EGY CSENDES NAP
EGY CSENDES NAP
(A bolygó zsidó újra megjelenik. – Hírnökök Nyitráról. – Kossuth Ferenc megkezdi pályafutását.)
A húsvéti locsolások után újra összekerült a tisztelt Ház, – semmi különös megjegyezni való nincs rajta. Bánffy egy kicsit szikárabb lett, Wekerle tömöttebb, s az arca is meg van pörkölve a dánosi napfénytől. Egyebekben minden a régi. Még a tárgyalásra kitűzött anyag is a zsidó recepció, mely bolyongva jár a Múzeumból ide és innen a Múzeumba. Hogy meddig fog tartani bujdosása a szegény bélpoklos javaslatnak, annak csak az isten a megmondhatója.
A zsibongó folyosó nagy eseményeket várt ma. Húsvét alatt jócskán meggyűltek a témák. A szép szavú Sima Szentesen járt, és ott megverték, a jóltáplált pápai nuncius Magyarországon járt, és meg nem verték – mindezek szívélénkítő gravámenek, s minden valószínűség szerint feltálalásra várnak.
De a folyosó hiába várt, ezekből nem történt ott bent semmi; a zsidó recepció visszaküldése volt az egyetlen anyag, úgy, hogy a mai ülés úgyszólván egy rövid extraktuma volt hajdani mozgalmas üléseknek.
A kormánypárt jó hangulatban ült padjaiban, mert az álmosan gyülekező mamelukokat jó hír várta már mindjárt a korridoron, hol a sárgacsizmás szolgák is siettek hírül adni:
– Győzött Janits!
Hm! Tehát a szegény Zelenyák megint csak egyedül lesz, elhagyatottan, magányosan, mint az üstökös.
A zsidó recepcióval most egyszer nem sok teketória volt, rövidesen végeztek vele. Még Wlassics miniszter is csak néhány szóval terjesztette be a visszaküldési határozati javaslatot, mintha ilyenformán beszélne:
»Itt van, t. Ház, Kohn Jakab. Mindnyájan ösmerik Kohn Jakabot. Mindent elmondtunk már Kohn Jakabról. A Ház mindenbe lelkesedett Kohn Jakabért, mi pedig örököltük Kohn Jakabot, és eszünk ágában sincs őt elejteni, a Ház ellenben már kétszer akceptálta Kohn Jakabot – tehát harmadszor is kell, hogy akceptálja…«
Erre a Justh-párt poétája, Illyés Bálint rakott le egy szóbokrétát a Kohn Jakab lábaihoz.
Majd Szapáry Gyula gróf szólalt föl nagy figyelem mellett, de indítványa, hogy a két visszamaradt javaslatot összekössék, nemigen talált tetszésre, mert hirtelen senki sem értette meg micsoda praktikus kára lenne ebből a szabadelvűeknek; sem azt, hogy micsoda haszna az antiliberálisoknak.
Hol itt a lóláb? tűnődtek a mamelukok. Végre is nem találván a lólábat, belenyugodtak, hogy ez valami magasabb politika lehet – tehát nem kell elfogadni.
Biz ez taktika volt. De milyen szubtilis taktika! Három összedugott fej egy fülkében főzhette ezt ki. Polónyi, Apponyi és Szapáry. Csak hadd olvasszuk össze a két javaslatot, ha együtt lesz a kettő, könnyű lesz belőle elhullajtani az egyiket.
Apponyi is beszélt, Polónyi is beszélt, egy nyomon mind a hárman; hat kézre játszottak egy melódiát, mint valami jól összeszokott virtuóz művészek.
Szapáry beszéde után következett az elnök reggelije. Az elnök délfelé fölfüggeszti az ülést, és reggelizni megy. Ilyenkor megtelik a büfé és a folyosó. A minisztereket kérelmezők rajai fogják körül. A leselkedő deputációk már türelmetlenül várják, mikor megyen az elnök reggelizni, s gyakran hallani a folyosókon az idegenek közül ilyenforma szavakat:
– Hát az az ember sohasem lesz már éhes?
A reggelizés tíz percig tart. Ha az elnök jól megreggelizett, a gyűlés vidáman kezdődik újra, ha az elnök rosszul reggelizett (ezt azonnal észre lehet venni a Perczel Béni arcán), akkor nem tanácsos a közbeszólói szerep.
