VERES PÁLNÉ 1815–1895
VERES PÁLNÉ
1815–1895
1815–1895
Ha az ezredéves ünnepen, hol bemutatjuk a világnak ezer év haladását, eredményeit, kultúránkat, intézményeinket, össze tudnánk gyűjteni egy történelmi arcképcsarnokba mindazokat, kik ebben közreműködtek, vagy akik erre befolyással voltak, ugyancsak csodálkozva kiálthatna fel egy francia:
– Hol vannak innen az asszonyok?
Hja, biz ott nemigen volna asszony. Talán ott függne a falon a szép Zrínyi Ilona, de csak azért, mert olyan volt, mint egy férfi. Nem lehetetlen, hogy ott találnók Apafinét, Bornemisza Annát, mert egy kedélyes órája van az ezer évből. Szép, kackiás asszony hisz elég volt olyan is, aki nehéz kardot kötött karcsú derekára, Széchy Mária vagy Dobó Krisztina; ha úgy hozta a balszerencse, olyan is, akinek puha szíve kemény tudott lenni, mint az acél, Hunyadiné, Pókané – oroszlánoknak nemcsak a hímje bátor –, de a nemzet eszményeiért, haladásáért, kultúrára emelkedéséért küzdő alakok közt alig találni asszonyt. Azok az asszonyok, aminőkről Sainte-Beuve írt esszéket, akik tollukkal a kezökben vagy csevegéssel a szalonjaikban, levelezéseikkel a nagy szellemekkel, sőt némelykor szerelmükkel is, egy szívükbe oltott kényszer behatása alatt hazájuk nagyságának emeltyűivé lettek, azok a holt asszonyok, akik Franciaország múltját úgy megszépítik, nálunk nincsenek: nekünk csak élő asszonyaink vannak, akik támadnak bimbókból, mint a rózsák nyílnak, s elmúlnak, mint a rózsák. A holt asszonyok beillatozzák Franciaország kultúrtörténelmét, és szinte érezni, hogy a nemzet ragyogó múltja milyen tökéletlen volna nélkülök és milyen üres a Pantheon.
A magyar nő szép, deli, eleven, kívánatos, jól süt, jól főz, férjét meggyámolítja, gyerekeit fölneveli, jár mulatságokba, míg fiatal, a templomba, mikor öreg, s összes földi munkálkodása rendszerint ezekben találja határát is. A kivételek annyira ritkák, hogy szinte csodálatosaknak, különöseknek látszanak e lankasztó hazai levegőben, hol még ma is kicsinylő hangon bölcselkednek arról, hogy az asszony kezébe a főzőkanál való. Oly ritkaság egy-egy Veres Pálné, mintha egy pálma nőne fel a mi délceg jegenyéink és egyszerű fűzfáink között. Hogyan nőtt fel ebben a levegőben így?
Itt még senki se érzi szükségét Geoffrin asszony vagy a Scudéry kisasszony szellemének – itt ők még gúnyolt »kékharisnyák« volnának, Du Duffand marquise vagy a D’Epinay asszony emlékiratai senkit sem ejtenének bámulatba, Récamier vagy De Lambert asszonyok szalonjai üresen maradnának a szerdai és pénteki délutánokon. Itt még csak addig számít az asszony, míg szép és kívánatos – azontúl tartsa rendben a családbeliek fehérneműjét, s ezzel betölti rendeltetését. Azok a nők, akik húszéves koruktól hetvenéves korukig folyton frissek a szellemükkel, folyton érdekesek és lebilincselők az egyéniségükkel, azok itt nincsenek, s nem is igen érzi a hiányukat senki. Szóval, az a szellemi erő, melyet más fejlettebb társadalmakban a nők képviselnek, az még embrióban alszik, s nem is igen ébresztgetik. Ha akad is egy-egy merész kezdeményezés, mint a Wlassicsé, aki kihámozni igyekszik ezeket a szunnyadó erőket – ez még mindig afféle korai mozdulatnak látszik.
De hogy a magyar asszonyban is megvan a nemes érc, melyből a nagy társadalmak nagy asszonyai vannak gyúrva, annak egyik bizonyítéka Veres Pálné, a nőképző egyesület elnöke, kinek arcképét nem most először mutatjuk be a »Vasárnapi Újság«-ban. Úgy jelent ő meg a magyar társadalomban, mióta az újjászületett, mint az első fecskék egyike – kit okvetlenül követni fognak mások. Előtte köd, mögötte köd. A tudósai körében fonogató Lorántffy Zsuzsanna óta csak egypár jótékonyságáról ismeretes gazdag úrasszony képe csillogott elő a múltak homályából, de valamely komolyabb női akcióra éppenséggel nem volt példa.
