AZ OSZTRÁK PARLAMENTBŐL
AZ OSZTRÁK PARLAMENTBŐL
Távirat Mikszáth Kálmántól
Hogy megfordult a világ!
Ha az ember egy kis neveletlenséget, barbárságot akar látni, nyugat felé utazik Budapestről és nem keletre. Ide értünk azzal az eltökéléssel, hogy megnézzük a mai ülést. Igen, de hol veszünk jegyet? Nincs az a spanyol bikaviadal, melyre nagyobb értéke lenne a jegyeknek, mint az osztrák parlament karzatára. Dóczi Lajoshoz fordultunk. Magyar szívességgel már ott várt ránk az Imperial Hotelben egy kártya Halban lovag osztályfőnökhöz, aki ura a karzati ülőhelyeknek. Kevéssel tíz előtt odahajtattunk a Házba, de itt új akadályok tornyosultak. Óriási közönség hullámzott a szép görög stílű parlament-ház előtt. A bejáratoknál rendőrök sorfala állt, kik dacára zordon hadias sisakjuknak, szőke fonnyadt pofáikkal nem néznek ki sem nyalkáknak, sem félelmeteseknek. A folyosókat is tengernyi nép lepte el, kik mind jegyek után futkostak. Mikor elmondtuk, hogy a ház ülésére akarunk bejutni, a különféle ajtónállók gúnyosan mosolyogtak.
– Az lehetetlen.
– Hát akkor legalább Halban lovaghoz szeretnénk bejutni.
– Az is éppen olyan lehetetlen.
Erre Rudnyánszky Béla képviselőtársam találta fel magát; megpróbálom a dolgot, mondta magyarul, s végigcirógatván egy szolga karját, cirógatás közben eljutott a tenyeréig és benne felejtett vagy három ezüstforintot.
A pohos ajtónálló fejében fény gyúlt, és a szíve megolvadt és szolgálatkészen gurult előttünk, mint egy pók, felnyitván az idegenek páholyát, hol kényelmes ülőhelyek voltak. Szétnéztünk.
A félkör alakú teremnek más a beosztása, mint nálunk. Csinos egy lokalitás, különb társaságot érdemelne. Az elnöki dobogó mögött a réz kétfejű sastól kétoldalt gyönyörű oszlopok sorakoznak, az aranyozott karzatokat pedig felváltva nagy emlőjű görög hölgyek és görög atléták látszanak görnyedten tartani. De voltaképpen semmit sem tartanak, s mindjárt itt kezdődik az első svindli ebben a parlamentben.
Az elnöki emelvény még üres, csak a kék-sárgaszegélyes komornyikos ruhájú szolgák állnak ott kétoldalról mozdulatlan méltóságban. Nincs is egyéb méltóságteljes a teremben.
Az emelvény előtt következik egy kis félkör; az előadók székei, aztán egy nagyobb félkör: a miniszterek zöld bőr székei. Közepütt a miniszterelnök helye, mint egy kotlós tyúké. De Badeni bele nem ül, észrevétlenül vegyül el a jobb oldalon a lengyel urak közé.
Ezzel az összes berendezéssel szemben terülnek el a centralparlament különböző nemzetiségei és pártjai. A miniszterek tehát háttal az elnöknek ülnek, farkasszemet nézve az egész házzal.
De ma egyetlen miniszter se ül a helyén, holott a Ház már szépen megtelt. A kétfejű sas felett féltizenegyet mutat a mohzöld bronzóra. Semmi szokatlan, semmi izgalmas jelenség nincsen, csak a szokott tengermormogás, négyszáz emberi hangnak a monoton zsivaja. A lezajlott csatákat sem mutatja semmi. A sorompók, az igaz, nem állnak már, de annak sincs nyoma, hogy álltak. Csak messze a centrum legtetején mutatkozik egy kis rombolás. A pulpitus egy felszakított táblája jelzi, hogy ott a bajnok Schönerer ült.
A franciák a Bastille-t rombolták le ilyenkor, a németek harciasságának és bősz dühének egy fapad felső kockája esett áldozatul.
Egyebekben egészen illedelmes bent a társaság, csak Lueger élénk egy kicsit. Nagy tömeg veszi körül, amint hírdeti:
– Nem állok jót a közbiztonságért a városban.
Kezét a feljárók végét díszítő kicsi szárnyas lóra helyezi támaszkodón, a másikkal fürgén gesztikulál. Szemei fényben lobognak, szelíd Krisztus-szerű arcának némi vadságot kölcsönözve.
E pillanatban azonban, mintha a pokol minden ördöge felszabadulna, éktelen vad ordítás és lárma viharzik. Felharsannak a sípok és trombiták és krikrik. A karzatok hölgyei a füleikhez kapnak és szertehullámzik a felkiáltás!
– Jön Abrahamovicz!
Csakugyan belépett Abrahamovicz.
