A TEMESI GRÓF
A TEMESI GRÓF
Elandalító visszaemlékezéseket keltett bennem ma az »Országos Hírlap«-ban a D’Artagnan tárcája az utolsó temesi grófról.
A tavaszi napfénytől még a fűzfa rapancsos kérge is megpuhul, hát még az érző ember. Pedig olyan tavasz napfényes alak énelőttem az utolsó temesi gróf, Tihanyi Ferenc. Ha ez a csontos, magas termetű öregúr, vélnéd Tél apónak, elém lép a múltak ködéből, vele kiugrik a gyerekkorom is. Az pedig szép. Egyéb szép nincs is a világon.
Mély tisztelettel és félelemmel nézegettem Tihanyi Ferencet, ki a szomszéd faluban, Ebecken lakott, egy csinos kastélyban, amely most, ha jól tudom, a Laszkáry Gyuláné Tihanyi Borbála úrhölgy tulajdona. Ebecken nincs lutheránus templom, de hívek vannak, hát a kürtösi pap minden évben néhányszor isteni tiszteletet tartott a kastély nagytermében, s ilyenkor a környék protestáns famíliái mind odamentek magyar istentiszteletre, engem is elvitt egy-kétszer az anyám, nem hogy az istenhez vezéreljen, mert még arra éretlen voltam, de hogy az ördögtől megmentsen, mert annak a szavára már kezdtem konyítani, amint sugdosta, hogy másszam fel a fákra a madárfészkek után. Ekkor láttam az öreg Tihanyit. Méltóságteljes alakja alatt úgy éreztem, hogy a föld is dobban. Némelykor künn is láttam őt s jól megfigyeltem rajta mindent, a fehér cilinderét (aminőt most nyáron a Bánffy-kabinet visel). De furcsa volt nekem akkor az a magas fehér kalap! De szerettem volna látni, hogy mi lehet annak a belsejében. Kockás angol kabátot viselt. Az is furcsa volt, senki olyat nem viselt a környékbeli kisnemesek közül. Később még egyszer láttam ezt a kockás kabátot a gróf Széchenyi István lovasképén.
Nagy nimbusz vette körül az öreg »kegyelmes urat« akkor még nem volt minden jól öltözött úri ember excellenciás, mint most, ez az egy volt messze földön és ez az egy is rosszul volt öltözve, mert a leírt ruhadarabok kopottak voltak és a csizmáit, mert akkor csizmát viseltek a pantalló alatt, gyakran vitte el az inas a kastély szomszédságában lakó Filcsik Istvánhoz (»A jó palócok« egyik alakja), hogy vessen rá őkegyelme foltot. Mégis nagy nimbusz, nagy tisztelet környezte a hatalmas urat, kiről azt mesélték a népképzelet szokott nagyításaival, hogy a fiatal császárral pertu van. S hirtelenében nem is tudták eldönteni a gyengébb elméjűek, hogy mi okból van ez mondva, melyikre legyen az dicsőség.
Akkor egy cseppet se pedzettem a politikához, nem tudom, milyen politikai nézetei voltak Tihanyinak, de azt tudom, hogy jó magyar ember volt: mert a kürtösi papot is azért dotálta urasan, hogy otthon magyarul prédikáljon neki. Azt mondta: az úristennel nem akar tótul beszélni – nem is ment soha a kürtösi templomba, pedig igen vallásos ember volt s nagy pártfogója Székács Ferencnek.
Egyetlen egyszer hallottam a hangját egy komposszeszori gyűlésen, amelyre engem is elvitt anyám, aki Veres leány lévén (Veres Mária) Ebecken bírt valami csekély skvarkát * Ott egy Gömöry nevű kurtanemes (akiből »Mácsik a nagyerejű« alakját faragtam) egy hosszú szpícset vágott ki, melynek éle Tihanyi, illetőleg kommasszacionális érdekei ellen volt irányozva, mire az excellenciás fumigatíve integetett a kezével.
A skvarka tepertyűt jelent tótul, tehát akkora kicsi földet, mint egy tepertyű. Ezért híjják skvarkának a nógrádi magyarok a kis birtokot.