Veres Pálné az első, aki mert s akinek sikerült, amit akart. Aki mint első lépett ki a küzdelemre a magyar nők magasabb kiképzésének kérdésében.
Hogy jutott eszébe, még akkor, mikor a nemzet legkiválóbb szellemei is ötödrendű dolognak tartották az ilyet? Sőt, ha felmerült a kérdés akademice, még amellett is disputáltak, hogy talán jó se lenne, ha a nők többet tudnának, mint amennyit tudnak. Maga b. Eötvös József is azt tartotta: inkább a népet kell emelni bizonyos értelmi nívóra, a parasztasszony tudjon inkább harisnyát kötni, mint az úriasszony – filozofálni.
Ilyen viszonyok közt vetette fel Veres Pálné egy nőképző egyesület alapításának eszméjét. Nem volt már akkor fiatal – életének java része a táblabírói világba esett vissza, 1815-ben született. Szinte gondviselésszerű, hogy e Beniczky kisasszony lett a magyar nőnevelésnek első reformátora, ki otthonában, a lázi kastélyban anya nélkül nőtt fel, s csak hézagos nevelésben részesült, olyanban, mint az akkori jobb módú kisasszonyok, ti. németben.
Beniczky Hermin apját és anyját elveszítvén, nagyatyjához, Sturman Mártonhoz került, Tót-Györkre. Itt fejlődött ki érett hajadonná. Élénksége, szelleme, tudnivágya és vitatkozni képessége már ekkor is feltűnt a vidék úri lányai között. De a sok csapás által sújtott öregúr mogorva, apatikus volt, társaság igen ritkán jött a házhoz, még ritkábban ment s vitte unokáját valahova a gazda, a csinos, életerős leányt így nevelte a magány (a legnagyobb tanítómester), gondolataival saját belső világa felé fordult. Valami kis könyvtárféle volt Tót-Györkön, nehány német könyv, részint filozofikus, részint szépirodalmi Zschokke: »Stunden der Andacht«, talán egypár Kotzebue színmű s effélék. A tudásért lángoló lélek falánkan nyelte e hézagos szellemi ismereteket, sokat meditált, gondolkozott egy-egy kifejezésen, amit az alapismeretek hiánya folytán nem értett, s ezeket apródonként valóságosan kitalálta. Így fejlődött lassan-lassan a nyolcvanéves aggastyán közömbös hallgatagsága mellett a jelenkor egyik legkiválóbb magyar hölgye, s lelke a tót-györki olvasmányok hatása alatt bölcselkedő; elemző irányt vett.
Ha udvarlókkal, enyelgő, tréfálkozó fiatalokkal tölti meg házát az öreg Sturman, talán Veres Pálné is csak olyan lesz, mint a többi asszony, ha egypár könnyed regényt talál a polcokon, meglehet, szintén nem ez az eredmény. De a gondviselés, úgy tetszik nekünk, gondoskodik a maga kiválasztottjairól, s úgy intézi a mellékkörülményeket életükben, ahogy az ő céljainak kedvez, ahogy az általa szánt szerephez kell. Vagy csak véletlen minden, ami történik, és csak mi konstatáljuk utólagosan, hogy egy végzetszerű erő lökte előre a kiszemeltet?
Sokan nem hisznek a gondviselés ilyetén rendszeres segédkezésében. Vannak szerzők, akik Róma őstörténetét mesének tartják, mert éppen úgy ugranak ki a Caesarok egymás után, amint Róma nagysága kívánja: a hódító után jön a békeszerető, azután a törvényhozó, stb. Pedig bolondság tőlük! A tényt, hogy Róma végtelen nagy lett, el kell fogadniok, s ha már ez megvan, szinte lehetetlen tagadni, hogy ehhez a körülmények és az uralkodók temperamentuma is hozzájárult. Ha az előidézett fő tény maga nem mese, milyen logikával vétessenek meséknek az előidéző körülmények, csak azért, mert kedvezők voltak ama csodás tény bekövetkezésére?