Az elnök szikár, magas alak, éles francia abbészerű arccal és eleven sasszemekkel. Se szakáll, se bajusz, ami még rosszabb, mert a bajusz helyén annál jobban látszik a megvető cinikus mosoly. Lendvay-léptekkel jön (különben is igen előkelő megjelenésű) s megáll színpadiasan nehány lépésnyire az emelvénytől, mint a vadállatok szelidítője a ketrec előrészében. Mereven rájok szegzi a szemét.
Az üvöltés növekszik, mint az orkán.
Leírhatatlan jelenetek következnek. Minden száj ordít, csak a jobb oldal ül csendesen.
Egy ősz hajú úr egy gyermektrombitát fúj lélekszakadva, a nagy erőlködésben a nyála végigfolyik a mellényén; egy másik tiszteletreméltó aggastyán föltépi a pad felső deszkáját, s mintha gyalulna vele, kip-kop-kip-kop húzgálja flegmával, néhol csattogtatva ide-oda.
– Ki vele! Ki vele! – hangzik üvöltő hangon száz torokból.
Az egyik a fűrészelést utánozza a hangjával, a jóképű Pommer egy operaáriát üvölt el (különben is nagy krakéler), a legtöbbek kezében egy zajt csináló gép van, amit »kri-kri«nek hínak. A sípok vékony hangja majdnem széthasítja a füleket. Schunda összes hangszerei egyszerre megszólalva se csinálhatnának ilyen káoszt. Bielohlavek és néhányan síró gyerekbábukat hoztak be és azokat nyomorgatják. E gyereksírás rémítően hallik ki a pokoli macskazenéből. Schneider és társai az elnöki emelvényhez rohannak és fenyegetik Abrahamoviczot.
Gróf Badeni a székéhez közeledik, hogy beleüljön, a nagybajuszú Heeger odarohan, fölemeli a miniszterelnöki széket, felfordítja és elkezdi odavagdosni a pulpitushoz. Kong és csattog, mintha egy tuskóval döngetnék a falat. Badeni megfordul és visszamegy a lengyelekhez.
Abrahamovicz még mindig ott áll két lépésnyire az elnöki széktől; hideg gunyoros arcán a legbecsmérlőbb közöny, mintha csak nézné, hogy mi lesz ebből. Se hátra nem megy, se előre, csak nézi őket, egyre nézi kihívó tekintetével. Aztán egy csendesedő pillanatban egyszerre villámhirtelen felszökik az emelvényre, s kiveszi zsebéből a csengettyűt és megrázza, de hajh, a Szent István tornyának a legnagyobb harangja is csak olyan lenne most itt, mint a méhdöngés.
Az alelnökök is felkászmálódnak a helyükre, a jegyzők is. Messziről úgy látszik, mintha mozogna is az elnök szája, egy jegyző úgy tesz a ceruzájával, mintha írna valamit, de egyetlen hangot sem lehet kivenni; a sípok, a reszelők, a síróbabák, a trombiták, a dörömbölő lábak, a padokat verő öklök érvényesülnek, s a mindent betöltő hangzavar átveszi a hatalmat mindenki és minden fölött az őrültség elementáris erejével.
Percek múlnak percek után, az óra megy, megy, s a lárma csak nő.
Istenem, milyen tüdejük van ezeknek a németeknek, kik a trombitákat fújják! Irigylik is a jobb oldalról az ifjúcsehek (sok kopasz, vén fickó van köztük), hogy ehhez az instrumentumhoz más is ért.
Végre is az okosabb enged. Abrahamovicz, a hideg örmény, látván, hogy beszélni itt nem lehet, miután Badeni is kioson a teremből, az ülést felfüggeszti, – azaz elhagyja az elnöki széket.
– Ki vele! Ki vele! – kavarog a légben az orkánszerű kiáltás. A németek összegyúrják az ülőhelyeikre kiosztott nyomtatványokat és golyó alakban dobálják utána.
Papírgolyóbisokat! hogy nem szégyenlik! A jobboldal unottan nézi. Aludttej folyik ebben a pártban. Abrahamovicz észreveszi útközben a röpködő papírfoszlányokat s megfordul, megáll, a mellét nekiszegzi, mint egy gladiátor; mintha mondaná:
– Dobjátok rám! Én vagyok Abrahamovicz, és megállok a papirosgolyóitoknak. Ide célozzatok!
Ennyi hősiesség mégis felvillanyozta a cseheket és lengyeleket. Ez már mégis sok! Ez az ember nem ijed meg a Neue Freie Presse összehajtogatott mellékletétől sem.
– Hoch! hoch! – kiáltják gyengén. Egy lengyel úr, Kozlovszky elérzékenyült (a lengyelek érzékenyülnek el leghamarabb), Abrahamoviczhoz rohant és háromszor megcsókolta. Ebből a három csókból kell most éldegélni a Badeni kormánynak ideig-óráig. Egyéb elesége nincs már.
