TITKOK A TERMÉSZETBEN
TITKOK A TERMÉSZETBEN
Kedves szerkesztő bácsi!
Elsőéves gimnazista vagyok, vagyis »bagoly«, ahogy a nagyobb diákok csúfolnak. Még sohase írtam újságba – tehát bűntetlen előéletű vagyok, ahogy a papa szokta mondani, aki albíró a Terézvárosban.
Ma se írnék az újságba, bácsi, minthogy az még nem való nekem, de rövid iskolai pályámon – alig egy negyedév – két olyan titokzatos dolog fordult elő, amit nem tudok felfogni. Azért kérdezem meg a bácsit, mert gondolom, hogy okos ember lehet, minthogy minden szavát kinyomtatják.
Az egyik megfoghatatlan dolog, bácsikám, az, hogy a bibliatörténet szerint az első napon teremté isten a mennyet és a földet és így szólt: »legyen világosság«. És lett világosság – teszi hozzá a biblia. Hát ez eddig jól is lett volna, de tovább valamivel azt mondja a biblia: »a negyedik napon teremté az isten a napot, holdat és csillagokat«. És most lesz már homályossá a dolog. Hogy lehetett mindjárt az első napon világosság, ha a csillagokat, a napot és holdat csak negyednapon teremté az istenke? Sokat töprenkedtem én ezen, s hova tovább mindjobban belezavarodom.
Édesapámtól kérdezősködtem s az így felelt:
– Lehet, hogy az egész bibliát csak a papok gondolták ki és rosszul gondolták ki.
Erre én nagyon megütődtem, megbotránykoztam, mire a papa visszakapált (mindig megijed, ha valami dolgát nem helyeslem).
– Az is lehet, fiam, hogy valami más világító szerszám lehetett arra a három napra.
– De akkor hova lett volna? – tűnődtem.
– Ejh! Hát elsinkófálták a papok.
(Édesapám haragszik a szegény papokra és mindent rájuk kenne.)
Ez az egyik természeti nagy titok, bácsikám. A másik talán még különösebb. A telepátiánál is csodálatosabb, pedig a mama azt mondja, hogy a telepátia valami természetfölötti.
Hát ez úgy van, kérem, tanár úr Börner ránk parancsolt, hogy irkákat vegyünk, amibe a gyakorlatokat írjuk és az írásunkat gyakoroljuk; az irkának, mondá, ennyi és ennyi centiméter szélesnek, ennyi és ennyi centiméter hosszúnak kell lenni, a borítéka pedig sárga legyen, mert ezt így kívánja a rend. Aki nem ilyen irkát hoz, másnap kikap.
Apámat kértem meg, aki meg is ígérte, hogy vesz irkát. Minden délután átjár kártyázgatni a budai barátokhoz. Estefelé hazajött s egy csomagot adott át.
– Megnyúztam a papokat – mondá, a kezeit vígan dörzsölve –, hát te is láss valamit a zsákmányból. Nem egy irkát hoztam, de tízet.
Megnéztem az irkákat s némi aggodalom szállt meg, hogy nem olyanok, mint a tanár úr, mondotta.
– Ejh, ostobaság! – förmedt rám a papa –, a papiros papiros és mihelyt a tinta meglátszik rajta, hát mindegy. Elvittem másnap az iskolába, de Börner tanár úr dühbe jött:
– Hát ilyen irkákat mondtam én neked, te szamár? Takarodj a padba és ha holnap nem hozol szabályszerű irkákat, megtáncoltatom a hátadon ezt a léniát.
S ezzel megfogta összes irkáimat dühösen és összeszaggatta.
Elvörösödtem a szégyentől és reszketve a felindulástól mentem haza – elmesélvén esetemet anyámnak.
Az vigasztalt szegény, megsimogatta a fejemet és minthogy délután elküldték foltozni a cipőmet, más pedig nincs (mert igen szegények vagyunk, bácsika), maga a mama ment ki a boltokba, előírás szerinti irkát venni, kölcsönkérve a szomszédasszonytól (női szabóné) a centimétert.
Ki tudja miért, de mindjárt szepegtem, hogy anyám sem hoz helyes irkát. A centiméterrel ugyan megmérheti, de nem bírtam egyébre gondolni, mint hogy ismét baj lesz. Eszembe jutottak mindenféle történetek vasúti bakterekről, akik színvakságban szenvednek s az égő vörös golyót a lokomotívon kéknek látják. Hátha szegény mamám is színvakságban van és nem ösmeri fel az irka borítékát, melynek okvetlenül sárgának kell lennie, hogy miért kell sárgának lennie, ez valami misztikus, különösen homályos volt előttem.
