
Az egész városon kiütött az izgatottság az esemény hallatára, hogy Tóth Pál leesett a lóról. Hetekig beszéltek erről, emlegették a leesés részleteit, az utcán egymásnak mutogatták:
– Ni, itt megy Tóth Pál, aki leesett a lóról.
Igyekeztek vele megbarátkozni, »pertu« lenni a férfiak, mint egy érdekes emberrel, sőt az asszonyok szívét is megmozdította a kíváncsiság egy olyan udvarlót fogni, aki a lóról leesett és aki emiatt messze vidéken specialitás.
Az a sok más ezer ember, aki a lóról soha le nem esett, mert ott csupa ilyenek laktak, unalmas sablon-alak számba ment; de ezt az egyet kiemelte ez a körülmény; ebédekre, lakodalmakra hítták, hogy elbeszéltessék vele a vendégeknek az esetet, kényeztették, megszerették és megválasztották főjegyzőnek (penna való úgymond a kezébe), s mindezt csak azért, mert szegény leesett egyszer a lóról.
Hát ilyen lóról leesett orátorokat akarunk az olvasónak bemutatni – miután már sok emberöltőn mindig csak olyanokat dicsőített a nyomdafesték, akik sikerrel, dicsőséggel szavalták el az ő mondókáikat. Pedig hát mi virtus van ebben a beszélő országban, hogy valaki jól elmondja a beszédét? Hisz itt már az apró gyerekek is országgyűlésdit játszanak, s még a kukoricacsősz is olyan dikciót kanyarít el ha nekidurálja magát, szüreten vagy disznótoron, hogy egy burkus udvari tanácsost kilelne a hideg – ha így ex abrupta annyit kellene elmondania.
Az úgynevezett nagyszabású beszédekről a legnagyobb élő szónok (Szilágyi Dezső) azt mondta egyszer:
– A legfontosabb beszédnél is többet nyom a valóság mérlegén egy bolha teste.
A nagy beszédeket tehát bámulja más, a jó szónokokat éljenezzék meg a Házban, ha még bele nem untak, mert annyi jó szónok van Magyarországon, mint ahány görbe fa az erdőben, de a szerencsétlenül járt szónokok igazi specialitások. Azokat érdemes összegyűjteni és átadni a hálás utódoknak.
I. Urbanovszky Ernő és Deák Ferenc
Az öreg bácsi, akit Ucsunak neveznek egymás közt a képviselők, népszerű, kedves ember, aki megelőzte kortársait azzal, hogy igazi klub-lakó, aminők eddig még csak Angliában vannak.
Agglegény lévén, délelőttjeit és délutánjait is a klubban tölti, és úgy tekinti azt, mint egy sok évtized óta megszokott otthont; a dívánok, melyeken üldögél, az óra, mely vagy harminc esztendejét ketyegte már el, a hűtelen tükrök, melyek azelőtt feketének mutatták, most fehérnek, mind kedves ismerősei neki, s nagy válságok idején ki is mutatja az öreg irántuk való mély ragaszkodását:
– Történje magát ami akarja, de én itt maradok. Ha tik elmentek, hát elmentek, valaki csak lesz, aki itt lesz, hát én azzal leszek, aki ide fogja jönni és punktum.
Más politikai nyilatkozatát nem ösmerik az öregnek, aki egyébiránt másképp igen tisztességes hű pártember és fedhetetlen jellem. A Házban sohase beszélt. Csak a kerületében, de azt is tótul.
Hogy mi vette el kedvét a szónoki babéroktól? Éppen ez az az eset, amely miatt ő nyitja meg a szerencsétlen szónokok rovatját.
Történt ugyanis, hogy Deák Ferenc az 1872-iki választások küszöbén beszédet mondott Budapest belváros választóinak, melyet a sajtó és közönség egyhangúan fenomenális remeknek ösmert el.
Ucsu is hallgatta a beszédet és egy merész ötlete támadt, amint egyre zúgtak a levegőt rázó éljenek:
»No már ilyen éljeneket én is szeretném. Nagy delícia az. Hm, miért ne szerezném őket magamnak meg? Lefordítom Deák beszédét tótra, és elmondom odahaza mint a magamét. Az ördög se nem tudja meg.«
Lefordította a nagy beszédet, betanulta, és felutazott vele Trencsinszka sztolicába, ahol a kerülete feküdt.
Elmondta szépen szórul-szóra sok vervvel, lendülettel. Hát nézi, nézi, de a választók hidegen maradnak (az ördög bújjék a bőrükbe!), odább mondja egész tűzzel, lelkesedéssel, de semmi hatás. Nagyot emelint a hangján, mindegy, a tótok unatkozva morognak.
Ez az eset annyira kihozta a flegmájából, hogy visszajövet, mihelyt Deákot magasztalták, nem állhatta soha szó nélkül.
– Nagy ember, ’iszen nagy ember, de sohase nem nyúlnék többé az eszéhez. Olyan az mint a sztrehlói csevice, hogy idegen palackban szállítva elveszíti övé savanyúságát.
S őszintén elmondta, hogy a Deák beszédje mennyire nem tetszett a trencséni tótoknak.
A dolog eljutott Deák fülébe is, s évelődni kezdett Urbanovszkyal:
– No Ucsu, ezt nem viszed el szárazon, vicem pro vice. Elkérem valamelyik tót beszédedet, a Kubiczától, lefordíttatom, megtanulom, és elmondom jövőre a belvárosban. Megállj Ucsu!
Ucsu egy filozóf mosolyával felelte, mikor ezzel ijesztgették azután.
– Hát mi lenne, ha Deák elmondaná? Semmi se lenne. A száj teszi, nem a beszéd. Bizony isten. Az én szájambul Deák beszéde se nem volt jó, az ő szájából az én beszédem is volna nem rossz. Vanitas vanitatum.
Azóta hallgat, mélyen és bölcsen hallgat Ucsu, ott ül a Ház közepe táján, és mikor a legnagyobb orációk folynak, ő csak egyre rázza ősz hajjal vastagon borított nagy fejét, mintha minden megéljenzett mondatnál azt kiáltaná:
– Vanitas vanitatum!