Nagyból szőve példát a kisebbre – szükséges volt, hogy Beniczky Hermin épp egy olyan nagy műveltségű, derék, csöndes, finom lelkű úrhoz menjen férjhez, mint Veres Pál, aki maga nem vágyik szerepre, de minden köztevékenységre van buzdító szava, aki megérti nejében a nemes tüzet, és nem siet azt eloltani, hanem ápolja. Egy maradi táblabírónál megtört volna a fiatal asszonyka szárnya – itt kibontódott a szép vanyarci kastélyban, hol a környék kiváló emberei sűrűn megfordulnak a kristálytiszta jellemű gazdánál. Odajár Szontagh Pál, nagy jövőjű fiatalember, minden szépért, nemesért buzduló, néha megjelenik Madách Imre is, s nagy irodalmi, politikai és társadalmi viták folynak, melyekben részt vesz a háziasszony, sőt hovatovább kezd azoknak központja lenni. Sűrű levelezés folyik éveken át Sztregova, Horpács és Vanyarc között. Olvasmányaikat kicserélik egymással. Madách aláhúzgálja a szebb helyeket, Veres Pálné is rábukkan ilyenekre a maga könyveiben, s figyelmezteti rájok barátait a margón. A műveltség lassan döcögve jár még ebben az országban, csak úgy, ha tolják. Veres Pálné sok bámulatosat tud meg apródonként, egyik-másik fölemleget egy-egy érdekes művet Kisfaludytól, Kölcseytől. Hogyan? Hát magyar könyvek is vannak? Szép magyar könyvek! Hát lehetséges ez?
Veres Pálné szeretné őket olvasni, de nem bírja annyira a nyelvet. Ekkor jelennek meg Kölcsey sorai, hogy »idegen nyelveket szép tudni, de a magyar nyelvet tudni kötelesség«. A fenkölt lelkű nőt erős szégyenérzet fogja el, s lázasan lát hozzá a magyar nyelv teljes elsajátításához. Ilyen ereje volt akkor még egy nyomtatott szemrehányásnak!
A megmozdulás ideje volt ez már, Pozsony felől friss, üde áram csapott be az országba. A diétáról nagy viták és beszédek híre szivárgott ki. Egy-egy buzgó hazafi lemásolta, hordta a zsebében és felolvasgatta másoknak is, azok szinte leírták és megint felolvasták másoknak. A francia forradalom eszméi ideértek, későre, fáradtan, de ideértek, mint a távoli harangszó zúgása. Nem volt az csoda. A Notre-Dame tornya ugyan messze esik a nógrádi nemesi kúriáktól. Mindegy, ideért és a férfiak szívét áthatotta valami háborgó pezsgés. De mi köze ehhez az asszonyoknak? Ha a tyúkjaikat megültetik, a befőttjeiket megcsinálják, legfeljebb a pásztói, sziráki bálokra gondolnak még. Egy-egy nagyeszű asszony ugyan eltanulta a diák nyelvet is csupa tréfából, talán hogy megértse, ha a férfiak azt mondják róla »pulchra persona«, egy másik a szép termetével tónust ad a divatban, egy harmadik a tekintélyével valódi asszony-vicispán, s összeveszett házasfelekre ráparancsolja, hogy béküljenek ki, nőtlen fiatalokat összeboronál, pipogya férfiakat ráncba szed, de a szellemi mozgalmak, nemzeti aspirációk, akármilyen akkurátus legyen is – hogy azon korabeli kifejezést használjak – nem interesszálják. Tudákos asszony a neve már az olyannak, aki a »Honderű«-t járatja, és az Auróra köteteit ott tartja sorba állítva a klavíron. Inkább élcelődés tárgya, mint az elismerésé. A csípős közmondás: »hosszú haj, rövid ész«, mint dogma, kényelmesen terpeszkedik el a férfiak üres koponyájában.
Ekkor tanulja Veres Pálné a magyar nyelvet, s kezd mindent olvasni, amit a magyar irodalom napszámosai termelnek. Berzsenyit, Vörösmartyt könyv nélkül betanulja, a Széchenyi könyvei bő anyagul szolgálnak Madáchcsali vitáihoz. Férje nem vonja el a könyvektől, hanem engedi őt szellemileg emelkedni, mint az oszlop, mely támaszul szolgál a repkénynek, és nem bánja, hogy föléje nő.
