[MIKSZÁTH BESZÉDE A BUDAPESTI ÚJSÁGÍRÓK EGYESÜLETÉNEK KÖZGYŰLÉSÉN]
[MIKSZÁTH BESZÉDE A BUDAPESTI ÚJSÁGÍRÓK EGYESÜLETÉNEK KÖZGYŰLÉSÉN]
Tisztelt Uraim!
Szilágyi Dezső, a legnagyobb szónokunk mondta egy magánbeszélgetésben, hogy a legszebb beszéd sem nyom annyit a világegyetemben, mint egy bolhának a teste. És ez szerencse, mert ha csak annyit nyomna is mindegyik, mint egy bolha teste, azóta behorpadt volna a föld a rettenetes súlytól, mely Magyarországon reá nehezednék.
A magyar ember a születésekor egy, a keresztelőn elmondott beszéddel vezettetik be az életbe, és a világból való kimúlásakor is egy beszéddel vezettetik ki az életből. De ezeket legalább nem hallja. (Tetszés.) Ami pedig a két véghatár közé esik, az a beszédek valóságos halmaza, beszél és beszédeket hallgat egy egész életen át, esküvőknél, ebédeknél, tanácstermekben és mindenütt, ahol valamit végeznie kell.
E beszélési ragállyal kívánok ezúttal némileg szembeszállni, midőn e megnyitó beszédben, mely programféle is, visszapillantás is (tehát magyar származású, testvérek közt legalábbis két beszédnyi anyag), csak éppen a legszükségesebb megjegyzésekre szorítkozom. (Halljuk! Halljuk!)
Az elmúlt év, tisztelt uraim, csak naptárilag nevezhető csonkának, érdekes mozzanatokban elég hosszú – de e mozzanatokról részletesen szól a titkári jelentés. – Nekem ahhoz kevés hozzáadnivalóm lehet.
Elég sok sikerünk volt arra nézve, hogy üres frázisokhoz ne kelljen nyúlni, de talán mégsem elég arra nézve, hogy dicsekedjem. A dicsekedés mindig takar valamit. Én semmit sem akarok eltakarni. (Zajos éljenzés.)
Talán kedvenc foglalkozásom, a belletrisztika, csábít arra, hogy mintegy fölidézzem tagtársaim emlékezetébe egyesületünk legfontosabb eseményét: a fészekrakás gondjait. Az egyesületek is öregszenek, ezeknek is a legszebb időszakuk a gyermekkoruk. Mikor megokosodnak, az időben szívesen merítik legédesebb emlékeiket innen. Az egyleti élet friss buzgalma, poézise lüktet e gondolatban. Hogy nőttünk lassan-lassan …Hogy örültünk az első bútornak, az első baráti vacsorának, melyet együtt költöttünk el a saját asztalunknál, és az első bajnak, melyet el kellett igazítani. (Zajos tetszés.)
És nem szólhatok, t. Uraim, meghatottság nélkül ama szívélyes tónusról és ama testvéries szellemről, mely ez idő óta egész a mai napig e falak közt honolt, úgy a tanácskozási asztalnál, mint egyebütt. Valóságosan lenyomott ott minden pártállásból származó különbözetet a mesterség szeretete, az egymáshoz tartozandóság meleg érzése (Zajos éljenzés), a legkülönbözőbb politikai táborok tollvivő harcosai szinte versengtek az alkalmazkodás társadalmi előkelőségében, mindenik azon iparkodva, hogy a szomszédja érezze magát jól. Valóban úgy voltunk eddig, mintegy karikára fűzött kulcsok: vígan csörögnek együtt, bár mindenik más zárt csuk és nyit – de mind kulcs. (Hosszas éljenzés és taps.)
Annak tanúsága ez, Uraim, hogy igen helyesen gondolkoztak azok a barátaink, akik ennek a testületnek az alapítását kizárólag újságírók tömörülésére bazírozták. Figyeltem a természetet, hogy a folyamok felé sietnek a folyamok, és hogy a vegyes fenyő- és tölgyerdőkben kivesznek vagy a tölgyek, vagy a fenyők. (Zajos helyeslés.)