Többen csitítani akarták Gömöryt, rángatták a bekecsét.
– Ugyan hagyja abba, sógor, ne beszéljen!
– Mért ne beszélnék? – pattant fel Gömöry uram ingerülten. – Az én földem is csak olyan mély, mint a Tihanyi kegyelmes úré.
– Persze – jegyzé meg a hatalmas septemvir nagy flegmával –, de nem olyan széles, Gömöry uram.
Fiatal koráról, mely valamikor a század elejére eshetett, körülbelül 1815-re, érdekes kalandok keringtek. Egy történetke különösen megragadta gyerek-fantáziámat, de sohase jártam utána, mennyben volt igaz és mik voltak a voltaképpeni részletek. Pályáját ő is a megyénél kezdte, a kékkői járásnak volt a főszolgabírája. Apja, ki nem volt olyan fösvény, mint aztán ő abban a korban, nyalka négyesfogatot s fényes cselédséget tartott számára. Egyik tót községben (sajnálom, hogy nem emlékszem már melyik volt, pedig leírtam »A majornoki lázadás« cím alatt) a lovai megijedtek az útfélen álló kereszttől és az árokba vitték a kis bricskát, mely összetört. Ez annyira kihozta a sodrából a heves gavallért, hogy odaszólt a hajdújának:
– Vágd ki hamar azt a keresztet!
A hajdú nem volt rest, kivágta. Baltát akkoriban mindég vittek a saraglyában.
Visszajövet a járásból, a kivágott kereszt helyén processzióval várta a káplán, s megállítván a kocsiját, kemény dorgáló beszédet tartott hozzá.
A kevély úr nem tűrhette ezt, arcába szállt a vér, intett a huszárjainak. Azok aztán lecsípték a káplánt és a szokásos huszonötöt rámérték.
Hanem iszen nagy baj lett ebből. A vallásos nép háborgott, morgott a falvakban. A papok erről szónokoltak a következő vasárnapon. Több olyan öreg emberrel beszéltem még, akik hallották e prédikációkat. Maga a nemes vármegye is csóválni kezdte a fejét. Hm, ez már nagy dolog! A vicispán, Horváth Elek is, azt a tanácsot adta neki, jó lesz, ha egy kicsit elmozdul innen, míg az emberek emlékezete begyepesedik.
Így hagyta ott a főszolgabíróságot és állítólag Bécsbe ment, hol apja befolyásos konziliárius volt… Egypár évig semmit se hallottak róla a kis Kürtös patak mentén, hol a Tihanyi névnek fönséges csengése van, hol azzal szidja az anya, ha a leánya dologtalanul ül a kanapén: »Ejnye, lányom, lányom, úgy teszel, mintha egy Tihanyi kisasszony volnál.« Csak ritkán jöttek róla valamelyes hírek, hogy a császár nagyon haragszik a dolog miatt (akkor Ferenc császár uralkodott), azt is suttogták, hogy a huszonöt botért huszonöt font húst vágat ki a Tihanyi testéből. De ezt a komolyabbak nem hitték. Hiszen nem bolond a császár, hogy olyan ítéletet hozzon, amit nem lehet végrehajtani. Van is a fiatal, szikár Tihanyin huszonöt font hús?
Csak nagysokára bukkant fel ismét a neve, mindég fényesebben, mindég emelkedőn, míg végre septemvir lett, valóságos belső titkos tanácsos és temesi gróf.
Most tehát elhagyta a fővárost, ismét visszakerült az ebecki kastélyba, de csodálatosan megváltozott; egy tündöklő nagyurat vártak benne s egy elhanyagolt külsejű Harpagon jött vissza, ki foltos ruhákat viselt, kenderhámos kocsin járt gatyás kocsissal (hogy a libéria és a fényes hám ne kopjék), félfont húst hordatott a mészárszékből, maga mérte ki a lencsét, zsírt adagonkint a szakácsnénak, a cselédek bevallása szerint otthon még az ócska vasakat is számon tartotta és a szögeket megolvasta a szakajtóban. Pedig szép, jövedelmező birtoka volt Ebecken és Ócsán, Pest megyében, azonfelül a feleségének, a szép Rhédey Borbálának Temesben, Erdélyben voltak birtokai.