S jó szerencse, egy hosszadalmas betegség támadja meg. Jó szerencse, mert ez volt talán a fordulópont életében, ekkor vetette el talán azoknak a koszorúknak a magvát, melyek tavaly, midőn szépséges életpályája véget ért, elborították koporsóját.
Ágyához szegezve évekig, hol a gyógyszertárba nyargalt el a lovas ember, hol a könyvkereskedésbe, míg végre annyira kiművelte lelkét, hogy mélyen sajnálkozni kezdett önsorsán, ismeretek nélkül eltöltött fiatal évein, s mint Guellin a világhírű kertész, legelőbb a saját muskátliján kezdte kipróbálni a gondozás eredményeit, saját serdülő lánykája neveléséhez fogott nagy kedvteléssel.
Akkor a leánynevelés kicsiből telt, kivált a protestánsoknál. A katolikus családok még beadhatták valami zárdába a leányaikat, de a protestánsok részére alig volt egy-két leányintézet, az is messze nehány nagyvárosban, s az is minő! Többnyire a helybeli kántortól tanultak írni, olvasni, számolni, tetejébe egy kis zongorázást, mely azonban alig ment messzebb valamivel a Szeretnék szántani-n; a varrást, főzést a mama tanította meg, a vallási dolgokat a pap az első úrvacsoránál, a táncra beadták egy télre a városba valami rokonhoz, s ezzel be volt a nevelés fejezve, jöhet a jó parti, ha akar! A tehetősebb úgynevezett kastélyos uraknál sem küldték a leányt szívesen idegenbe Kassára vagy Pestre, hanem oda is a falusi tanítójárt, s mikor már annak a tudománya kifogyott, valami ellenszenves vén német frajla vette át a nevelést, aki belecsepegtette az idegen szellemet és a beteges német szentimentalizmust a kisasszonyokba.
A »legjobb« képzettségű leány ismerte Schillert, Goethét, hallott, tudott egyet-mást mindenről, csak a saját hazájáról s irodalmáról, magyar női kötelességekről, nemzeti érzelmekről nem tudott semmit. Kálmán király eltörülte a boszorkányokat, de hasztalan. Ezek az idegen boszorkányok idejártak (egy akkori följegyzés szerint tízezer német gouvernante nyert Magyarországon elhelyezést), és megmételyezték leányainkat… Éppen így gondolta ezt ki valaha a ravasz Kaunitz, hogy az asszonyokat, a jövendő generációk anyáit kell előbb németekké tenni, a többi aztán csak forma.
*
Mindezt én írom most így, de negyven év előtt csak talán a Veres Pálné szívét szorongatták ez állapotok, s az ő eszében forrtak, gomolyogtak alaktalan tervek és merész gondolatok: magyarrá nevelni a magyar úrilányokat; s beavatni őket a magasabb ismeretekbe is, s ezt próbálta ki törhetetlen gonddal, soha nem lankadó kedvvel a saját lányán, maga adván elő neki a tudományokat, mindazt átöntötte szívébe és eszébe, ami nemes tartalom őbenne volt.
Ez évekig tartó házi tanfolyam alatt annyira szenvedélyévé vált a nevelés, hogy mikor egyszer csak kiröpült a leány a hajlékból, az anya meg volt semmisülve: Hát már most én mit csináljak? Miért éljek? Mivel foglalkozzam?
E töprengésekből hasadt ki az Országos Nőképző Egylet terve. Az első megfogamzott gondolat. De hol volt az még a megvalósulástól! Meddig kellett öntöznie a szegény Belliot Magdolnának a seprűnyelet, hogy azon rügyek fakadjanak!
Merész, ábrándos terv volt az – egy egész kötetet érdemelne a hosszas küzdelem ezer és ezer akadályon keresztül. Hogy indult meg a nagyratörő asszony kicsiny tót falujából a fővárosba, hogy fölrázza a férfiakat. Ő, a gyenge asszony! Azok a vállukat vonogatták, a bajuszukat pödörték és mosolyogtak.
Némelyik korifeus megmondta magyarán:
– Kanállal akarja a tengert kimerni?