Az elnök elhagyván a termet, a macskamuzsika véget ért. – Mit mondott? – kérdezték mindenfelől. – Ki hallotta?
Húsz percre felfüggesztette az ülést. A sípok, trombiták visszaszármaztak a zsebekbe. Már-már beállott a normális állapot, midőn új jelenet villanyozta fel a szünetelő házat.
A centrum egyik ajtaján belépett egy vézna, pápaszemes alak, rókagalléros télikabátban, cilinderrel a fején. Olyan volt, mint egy betévedt szabólegény. Mindenki oda bámult, miféle idegen botlott be kalappal.
– Vegye le a kalapját! – kiálták. A jött levette nemcsak a kalapját, hanem a szakállát is, hüledezve ismertek rá:
– Nini, a Wolf!
A vörhenyes bajuszú Lecher fölordított a karzatokhoz:
– Uraim és hölgyeim, itt van Wolf!
Csakugyan Wolf volt, a három napra kizárt képviselő. Belopta magát álszakállal. Hoch kiáltások hangzottak feléje. Csoportok vették körül, mint a nap hősét.
– Hogy volt, miképpen jött be?
Száz kérdést intéztek hozzá, mire elkezdte mesélni oly pozitúrában, ahogy Napóleon beszélhette Elbából való hazaérkezését.
De talán pontig se jutott a derék Wolf, midőn egyszerre megcsillantak a rendőrök rezes sisakjai a teremben.
Elől lépegetett Gorub báró rendőrtiszt aranypaszomántos ruhájában. Nyomában tip-top, tip-top kilenc markos rendőr.
Síri csend állott be a teremben és a karzatokon, a lélegzeteket lehetett hallani.
Vérdermesztő volt ez a csend a bedlami ordítások után. Wolf egy pad közepébe húzta magát, társai körülvették, mint egy gyűrű, hogy fedezzék a testét. Ide, ide németek! Elvtársak! Ne féljen semmit Wolf! Nem lesz semmi baja.
Wolf nem is félt, de nem is nagyon bízott a németekben, mert sietett a pápaszemét biztonságba helyezni. Levette szeméről, betette egy tokba és most már gyere mártíromság! De hiszen Wolfban megvolt a lélekjelenlét. Egy ember, aki a pápaszemére gondol ilyen pillanatban! Caesar sem bírt több hidegvérrel.
A rendőrök egyszerre rávetették magokat a Wolfot környező védvonalra, mire az szétesett.
Wolf lekuporodott a pad alá, de az egyik rendőr megragadta a jobb karját, másik a lábát, akkor a harmadik rendőr lehajolt Wolf másik lábáért, s ezzel ki volt emelve a jó ember, mint egy szétterpesztett nyúl.
Az ötödik rendőr most a fejét fogta meg, a hatodik átnyúlt a dereka alá, s vitték őnagyságát a levegőben olyan könnyedén, mint egy pelyhet. Sohasem utazott még parlamenti tag ilyen forsponton. A nevezetes férfiú vickándozott, hánykolódott, szabadon levő kezével ütötte a rendőröket. Azok a világért sem viszonozták. Csak lefogták még a másik kezét is és kihurcolták. Gyöngéden, óvatosan, mint egy makrancos gyereket.
Magyar képviselők a karzaton borzadva nézték a jelenetet.
– Hát mi ez? Miért engedik képviselőtársukat elfogni ezek az urak?
Szomszédunk, egy kopasz német báró átszólt hozzánk kíváncsian:
– Hát mit csináljanak?
– Hiszen többen vannak, ki kellene lökdösniök a rendőröket.
– Az ám! hogy becsukják őket! – felelte a német báró fázékonyan.
S valóban a németek odafenn meg nem haragudtak, de elszontyolodtak e minden parlamentet megszégyenítő szcénára. Csak Lecher hívta fel újra tanúságra a karzatokat, kiterjesztett karjaival:
– Íme, uraim, ilyen az osztrák szabadság!
Néhány perc múlva megjelent az alelnök kijelenteni, hogy nem lesz ülés. Bizonytalan, hogy mikor lesz, még bizonytalanabb, hogy mi fog azon történni. Bizonyos csak az az egy, hogy Badeni nem soká marad, hogy a provizóriumot ezzel a házzal megcsinálni nem lehet, legfeljebb valamely ötletes csínnyel (Beöthy Aldzsi kell már ide, nem Badeni), de a legbizonyosabb az, hogy a centrumpárt erényei és hibái egyaránt paródiái az emberi hibáknak és erényeknek, és hogy nem fognak soha forradalmat csinálni. Üres lármánál többre nincs erejök és bátorságuk. És végre bizonyos az, hogy ha a mi szélbalunk idejönne, csak egy napra (ki kellene őket kormányköltségen küldeni), örök időkre megutálnák az obstrukciót.
