AZ ÚJ MINISZTEREK • Bevezetés
AZ ÚJ MINISZTEREK •
Bevezetés
Bevezetés
Nem szabad csodálkozni az új minisztereken. Az olvasó (talán minden olvasó) volt már egyszer-másszor egy jól berendezett konyhában, amelyikben éppen főztek, és gyakran láthatta, hogy a nagy fazekak, vaskos kondérok eltolva álltak a padkán, és a tálasban vagy füleiknél fogva fölakasztva lógtak a falakon, és a kisebb fazekak, bögrék voltak a tűzhelyen, és azokban főtt a napi szükségletre való étel.
És nem csapták össze a kezeiket (ti. nem a fazekak, hanem önök), és nem kiáltottak föl:
– Óh, ez valami csodálatos, természetellenes!
Hát igen, nincs abban semmi különös, hogy Wekerle ott ül Bobula János mellett a szélsőjobbon, és hogy ott vegyül el a többi közönséges koponya között a Csáky gróf rövidre nyírt tojásdad feje is. Könyökére dőlve ábrándozik Széll Kálmán, bizonyos csömörrel a hatalom iránt. S minthogy rövidlátó, az izgő-mozgó alakoktól körülvéve, magát képzeletben kedves szimentali állatjai közé ringatja…
Vagy milyen szeszélyes kézlegyintése a sorsnak, mely Szilágyit fellökte az elnöki katedrára! Az se utolsó dolog, hogy az öreg Tisza nap-nap után künn a folyosón szivarozgat, s adoma-beszéléssel és hallgatással tölti az időt Fehér Miklóssal, gróf Nákóval – éppen olyan, mintha Hunyadi János tollat fosztana, és az ütközetben viaskodnának mások.
De hát ez azért mégse szokatlan és nem rendkívüli, volt már így sokszor, és lesz még így sokszor.
A rend talán nem az volna, elismerem. De ahol örök mozgás van, ott nem lehet örök rend. A politikai élet egy óriás folyam, mely föltartóztathatlanul siet a maga medrében, és a nagy követ éppúgy eltemeti az iszapjába, mint a kicsinyt, megfordítja, ha neki úgy tetszik, kilöki a partra, vagy tán ki se löki, hanem egy kisebbet sodor a tetejébe, és csak siet, siet…
Bánja is a folyam, hogy most már a nagy kő van alul és a kicsiny fölül, megyen, siet tovább.
Bizonyára tehát nem a Bánffy hibája, hogy az események nem másképp jöttek.
Őelőtte, hogy a tisztelt olvasó teljes megelégedését kiérdemelje a kabinet megalakításában, minden kritikát elhallgattatván, csak két megoldás lehetősége állott.
Vagy bevárni, míg a magyar anyák nagyobb minisztereket szülnek; de ez nagyon lassan megy.
Vagy kivitetni, úgy ahogy Héderváry Kont vagy Hunyadi László idejében volt divatban, az összes hatalomtól visszamaradt nagy embereinket a Szent György terére és, hogy a szimmetriát ne rontsák, leüttetni a fejeiket – persze ma már ez is nehezen kivihető dolog.
Egyiket se tehette, s következésképp kénytelen volt kisebb embereket ültetni a piros bársonyzsöllyékbe, mint aminők a kopott zöld bőrszékeken ülnek elvegyülve – s ez sérti az önök szemérzékét tisztelt közönség. Igaz-e, hogy eltaláltam?
Én mindamellett azt tanácslom, méltóztassanak belenyugodni, hogy a mai kormány ilyen, annál is inkább, mert ha nem nyugodnak is bele, ilyen marad.
Végre is az egész differencia igen kicsi lenne a két álláspont között. Ti. az a két álláspont van, hogy úgy is lehet: miszerint az ember előbb lesz államférfi, és azután miniszter, vagy pedig lehet úgy is, hogy előbb lesz miniszter, és azután államférfi. Nemigen érdemes ezen a különbségen fönnakadni.
És mielőtt áttérnék az új miniszterek egyenkénti bemutatására (rövid vázlatrajzokban), még csak azt jegyzem meg, hogy amit a nagy emberek elrontottak, azt a kisebbek sokszor helyrehozták.
Ámbár hiszen jogunk sincs voltaképpen a Bánffy új minisztereit előre kicsinyekké tenni. Ki tudja, hogy igazán kicsinyek-e? Nem kicsinek tetszett-e Baross Gábor, mikor Tisza államtitkárul tette Kemény Gáborhoz? Pedig ugyancsak kicsihez tette. Gondolta-e valaki, hogy egy nemzeti vezéralak rejlik gróf Csáky Albinban, midőn először ült le arra a székre, amelyet most Wlassics nyom, és amely most Wlassicsot nyomja?
»Nagy minisztérium.« »Kis minisztérium.« »Törpe kabinet.« »Erős kabinet.« Jóslások ezek néha és divatok. Gyakran csak üres epithetonok, amiket az emberek eltanultak egymástól és szüntelenül hangoztatják, rikácsolják éppen úgy, mint a Mátyás-madarak és papagályok. A nimbusz, a patina, mely befogja a rég szereplő alakokat, csalódásba ejti és megvesztegeti az ítélő tehetséget, de éppen úgy vezetheti félre a patina-hiány is.
Példa rá a »nagy minisztérium«, az első, a hatvanhetediki. Még most is ott lógnak az arcképeik a nemesi kúriák vizitszobáiban. Huszonhat év harasztja befödte az alakjaikat teljesen. S mi huszonöt év a nemzeti élet folyamában? Öt perc, vagy mondjuk a Szilágyi kedvéért tíz perc. S e tíz perc alatt kisült ez ünnepélyes díszalakokról, akik, mint lázsiás tallérok szerepeltek a közkeletben, hogy csak közönséges rézgarasok voltak. Csak az egy Andrássy tündöklik ki színarany voltában, minden időkön keresztül.
Születtek fáklyafénynél, és úgy is éltek, de a fáklyákkal együtt kialudtak, elmúltak.
S hogy az érem másik oldalára is rámutassak, mennyit gúnyoltuk, kicsinyeltük a Tisza minisztereit. Hányszor mondtuk a miniszteri padsorokra célozva:
– Itt ül Tisza a nyolc írnokával!
És mégis a Tisza írnokaiból három óriás maradt ránk: Baross, Wekerle, Csáky. Szilágyit nem is említve, ki már ellenzéki képviselő korában mameluk-szemmel (kicsinyítő üvegen) nézve is nagy volt.
Gondold meg ezt tisztelt olvasó, aki e cikkeket átfutod, és aki jártodban-keltedben megszoktad, hogy áhítattal iszod meg a lőrét, ha híres vignetta van a palackján, s fitymálódva biggyeszted el ajkad a jó borra, ha még nem került az étlapra a reklámmal fölvert »grand vin«-ek közé.
Gondold meg ezt, és ne ítélkezzél előre a Bánffy-kabinet fölött. Várj, kérlek, egy kicsit.
És hogy addig se únd magadat, engedd meg, hogy a kabinet új embereit sorra bemutassam – nem amilyenek lesznek, hanem amilyenek most.
Kezdem pedig a holnapi számban Lukács Lászlóval.