De Veres Pálné nem pihent, amit egy asszony föltett magában, száz férfi el nem rontja, írt a lapokba a nőnevelés mellett, izgatott, bejárta a nagy lapok szerkesztőit, az országgyűlés nagyfejű politikusait, kit kapacitált, kit kifárasztott; majd nyakába vette az országot, elindult szövetségeseket keresni a tekintélyesebb úrhölgyek közt, míg végre annyira vitte, hogy összejött (1867-ben május 24-én) Pesten az első értekezlet, mely kimondta égető kérdésnek egy nőképzőegylet alakítását. Csak huszonkét úriasszony vett részt ezen az értekezleten. Huszonkét hang mondta ki a határozatot. Mindenki visszariadt volna e közönyben a további kísérletektől, csak Veres Pálné nem.
Lassan, egyenként ostromolták meg az akkori tényezőfaktorokat, szóval, írásban, hízelgéssel, könyörgéssel, sokszor ravaszsággal.
Elmentek fűhöz-fához, újságíróhoz, miniszterhez, Deák Ferenchez. Az ország bölcse maga is kedvetlenül csóválta a fejét:
– Ezek az asszonyok folyton nyugtalankodnak!
(Folyton? Hiszen a magyarok bejövetele óta ez volt az első mozgalmuk.)
Mindamellett megígérte Deák a támogatását, bár az igen lehangolta, amint azt Bónis Samunak mondotta a hölgyek fogadtatása után, hogy az egyik küldöttségi tagnak a múlt héten kiesett a gyereke a bölcsőből.
Ekkor jelent meg Veres Pálné röpirata: »Nézetek a női ügy érdekében«. Deák átolvasta figyelmesen, s azontúl teljesen meg volt az ügynek nyerve, kérvényüket ő nyújtotta be az országgyűlésnek s Eötvösnek is mondá:
»Az asszonyok jót akarnak. Az elszegényedett úrileány még most meghúzódik a rokonoknál, de idestova már nem lesznek rokonok, elő kell készíteni az asszonyok számára is a kenyér-pályákat, s a kenyér-pályák számára az asszonyokat.«
De ki győzné, sorba elmondani az ezer és ezer legyőzött akadályt.
A Nőképző Egylet megalakult (1868-ban) 100 taggal, Veres Pálné lett az elnöke; bizony szerény kezdet volt; tizenkét tanítvány jelentkezett az első évben, kivettek bérbe két szobácskát, s hozzáfogtak a nevelésükhöz.
Ha mint a regényekben szokás, átugrunk 28 esztendőt, nagy csoda tárul elénk. Dörzsölhetjük a szemeinket, ha nem álmodunk-e?
A nőképző egyesület a saját palotájában székel a Zöldfa utcában. Kapuja ki van tárva. A növendék leányok éppen most indulnak sétára a nevelőnőkkel. Jönnek ki hosszú sorban, csinos kalapjaikban, takaros szoknyácskáikban, szebbnél szebb rózsabimbók, és a nevelőnők is immár többen vannak, mint amennyi tanítványt reménylett Veres Pálné huszonnyolc év előtt…
*
Sok bajjal járt, de sok örömmel is. Amint lassan nőtt, nőtt ilyen hatalmassá az intézet. Istenem mennyi boldogság! Mikor az első gyűjteményt megszerezték, mikor a könyvtárt megállapították, hát még mikor a házat fölépítették, hát még mikor kibútorozták, hát még mikor a ház másik felét hozzáépítették!
Hogy dagadhatott a Veres Pálné szíve! Bizony sokat ért meg. Megérte, hogy abban a szép nagy tanácsteremben odafüggesszék a művészkéz által festett képét, megérte, hogy egy szép napon odajáruljanak az ország összes kultúrális egyletei, leróni tiszteletüket az ő érdemeik és eredményeik előtt. Eljött a királyi kegy is – feltűzték mellére a koronás aranykeresztet. Azt is látta ez a nagy terem. És végre megérte, hogy ahhoz a zöld tanácskozó asztalhoz, hol az ő szava dirigált több mint egy negyedszázadon át, egy szép napon csak odaültek az ő unokái is, a »kis bárónék«, az intézet volt növendékei, tanácskozó hölgyeknek, az intézet patrónusainak.
Hát mit kellett volna még megérnie?
Hiszen többet a legleleményesebb regényíró se gondolhatott volna ki, hogy életútját szebbé és teljesebbé tegye.
Dicsteljes pályáján végigrohanva tollammal (pedig úgy csábít valami a détail festésre), lehetetlen legalább meg nem említeni, az ő nagy és nemes munkatársait, gróf Teleki Sándornét, Gönczy Pálnét, Rudnay Józsefnét s Gönczy Pálné méltó folytatását, leányát Csiky Kálmánnét, az egylet Apponyiját, aki olyan beszédeket mond, hogy nem egy országgyűlési képviselő irigyelné meg.
