KÉT NEMES ALAK A PARLAMENTBEN
KÉT NEMES ALAK A PARLAMENTBEN
Mungó, bámulj! Csakugyan két nemes alakról van szó, s csakugyan a parlamentből valók. Az egyik jön, a másik távozik, de szerencsére köztünk marad mind a kettő. Az egyik,
Gróf Andrássy Tivadar
kijelentette, hogy nem akar többé alelnöke lenni a képviselőháznak. Okot is mondott, miért vonul vissza, gyakran nem lehet jelen az üléseken, minélfogva – úgymond – nem képes esetleg tisztét betölteni.
Ah, hát ez is ok? Tizenöt éve nézem a nyüzsgő mozgó parlamenti alakokat, hol írói górcsövön, hol szabad szemmel; hallottam már mindent olyat, amit már mondtak Krisztus születése óta mások is (ilyet sokat), olyat is, amit még nem mondtak, de azt még sohase hallottam, hogy valaki azt mondta volna, hogy ő valamit nem képes betölteni. Ez új, ez csodálatos.
És az se tréfa dolog, hogy valaki otthagyjon szándékosan egy olyan állást, amely nagy díszt ad ebben az országban mindenkinek, mely senkinek se kicsi, s melyhez senki se túlságos nagy – mert csak egy Szilágyit lát följebb –, s mely nem jár fárasztó kötelességekkel, terhekkel. Nem tréfa dolog ez ebben a korban, mely a stréberség korszakának neveztetik.
Itt mindenki vállal mindent, mindenki tud mindenhez. Nincs kis ember, nincs nagy dolog, s nincs lehetetlenség.
Andrássy Tivadar gr. tehát visszavonult az alelnöki székből. Pedig méltó volt rá, mint ahogy méltó a csillámló névre, amelyet visel, amelyet Andrássy Gyula gróf tett fényessé, s amelyet nem fognak soha elhomályosítani a fiai.
A következő korszakban, melynek Tisza István lesz a gerince (hogy ezt a rossz szót használjuk), a két Andrássy főszerepet van hivatva játszani, ha nem is urbi et orbi, hanem a pártban mindenesetre. A pártban már ma is ők az úgynevezett couleur – a zavaros víznek ők adnak szép színt.
Andrássy Tivadar judiciózus fej, széles látókörű politikus, nagy műveltségű ember lévén, olyan régiókba is lát, amiket a mi egyoldalú államférfiaink nem vesznek számba (s innen a primitivitás az eszközök megválogatásában az ország előhaladására nézve). Erősen disztingvált gentleman a politikában is. Eszmények lebegnek előtte, s igen válogatós, majdnem túlságosan válogatós a módokban, melyek a célhoz vezetnek. A gyakorlati politika hullámverései, sok salakja, szennye szemmel láthatólag diszgusztálja. Talán ezért is alkalmatlan arra, hogy vezető politikus legyen. Csakis ezért. Mert, hogy mint szónok bátortalan, annak oka csupán roppant szerénységében, a parlamenti terrénum szokatlanságában és a Ház rakoncátlan modorában van.
Andrássy Tivadar egyébiránt sohasem gondol arra, mit volna most szükséges cselekedni. Hanem mindig az az első kérdése önmagához, mit illenék most cselekedni. S ezzel van némileg jellemezve.
Azon önzetlen, nemes fájú alakokhoz tartozik, kik a közügyek mellé nem azért állanak, hogy ők nőjenek, hanem, hogy a közügyek gyarapodjanak.
Egy-két magvas beszédet tartott meglehetős rossz előadásban, de nem a beszédek adják annyira az ő súlyát, hanem amint ő véleményt mond egyes fölmerült incidenseknél a folyosón, kis csoportok előtt, körvonalazza álláspontját precízen, világosan, a logika kontempláló és egybekapcsoló erejével, amint a legkomplikáltabb helyzetekből kitalálja a kivezető utak közül mindjárt az első blikkre, nem a legrövidebbet, nem a legkényelmesebbet, nem a legszebbet, hanem a legtisztességesebbet.
Sajnálattal látjuk, hogy Andrássy Tivadar azon a lépcsőn, melynek környékét a stréberek raja állja körül, a »tekints ide« mosolygós allűrjeivel, a saját akaratából visszafelé lépett egyet.
Darányi Ignác
Andrássy Tivadar gróf helyére Darányi Ignácot választotta meg a Ház mai tisztújító ülésén alelnökének.