Ma nem is voltak számba vehető közbeszólások. A szünet után még Mezei Mór beszélt (a javaslat mellett), majd a kis Papp Géza rögtönzött egy igen csinos, okos beszédet. Ebben a Papp Gézában erős ember lakik.
Azután az öreg Péchy tette le a garast. Valahányszor az öregúr beszélni kezd a nagypolitikához, mindig eszébe juttatja az embernek azokat a medvéket a Brunner kirakatában, amelyeknek olyan gépezetük van, hogy szivarozni tudnak. De ezt csak később csodálja az ember, az első benyomás az, mikor az ember látja a füstöt a medvéből, hogy »Segítség! Ég a kirakat!«
Valóban a Péchy beszédjei mindig a »Füstölög a kirakat« benyomását teszik. Mindegy, azért az öregúr mégis jól érzi magát, ha beszélhet. Az öregúr mindig hiú volt egy kicsit, és ebből a bajából az új levegőn se gyógyult meg. Szerette az éljeneket már elnök korában is, s mostan se átal utánok nyúlni. Volt is ma belőlük elég része – mert amint a beszédje végére ért, egyszerre csak zajos, növekvő éljenáradat kezdett kihasadozni az ajtó mögül. Az öregúr arcát elöntötte az öröm fénye, s megdicsőülten kuporodott le helyére, és csak akkor nézett szét.
Ah, bárcsak ne nézett volna szét! A bosszankodás villámai jelentek meg szelíd kék szemeiben; két karját bágyadtan eresztette alá, mint letört szárnyakat.
Borzasztó látomány bontakozott ki szeme előtt.
Kossuth Ferenc lépett be az ajtón, s lassú ünnepélyes méltósággal közelgett a helyhez, amely ezentúl immár szent hely lesz. Vagyon pedig ezen hely az első padsor második padjában a szép hosszú szakállú Haviár Dani mellett. A Kossuth olaszos nagy fekete szeme ezen a helyen akadt meg, s eléje siető híveinek sora és éljenek zúgása közt lépkedett azt elfoglalni.
A nagy férfiú lassan, ünnepélyesen helyezkedett el, szétválasztván hátul nagy óvatosan fekete Ferenc József kabátja két szárnyát, majd fölemelte fénylő szemkarikáit a plafonra, mintha hálákat adna a szent gondviselésnek, mely immár a küzdelmek szent porondjára vezérelte, azután megkezdte számtalan beszédjeiben jelzett nagy küzdelmet a hazáért, fölrakván kopaszodó fejét a két könyökére. Hófehér fogai, s még fehérebb mandzsettái szemkápráztatón fénylettek ki a gondatlanul öltözködő párt ensembléjéből.
De nem sokáig tarthatá nemes törekvésektől izzó fejét könyökein, mert odajárult csakhamar Polónyi, hogy kordiálisan megrázza a kezét – mire ki kellett azt venni a feje alól és odanyújtani Polónyinak… aki rázta, rázta és egyre rázta…
Igazán érzékeny jelenet volt. A karzat hölgyei fölálltak. Minden szem (s milyen színes szemek) Kossuthot kereste, s minden szem Polónyit találta. Polónyi eltakarta Kossuthot.
Talán négy percig is eltartott, hogy Kossuth megjelenése kötötte le a figyelmet, az ötödik percben azonban egyszerre híre kelt, hogy megjöttek Nyitráról a képviselők.
Nosza egyszerre kiürült a Ház. Ki, ki a folyosóra! Hol vannak? Merre vannak?
Hát csakugyan megjöttek, s hozták a választás élményeit. Nagy csoportok verődtek össze s hallgatták.
Csinos legendák. Holt emberekről, akik szavaztak. Harmincéves emberekről, akik hetvenötévesekre változtak át.
Száz meg száz apró élmény… Valóságos csemegék.
Kár, hogy az elnök hívó csengettyűje bezavarta a diskurálókat, hogy segítsenek újra visszaküldeni a zsidó recepciót a méltóságos főrendekhez.
Majdnem az egész Ház fölállt a Szapáry-javaslat elejtése után a visszaküldés mellett, fölállt Szapáry, Apponyi, fölállt Polónyi meg Ugron is.
Szilágyi kimondta a határozatot:
– A javaslat tehát újra visszaküldetik!
S azzal kesernyés mosollyal kezdte összecsomagolni a javaslat iratait, volt a tekintetében valami ábrándosszerű, amint végigsiklott az iratokon…
– A viszontlátásig… a viszontlátásig!
