HELFY INTERPELLÁCIÓJA
HELFY INTERPELLÁCIÓJA
Azzal lehetne kezdeni, hogy volt egyszer egy órás, és volt annak egy aranyórája, és azon az órán két mutatója. De mégsem lehet ezen kezdeni, mert önök mindjárt célzást találnak, hogy az egyik mutató Bánffy volt, a másik Kálnoky. Az óra ketyegett, igen csinosan ketyegett, s a mutatókat mindig a belső gépezet igazgatta. Ha a fertály-mutató szeszélyeskedni kezdett, elferdült vagy nem mutatott úgy, mint az óramutató – mindjárt reparatúrába került az óra s a rossz fertály-mutatót helyettesítették újjal. Sok gondot adott ez az órásnak, mert már a mutatók kezdtek kifogyni.
Hanem egyszer megfordult a dolog, a két mutató egy ponton összeért, és innen elindulva a fertály-mutató pontosan csinálta a maga útjait, kivévén talán, hogy egy sekundumminutával sietett, mire dühbe jött az óramutató, és elkezdett visszafelé mászni, jól összeszidván a fertály-mutatót, hogy nem jó úton jár.
Nagy zűrzavar támadt az órás háznépe előtt, senki se tudta most már, hány óra van és mit jelentsen ez a dolog.
Az óra tehát ismét reparatúrába került, s a világ azt várta volna, hogy az órás az elferdült óramutatót löki el…
Ebből a szálból lehetne szőni a mesét odább és odább, de ez divatja múlt genre már – s ezért sokkal egyszerűbb, ha egész nyíltan beszélünk az összeveszett mutatókról, amelyeket egy ugyanazon gépezet hajt, de melyek mégse vágnak össze a haladási törvények szerint. Az is igaz lehet, hogy a gépezet rossz – sőt az bizonyosan rossz. Hanem a gépezetnek maradni kell tehát egyelőre még csak a mutatókról lehet szó.
S van is szó bőven. Bár hétfőn, kedden bizonyos fokú elintézése deklaráltatott az óramutatók között felmerült differenciának ma megint szóba került az ügy az alsóházban.
Igénytelennek ígérkező ülés volt, a pénztári készletekről szóló törvényjavaslat lévén napirenden. Ezután következett a Helfy interpellációja.
A meglehetősen telt Ház mély csöndben hallgatta az ósdi »magyar-magyart« – mert ebben az ügyben minden magyar szívben van alul valami fájdalmas érzés. Egy húr, mely ellentmondásra, dacra, elkeseredésre sarkall.
A kérdés sarkpontja a Kálnoky gróf tapintatlan kommünikéje, mellyel Magyarország miniszterelnökét megsértette. Minden arcra kiül a bosszúság és harag felhője, mikor ezt említi Helfy, csak Futtaky nevet gúnyosan a karzaton.
– Hja, nem könnyű ám kommünikét írni. Ész kell ahhoz – morogja. – Sok ész kell ahhoz!
Ő már írt vagy tízezret, s egyikből sem lett európai botrány. Kálnoky csak egyet írt, és íme. De mit is kapkod mindenféle fuser az ő mesterségébe!
Helfy jól összeállította ez egyszer interpellációját, elbeszélve a konfliktus minden fázisát elejétől kezdve végig, amivel a mamelukok egy részét is úgy föltüzelte, hogy zajos helyeslések törtek ki itt is; a kormánypárt hangulata is elementáris erővel nyilatkozott meg a tekintetben, hogy a mostani kiegyenlítés ki nem elégíti.
– Csak türelem, türelem – szól hátra szelíden Bánffy, ki csöndesen, jó példával elöljárva a türelemben, hallgatta a szónokot.
Az éppen most ért el a legfájóbb gravámenhez, a felséges király meleg leveléhez, melyet Kálnokyhoz intézett. Kálnoky sértette meg ok nélkül, jog nélkül Bánffyt, s mégis Kálnoky kapott elégtételt.
Az öreg Pongrácz mérgesen ugrott föl a padban:
– Ne tessék őfelsége eljárását kritizálni!
Szegény Helfy szinte belesápadt, megborzongott, elkapta a fejét ijedten, mintha már a hóhérbárd készülne lecsapni. Dehogy kritizálta ő a király eljárását, csak a leveléről mondta, hogy meleg volt.
Már-már elborult a világ Helfy szeme előtt, zavartan kezdte keresgélni a mondatnak másik részét, mikor egyszerre mint a villám lecsapott Szilágyi, s elfogta feje felől a hóhérpallost.
– A kellő határok megtartására én ügyelek – szólt közbe harsányan, és rendreutasította a nagy bajuszú generálist, aki azután jó kedvvel tette le agyagsárgás nagy fejét a könyökére, s kékes szemei boldogan nevetgéltek, ekképpen okoskodván:
»Ezer kartács! az mindegy. Azért az én közbeszólásom mégis jó hatást fog tenni Bécsben. Mit gondolsz Tivadar?«
*
A mai ülésnek, bármily rövid volt is, nagy jelentősége van. A szabadelvű párt megnyilatkozott. Most nem lehet többé habozás. Ez a párt be nem éri többé limonádéval. Bánffynak teljes elégtételt kell kapnia.
A másik szomorú momentum az volt, de ezen igazán sírni lehetne, hogy akadtak az Ugron és Apponyi emberei közül sokan, akik ellentmondásokkal és gúnyolódással, röhejjel hallgatták az ország megalázásának (magam is mondom) kissé túl élénk leírását.
Mit bánják ezek az ország presztízsét, méltóságát? Az sifli nekik. Csak a jól táplált Agliardinak ne történjék valami kellemetlensége.
…Ilyen magyarokat talál itt az ezredik év, pláne törvényhozói székben.
*
Helfy befejezte interpellációját, melynek főpontja, hogy elküldetett-e már a jegyzék Rómába, vagy nem?
Bánffy nem felelhetett meg erre – csak röviden nyilatkozott, hogy nemsokára felelni fog: az egész dolog még most van reparatúra alatt. Minden az órástól függ. Az óra rosszul jár. Egy új rugóra van szükség és egy új mutatóra.
