A SIKLÓ-ESET
A SIKLÓ-ESET
Két okból is csúnya és sajnálatos az egész. Először sajnálatos az, hogy megtörtént, s hogy éppen a vendégeinkkel történt, akiket egész szívünkkel igyekeztünk jó hangulatba ringatni magunk és országunk iránt. De még sajnálatosabb és lehangolóbb magánál az esetnél azon mód, mellyel a sajtóban tárgyaltatik. Mert ez mutatja, hogy minden érzékünk elveszett. Csak a pártszenvedély sugallta marakodási ösztön nem. Elveszett ugyanis nemcsak az igaz érvelésre való törekvés, de az ország reputációjának kímélése se zseníroz, csak üthessünk azon egyet, akire éppen momentán a fogunk fáj. E kolosszális újságírói cinizmus nem törődik semmivel a világon, üt, vág poroló pálcájával, ahol egy jól kikefélt posztókabátot lát, ha mindjárt a saját édesapja van is benne.
Így lehetett aztán olvasni, hogy a különben is túlzottan kiszínezett sikló-malőrért Dániel Ernő a felelős.
Azt is lehetett olvasni, hogy Vörös László az oka.
Lehetett olvasni, hogy az országban elharapózott rendetlenség és ázsiai rendszer az oka. (Pfuj urak, nem szégyenlik hazájukat rossz hírbe keverni az idegenek előtt?)
Egy lap össze szidta a gépészt, minek ment hamarabb haza.
Egy másik lap a fűtőnek esett, hogy minek vállalkozott az utasok szállítására. De a boldogtalan fűtő vigasztalódhat, mert ha nem vállalkozott volna a szállításra, akkor is szidták volna.
Egy harmadik lapnak az az álláspontja, hogy Országh Sándor a főbűnös, azt kellene fölakasztani. (Országh ugyanis elnöke a sikló részvénytársaságnak.)
Egy negyedik újság, amelynek éppen a rendőrséggel van most torzsalkodása, Rudnay főkapitányra okád tüzet és mérges nyálat a sikló-afférért. Mert őneki kellett volna elrendelni, hogy a sikló tovább járjon.
Akad továbbá lapvélemény, mely Barkassy miniszteri tanácsost vonta felelősségre. Hogy mi módon gondolja ő az összefüggést a derék miniszteri tanácsos és a sikló között; az azon örökös titkok közt fog maradni, amiket a gondviselés fönnhagy kutatni az utókornak. A dolgot még az is komplikálja a későbbi nyomozó tudósoknak, hogy Barkassy több mint egy hét óta valahol a külföldön utazik.
Az összes lapokat át nem lapozhatván, nem lehet tudni, nincsenek-e még többen is megtámadva a sikló-szerencsétlenségért. Például Menelik király vagy Baltik Frigyes evang. püspök.
De Bánffy Dezső megtámadtatását ez ötletből olvastam. Persze azon a címen, mert az ő vendégei voltak, akiket a baleset ért.
Nos, az összes támadásokból csak ez az egy pszichologikus, csak ezt az egyet érti az ember. Nem ugyan a házigazdai szerepe miatt, mert a házigazda az egész világon csak addig házigazda, míg vendégei el nem távoznak a házából (a házigazdaság végre is nem olyan örökös dolog, mint a delegátusság); hogy aztán a vendégekkel útközben mi történik, arról ő nem felelős.
De mégis várható volt, hogy Bánffyt megtámadják az újságok. Mert Bánffy az első magyar miniszterelnök, aki a sajtó és emberei iránt bizonyos szokatlan előzékenységet tanúsított párttekintet nélkül; kitárta előttük termeit, leereszkedés nélküli magyaros vendégszeretettel odaültette asztalához, összevegyítvén őket a legelőkelőbb elemekkel, bevezette családi tűzhelyéhez, ezáltal is kimutatván, hogy van érzéke annak a nehéz társadalmi problémának megoldásához, a magyar arisztokratizmusba belevegyíteni ama sajátos demokrata motívumokat, amelyek benne megvannak, törvényeiben, gondolkozásmódjában tért foglaltak, de minden irányban életre kelni nem tudtak. Hát természetes volt, hogy ezt a nemes államférfiút meg kell ezért marni. És éppen az újságoknak. És éppen akkor, midőn az újságírók tiszteletére rendez egy ünnepet a palotájában.
Semmi az. Így kellett ennek lenni. Mert mindig így volt. Ez az örök emberi. Sőt az embereknél szelídebb állatok is úgy csinálják. A jámbor méh is azt csípi meg, aki vele foglalkozik. De az okos kígyó is.
Bánffyt mi ennélfogva nem is védelmezzük. Ő rászolgált erre. Miért nem vitette haza a vendégeket! Vagy ha már nem, legalább be kellett volna az életüket biztosítani a Hegedüs Sándor valamelyik intézetében. De hát Bánffy nem előrelátó.
Ám, legalább az újságoknak kellene előrelátóknak lenniök, s néhány bőrhorzsolásért nem csapni olyan nagy riadalmat, s nem akarni mindenáron kompromittálni az országot, úgy tüntetve azt föl, mint egy rend, egy fegyelem nélküli Abderát egy hatodrendű balesetért, aminők a nagyvárosokban minden lépten-nyomon előfordulnak.
Hiszen olyan egyszerű és kényelmes lett volna megírni az igazat, hogy a miniszteri palota egyes vendégei az estély után a siklóhoz siettek. A fűtő azt mondta, a sikló már nem jár ilyenkor. A miniszterelnök vendégei valami extrawurstot akartak. Az ördögbe is, az ember nem szereti, ha akadályt talál, kivált abban az órában, mikor a miniszterelnök vendége. Mindenik azt hiszi, hogy abból a nagy hatalomból őrá is ragadt valami, s még érzi egy darabig, mint a parfümöt, mely a hölgyek hajából áradt ki. A vendégek követelték, hogy a fűtő vigye le őket. Hencegtek is egy kicsit, még fenyegették is, hogy így-úgy, még ő mer ellenkezni a miniszterelnök vendégeivel!
A fűtőkben pedig tudvalevőleg nem éppen mindig lakozik oroszláni bátorság (rendesen nem a tábornoki karból kerülnek ki), tehát a mi szerencsétlen fűtőnk nem tudott ellenállni, levitte őket, de rosszul, s megtörtént a sajnálatos baleset.
Amiből azonban nem az következik, hogy nem jó a miniszterelnök vendégének lenni, hanem csak az, hogy nem jó a siklón járni, amikor már nem jár a sikló.