Igen tévedne azonban, aki azt hinné, hogy Veres Pálné egyebet se csinált, csak ezt az egyletet, ámbár ez a »csak« se volna csak. Tevékenysége mindenre kiterjedt és semmit se csinált mellékesen, mindent nagy verve-vel és egész akarattal. Férje halála után maga kezelte vanyarci birtokát, és sarkában volt minden mezei munkának, akár egy szenvedélyes ispán. hajnalban kelt és sokszor felköltötte a cselédeket, meg akarta mutatni, hogy az özvegyasszony jószága se Csáky szalmája; amilyen előkelő dáma tudott lenni ott, ahol kellett, a szalonjában, éppúgy a sarkára is tudott állni, hol a meglazult fegyelem helyreállítása mutatkozott szükségesnek. S ha látta őt az ember vanyarci asztagjai mellett felügyelni a cséplőkre, egyszerű falusi ruhájában ez asszony Cincinnatust, szinte nehéz volt elhinni, hogy egy nagy szellemi forradalomnak a hősnője.
De ha a magyar asszonyok virtusaiban is túltett azokon akár mint gazda a kardosságával, akár mint vendéglátó a kedvességével (mindig volt a vanyarci kúrián négy-öt idegen hintó), télen azután egészen egy francia előkelő hölgy modorában élt. Leánya, Rudnayné, Borz utcai szalonjában, mint a Madame Adaméban, a magyar közélet jelesei gyűltek össze; államférfiak, írók, tudósok. Gyakorta megfordult ott Jókai, aki rendesen elfogult hölgyek előtt. Szilágyi Dezső, aki még jobban tudja őket szóval tartani, mint a férfiakat, Szász Károly, aki szavalt valamit, Gyulai Pál, aki disputált valakivel, Vámbéry, aki az utazásait mesélte, suhogó bíboros palástjában Haynald érsek, utolérhetlen csecsebecse egy ilyen abbé-arcú bíbornok egy női szalonban, még ha a nők protestánsok is, kivált ha oly szellemes a bíbornok, mint Haynald volt.
Szontagh Pál a klubban már elhasznált jóízű adomáit itt még mindig elmondhatta hatással, a páratlanul kedves Győry Vilmost itt is nagyon szerették, s természetesen el nem maradhatott Vadnai Károly, aki annyi ideig szerkesztette a nők lapját, hogy esze, okossága bizonyos asszonyi fifikával vegyítve, e körben érvényesült legjobban. E szép, feledhetetlen estéken Rudnayné végezte a háziasszonyi teendőket, de Veres Pálné vezette a társalgást. Ott ült mindig fekete ruhában, melynek egyedüli ékessége fekete gyöngyből állott; alig-alig szürkülő haja egyszerűen lesimítva tapadt a halántékaira, szabadon hagyva nagy homlokát, melyen alig volt észrevehető ránc. Szép, formás arcú öregasszony volt, rendes, takaros, testtartásában egyenes, élete utolsó éveiben is. Villogó barna szemeinek átható tekintete mindent észrevett. Az esze meg sebesebben járt a vitatkozásban, élénk taglejtésekkel beszélt, s kissé lármásan szeretett vitatkozni (ami aztán egész boldoggá tette Gyulai Pált). Szédítő gyorsan formulázta gondolatait, s őszinte nyíltsággal mondott ki igazságokat. Volt az előadásában, észjárásában valami tetszetős erő, valami sajátságos csillámlás, s ezért volt élvezet hallgatni.
Erős, hatalmas akarata, csodálatra méltó szívóssága sohasem hagyta el. Még a halálos ágyán is dolgozott. Onnan diktálta utolsó művét, »a lélektan«-t, a nőképző egyesület növendékei számára. A halál már fogta az egyik kezét – de az agyveleje még forrt, gondolkozott és alkotott.
Halála tavaly nyáron következett be…
De meghalt-e? Hiszen csak a teste porladozik a vanyarci kriptában a férjeé mellett, s az már úgyis erőtlen és gyenge volt. Ami benne értékes és becses volt, azt felosztotta Magyarország művelt hölgyei közt – s bár ezer meg ezer részre oszlott, mégis mindenki bírhatja egészen.
