AZ ÚJ MINISZTER
AZ ÚJ MINISZTER
Darányi született… Ejh, tudja isten, talán nem is született, talán mindig volt. Az ember nem tudja elképzelni, hogy a világ Darányi nélkül is egzisztált valaha. Öreg-e? Isten tudja. Talán hatvanéves, meglehet, hogy százéves – de az is meglehet, hogy százharminc éves. Az bizonyos, hogy senki se emlékszik rá, hogy valaha fiatalon látta volna.
A Sturm almanachja negyvenhat évesnek mondja, de a Sturm almanachja nincs oda ragasztva az arcára, s mindennap hallani a klubban, némelykor hatvanéves emberektől is:
– Nem volt itt Náci bácsi?
– Hol van ma Náci bácsi?
– Ki az, akivel Náci bácsi beszél?
– Náci bácsi ma nagyon rejtélyes.
– Mit mond ehhez Náci bácsi?
Náci bácsi ritkán mond valamit, mert nem szeret határozott kijelentéseket tenni. (A kijelentések nagy gézengúzok, és néha olyankor térnek vissza az ember szeme elé, mikor kellemetlenek.) Náci bácsi sima, szelíd, türelmes, sokat mosolyog, de keveset mond, s amit mond is, úgy mondja, hogy a Delphibeli jósda is kölcsönözne rá, de habár nincs eligazodó válasza, azért csak mégis célirányos mindenkor megkérdezni, hogy mit mond ehhez Náci bácsi.
Mert a Náci bácsi nagy portentum, s emlékeztet arra a bűvös almára, mely az Ali-Müszein házában mindenre használtatott; amint a nagy szakállú becsületes Müszein akarta, aszerint változott.
– Kedves almám, légy most törülközőkendő.
És ebbe törülte le a könnyeit.
– Légy most kard! – és az alma kard lett, ütött-vágott.
– Légy most díszkaftán. – És az alma díszkaftán lett, amiben paradírozhatott a jámbor Ali-Müszein.
Éjjel lámpa volt és világított a dervisnek, nappal harci lándzsa (a padisah ellen vagy mellett), lett faltörő kos, ragasztó gumiarábikum, mellvért, evőkanál, medicinás üveg, szóval minden, ami kellett, éppen úgy, mint Náci bácsi, aki mind e megbecsülhetlen hajlékonyságok mellett mégis excentrikus ember, kivált ma, midőn nem az oroszlánok és sasok idejét éljük, hanem az aranyborjúét. Mikor minden ember lót-fut, szerez, kapar, még Rotschild is lót-fut és szerez, kapar, akkor Darányi Ignác, akinek csak úgy omlott ügyvédi Wertheimjába a tömérdek honorárium, egyszerre csak becsukja a kasszáját, és azt mondja, hogy ide többé ugyan be ne tegye a lábát egyetlen garas se, elég abból ennyi – és bezárja ügyvédi irodáját.
Darányi nem akart gazdag lenni – nem ért rá gazdag lenni–, mert a politika elvette az idejét. S ő inkább akarta a politikát, mint a vagyont. Darányinak nem sport a politika, hanem valóságosan szerelmes bele, s olyan becsületesen, nemesen szolgálja, kétségtelenül nagy és hajlékony tehetségével, roppant szívósságával, hogy ragyogó például állhat a honoráciorosztály előtt – amelyhez ő magát számítani szereti (nem anélkül azonban, hogy grófi barátjaitól ezért bocsánatot kérne).
Ám, ha ő szerelmes is a politikába, ha hű is, jó is, azért még e ravasz istenasszony (mert istenasszony a politika is) nem pazarolta rá a legbecsesebb kegyeit, még nem fűzte ki előtte elég tágra a vállfűzőjét; – Náci bácsit igazán úgyszólván csak elefántnak használták eddig a szerencsésebben járt udvarlók.
Volt ugyan hírben sok mindenféle dologgal, de ő kitért előle, s ha volt is alkalom rá vagy fölbátorító gesztus, mint a szerény udvarló, az összes kegyek tárából egy icipici rezedaszálat választott.
Ez volt az a kis selyem fekete sapka, amit a Háznak bizonyos kopasz emberei hordanak, ha bizonyos fokú tekintély járul a kopaszsághoz.
Náci bácsi sok mindent tett már, mindenki elösmerte tehetségét, munkásságát, erélyét, nemes önzetlenségét, gyönyörű karakterét. Mindenki tudta róla, hogy minden lehetne, ami akarna lenni. És Náci bácsinak ez jólesett.
És azt is tudta mindenki, hogy bár mindene lehetne Náci bácsinak, még sincs mindezekért a nagy érdemekért egyebe, csak egy kis fekete selyem sapkája. Mindenki tudta ezt is, és Náci bácsinak ez is jól esett. Sőt hiú volt rá.
– Én még mindig nem vagyok semmi.
Ám a Nemezis őt is utolérte – addig jár a korsó a kútra, hogy végre eltörik.
Náci bácsit ez év tavaszán beültették a Ház alelnöki székébe, igazi bizalom, igazi szeretet emelte őt oda, mégis habozott, de végre elfogadta. És ezzel meg volt a sorsa pecsételve – le kellett mondania arról a kevély mondatáról, hogy ő »semmi«.
Az alelnökségben nem volt szerencséje, Szilágyi alatt egyszer se elnökölhetett, mégis jól érezte magát, hiszen az alelnökség végre is nem jár fizetéssel, se különös kötelezettséggel, az csak egy szép nemzeti bokréta, az ember függetlennek, szabadnak érezheti magát mellette, és hívhatják úgy mint azelőtt »Náci bácsinak«.
De most már vége van ennek. Náci bácsi nincs többé. Helyette itt van őexcellenciája, az új földmívelésügyi miniszter. A király megbosszúlta magát a tavalyi határozati javaslatért Náci bácsin.
Sokat dolgozott, fennkölten gondolkozott, jelleme tiszta, mint a frissen esett hó, önmagának köszönheti e nemes fejű államférfiú azt, amivé lett – csak kicsiny részben segítették mások is.
A parlamentbe a II. kerület választói.
A miniszteri székbe a X-ik kerület sertései.