Igen, a nyájas légkör, szeretetreméltó konciliáns hang és modor, mely példaszerűen jelentkezik, a homogén elemek tárolásának tulajdonítható. A mesterségnek, a bütykőnek, melyet az ujjainkon viselünk a toll nyelétől, mely, mint Vészi József t. barátom mondja, minden rangkülönbséget megszüntet.
És Uraim, kell-e, hogy egyéb dicséretreméltót mondjak? Nem elég cél már az is, hogy egy ilyen oázis legyen az újságírók számára? Talán elég. De én nem tartom annak és sohasem hangoztatnám azt a leszerelő szót: »önök pedig csak kapucínerezzenek!« (Zajos tetszés.)
Fölmerültek hangok és tanácsok, nem ugyan ebben a formában, de ilyen értelemben. Egy jeles író szólott így s egy másik előkelő hírlapíró, aki még talán előkelőbb, mint politikus, levélben írt ilyenformán. De vajon nem a politikus súgott-e az írónak? Mert mi ártatlanabb lehet a világon, mint egy kapucínerező újságíró. (Derültség.)
Az újságírók ne politizáljanak, úgymond, mert amit mint testület elhatároztak, mint egyének meg nem tarthatják. Ez a tanács helyes, nekünk szólt, de nem minket illet, mert a politikát mi is kizártuk, hanem igenis megkísérlettük és minden alkalommal megkíséreljük a saját érdekeinket megvédeni, még ha a politika mezsgyéit kellene is érintenünk. (Zajos helyeslés és taps.) Mert az ember vízbe ugrik fulladozó gyermekét menteni, még ha figyelmeztetik is, hogy nincsenek úszóhártyái és kopoltyúi. (Tetszés.)
Jól tudjuk mi azt, hogy azok a nagy papírlepedők a sajtó, nem mi, munkások. Azok mennek, dübörögnek a rendeltetésük szerint és a mi lelkünk, szellemünk, fekete betűkbe kuporodva ül rajtok, az ő intencióik szerint. A praktikus élet így mutatja. Az egyén elzsugorodik, a papírlepedő az úr. Ő az erő. Mi fújtuk bele, megy, ront, hódít, zúz és épít, de vissza nem tér. Az ódium, amit okozott, az visszatér és az egyénekhez kopogtat be. Az ódium a mienk. (Zajos tetszés.)
De jól van-e ez így? Igazság-e ez? És így kell-e ennek maradnia örökké? Ezek a nagy problémák. Szabad-e nekünk igyekeznünk, hogy a szellemi munkások társulás útján fokozzák a maguk egyéni jelentőségét, erejét és fajsúlyát a közönséggel, és ha kell, a papírlepedőkkel szemben is?
Sohasem fogom elismerni, hogy Önök csak – kapucínerezzenek. És ha már végigrepült a világon Bismarck fitymáló megjegyzése, hogy: »egy cikk egy egyént jelent«, – nem licitálok még lejjebb, hogy ellenben az egyének lepedőjük nélkül nem jelentenek még egy cikket sem. (Zajos tetszés és derültség.)
De már hosszas is voltam, t. Uraim, és bizton merem állítani, hogy mióta ebben a székben ülök, az volt az első ígéretem, hogy rövid leszek, amit – félek – nem egészen tartottam meg. A többit megtartottam, én is, tisztviselőtársaim is. Szorosan tartottuk magunkat azon elvekhez és irányokhoz, melyeket az alakuló közgyűlés elénkbe szabott, sőt programjának a jövő zenéjéül hagyott részét, a segélyegyletet is immár a megvalósulás küszöbéhez hoztuk úgy, hogy e végett az alapszabályok kibővítése vált szükségessé, hogy egyesületünk ezen új osztálya működését, a maga szerény eszközeivel bár, de azonnal megkezdhesse. (Zajos éljenzés.)
E segélyezési elaborátummal foglalkozott utolsó választmányi ülésünk, – utolsónak mondom, mert ma a mi megbízatásunk is letelt s tisztségeinket ezennel letesszük, ahonnan kaptuk, az Önök kezeibe.
Ezzel megnyitottnak nyilvánítom a »Budapesti Újságírók Egyesülete« első rendes közgyűlését. (Szűnni nem akaró, megújuló viharos éljenzés és taps.)