Darányi született… Ejh, tudja isten, talán nem is született, talán mindig volt. Az ember nem is tudja elképzelni, hogy a világ Darányi nélkül is egzisztált valaha. Öreg-e? Isten tudja. Talán hatvanéves, meglehet, hogy százéves – de az is meglehet, hogy százharminc éves. Az bizonyos, hogy senki se emlékszik rá, hogy valaha fiatalon látta volna. A Sturm almanachja 46 évesnek mondja, de a Sturm almanachja nincs odaragasztva az arcára, s mindennap hallani a klubban némelykor hatvanéves emberektől is:
– Nem volt itt Náci bácsi?
– Hol van ma Náci bácsi?
– Ki az, akivel Náci bácsi beszél?
– Náci bácsi ma nagyon rejtélyes.
– Mit mond ehhez a Náci bácsi?
Náci bácsi ritkán mond valamit, mert nem szeret határozott kijelentéseket tenni. (A kijelentések nagy gézengúzok, és néha olyankor térnek vissza az ember szeme elé, mikor kellemetlenek.) Náci bácsi sima, szelíd, türelmes, sokat mosolyog, de keveset mond, s amit mond is, úgy mondja, hogy a delphibeli jósda is kölcsönözne rá, de habár nincs eligazodó válasza, azért csak mégis célirányos mindenkor megkérdezni, hogy mit mond ehhez Náci bácsi.
Mert a Náci bácsi nagy portentum, s emlékeztet arra a bűvös almára, amely az Ali-Müszein házában mindenre használtatott; amint a nagy szakállú becsületes Müszein akarta, aszerint változott.
– Kedves almám, légy most törülközőkendő.
És ebbe törülte le a könnyeit.
– Légy most kard! és az alma kard lett, ütött-vágott.
– Légy most díszkaftán. És az alma díszkaftán lett, amiben paradírozhatott a jámbor Ali-Müszein.
Éjjel lámpa volt, és világított a dervisnek, nappal harci lándzsa (a padisah ellen vagy mellett), lett faltörő kos, ragasztó gumiarabikum, mellvért, evőkanál, egyszóval minden kiugrott az almából, amit kívántak. Becses egy alma volt ez, majdnem olyan becses, mint Náci bácsi a szabadelvű pártnak.
Ő is excentrikus ember – ma, mikor nem az oroszlánok és sasok idejét éljük, hanem az aranybornyúét. Mikor minden ember lót-fut, szerez, még Rotschild is lót-fut és szerez, akkor Darányi Náci, akinek csak úgy ömlik be ügyvédi Wertheimjébe a tömérdek honorárium, egyszerre csak becsukja a kasszáját, és azt mondja, hogy ide többé ugyan be ne tegye a lábát egyetlen garas se, elég abból ennyi – és bezárja ügyvédi irodáját.
Darányi nem akart gazdag lenni – nem ért rá gazdag lenni –, mert a politika elvette az idejét. S ő inkább akarta a politikát, mint a vagyont. Darányinak nem sport a politika, hanem valóságosan szerelmes bele, s olyan becsületesen, nemesen szolgálja, kétségtelenül nagy és hajlékony tehetségével, roppant szívósságával, hogy ragyogó például állhat a honorácior osztály előtt – amelyhez ő magát számítani szereti (nem anélkül azonban, hogy grófi barátjaitól ezért bocsánatot kérne).
Ám, ha ő szerelmes is a politikába, ha hű is, jó is, azért még e ravasz istenasszony (mert istenasszony a politika is) nem pazarolta rá a legbecsesebb kegyeit, még nem fűzte ki előtte elég tágra a vállfűzőjét – Náci bácsit igazán úgyszólván csak elefántnak használták eddig a szerencsésebben járt udvarlók.
Volt ugyan hírben sok mindenféle dologgal, de ő kitért előle, s ha volt is alkalom rá vagy fölbátorító gesztus, mint a szerény udvarló, az összes kegyek tárából egy ici-pici rezedaszálat választott.
Ez volt az a kis selyem fekete sapka, amit a Háznak bizonyos kopasz emberei hordanak, ha bizonyos fokú tekintély járul a kopaszsághoz.
Náci bácsi sok mindent tett már, mindenki elösmerte tehetségét, munkásságát, erélyét, nemes önzetlenségét, gyönyörű karakterét. Mindenki tudta róla, hogy minden lehetne, ami akarna lenni. És Náci bácsinak ez jólesett.
És azt is tudta mindenki, hogy bár mindene lehetne Náci bácsinak, még sincs mind ezekért a nagy érdemekért egyebe, csak a kis fekete selyem sapkája. Mindenki tudta ezt is, és Náci bácsinak ez is jólesett. Sőt hiú volt rá.
– Én még mindig nem vagyok semmi.
Ám a nemezis őt is utolérte. Vége a szűzességének. Ma már alelnöke a t. Háznak, és tudja isten, mi lesz még őméltóságából idővel.