Mindezeken nagyon csodálkozának az én földijeim és az ő kortársai, akik most csendesen fekszenek az ebecki, zsélyi és a kürtösi temetőkben. De még jobban ámultak el, ha valamelyiküknek temesi emberrel esett beszélgetése. Temesben egy másik Tihanyit ösmertek. Mert a tavaszi és őszi sedriákba minden évben odament kétszer, két-két hétre.
A temesi ember a szemét akarta kikaparni a nógrádi embernek a szemtelen füllentéseért, de nemkülönben a nógrádi is hazug kutyáknak tartotta a temesieket.
Azok ugyanis azt beszélték, hogy a temesi gróf a legelső gavallérja Magyarországnak. Ebédjein a burkus király is megnyalhatná a száját. Aranytól, ezüsttől görnyed az asztala s még a külső cselédek feje is tokaji aszútól fáj másnap.
Amerre megy, szórja a pénzt. Még a titkárja, Dámosy Pál is két körmöci aranyat kap költőpénzül napjára, amit az köteles elhányni, hadd lássák Temesben, kivel van dolguk. Négy arabs paripa, ezüstre patkolva, szerszámozva, röpíti a hintaját. Mennyre-földre esküsznek Temesben, hogy még Csernovich Péter is Tihanyi Ferencről veszi a mértéket.
Se a temesiek nem hazudtak biz ott, se a nógrádiak (ezekről nem is engedném mondani); igazat beszéltek, Harpagon volt Nógrádban és Lucullus volt Temesben. Nem lehetett másképp. Azért volt Harpagon, hogy Lucullus lehessen.
Negyvennyolc hétig szűkölködnie, zsugoriskodnia kellett, hogy négy héten keresztül kivághassa a rezet, mindazt úri módon (az akkori középkorias felfogás szerint) elszórhassa, amit összekuporgatott. Ez volt a virtus. S hogy következetesen megcsinálta a saját önmegtagadása árán, szívós karakterre mutat. Tagadhatatlan: egy hóbort volt ez a régiektől. De mégis szépíti őket, mert abban a falláciában éltek, hogy ezt tőlük a közügy kívánja.
Mire én már eszmélő gyerek lettem, a temesi grófság üres titulus lett. Nem voltak többé sedriák Temesben, valami cseh főnök regnált a Komitatshausban. Tihanyi Ferenc megöregedett, én csak ősz hajszálakkal láttam már, mint mogorva embert, aki évekig ki nem mozdult az ebecki kastélyából. Lucullusra nem volt szükség többé – hát csak a Harpagonságot játszotta. Hogy mit gondolt, mi forrt a szívében e szomorú időkben, remélt-e valamit és mit, volt-e kontaktusa az udvarral, vagy a szenvedő magyarsággal, sohase hallottam erről, kevés emberrel közlekedett (de nem is igen volt ott neki való ember). Csak egy vékonyka fénysugár csillan meg előttem, mint egy szentjános-bogárka: az, hogy sejteni valamit.
A hatalmas, lassan járó és már törékeny úr gyakran szokott önmagával beszélgetni délutáni sétáján a parkjában és a szobáiban. Sokszor sokan hallották.
Egyszer a kedvelt ügyvédje, a daliás Csörföly Imre, szóvá tette ezt egy ebédnél:
– És nem bírna erről excellenciád leszokni?
– Nem, édes Csörföly – mondá a temesi gróf –, mert lássa, csak ez az egy passzióm van. Szeretek politizálni, de csak olyan gentleman emberrel, aki tovább nem adja. Azért beszélek én mindig magammal.
Ez az egy megjegyzés világít nekem, hogy a lelke mélyén nagy keserűség lehetett, amit nem volt szabad hallania, csak a nagy jegenyefáknak (ámbár azok is úgy állottak ott egyenest, glédában, mint valami zsandárok). Csak a nagy jegenyefáknak és a saját másik énjének.