Anyám, hála Istennek sárga irkát hozott, és a centiméterek szerint, szabályszerűt. Panaszkodott, hogy harminc papírboltban járt, míg ráakadt. No, csakhogy megvan. Örömemben ugráltam, tomboltam, fecsegővé lettem, apámnak is elmondtam a vacsoránál az irka affért, mire ő szótlanul elgondolkozott, végre, szokása szerint, rácsapott az asztalra, és csak annyit mondott:
– Fogadni mernék, hogy az a pernahajder Börner valaha pap volt.
Reggel kevélyen állítottam he az irkával, és hála istennek, nem lehetett megtartani az előadást. Úgyszólván az egész klasszis megbetegedett. A tömeges betegedés okát a nagy diákoktól tudtam meg. Gubacs, az iskolaszolga, romlott sonkát és romlott vajat tett a tegnapi zsemlye-kanapéba, mert az iskolai előírás szerint Gubacstól kell venni a »kanapékat« a tízóraihoz. Egy kanapé hat krajcár. A kisfiúk gyomra képezi a Gubacs domíniumát.
Börner tanár úr dühös volt, amint egyre érkeztek a szolgálók, inasok a jelentésekkel, hogy a Laci beteg, a Feri rosszul van, a Gyurit hideg leli.
– Hát meg vannak ezek a kölykök bolondulva!
Néhányan az okot is meghozták, hogy romlott volt a sonka a kanapékban. A professzor csóválta a fejét: »Mért nem esznek ananászt a paniperdák?« Gubacs az udvart seperte, nagy port vervén fel a fiatal tüdők kárára, közben nagyokat káromkodott.
– Hova lesz a világ, ha ilyen kákabélűek ezek a porontyok. Ebben a korban becsületes ember kölyke a vasat is kell, hogy megeméssze.
Szerencsétlenségemre Börner professzor észrevett és rám támadt:
– Aha, az irka van kezedben?
– Igen, tanár úr.
– Mutasd meg, fráter!
Ránézett és az arca egyszerre szigorúra vonódott, szemeit elfutotta a vér. Idegesen babrált benne ujjaival.
– Marha vagy! – ordított rám. – A margó egy centiméterrel keskenyebb a kellőnél.
S ezzel földhöz vágta az irkát és rátaposott. A cipője sarkával zúzta, szaggatta.
– Medveynél kell venni. Medveynél, hallod-e? Medveynél a Váci körúton. Csak Medveynél vannak a jó irkák. Másnap Medveynél vettük az irkákat és ezek most már jók voltak. Börner professzor mosolygott. »Pompás irkák – dohogta –, fölséges irkák, öröm beléjük írni.«
Később tudtam meg, hogy minden diák Medveynél veszi az irkákat, igaz, hogy drágább egy kicsit, de mikor szabályszerűek és ha csakis a Medvey-féle irkák alkalmasak az írás mesterségének elsajátítására.
Néhány nap múlva még egyebet is tapasztaltam. Kirner tanár úr razziát tartott a ceruzák, palatáblák, tollak és kalamárisok között – és amelyik nem Medveytől volt véve, azt utálattal semmisíté meg, mint valami ragályos, veszedelmes tárgyat. Ah, rettentő erős a tanár úr, úgy tördelte ezeket a ceruzákat, mint egy Herkules.
Én pedig sokáig nem tudtam aludni, éjjel-nappal mindig azon gondolkoztam, hogy miért alkalmasak egyedül a Medvey irkái és ceruzái, valamint palatáblái. Honnan van ez? Milyen megfejthetetlen varázs lehet ezekben?
És valahányszor utam a Medvey-bolt felé vitt, mindig reszketve gondoltam arra az eshetőségre, ha most egyszerre becsuknák a Medvey boltját – mi lenne a jövő nemzedékből? Elbutulna, elfelejtené az írás mesterségét, a régi vadságba és tudatlanságba merülne, mivelhogy írni tanulni csak a Medvey irkákon lehet.
Ebbeli aggályaim azonban eloszlottak később, midőn más városrészekből való fiúkkal ösmerkedtem meg a jégen. Ezeknek a fiúknak más professzoruk van, bácsi, de éppen olyan, mint a mi Börnerünk. Más Gubacsuk, de éppen olyan rossz kanapékat ad a tízóraikra, mint a mienk. És ez az ő Börnerük is azt mondja, hogy csak itt és itt lehet irkát és palatáblát venni, – szóval, azon városnegyedbeli fiúknak is van ilyen varázsboltjuk; de ez nem Medvey – csak éppen olyan, mint Medvey.
Szóval, kedves szerkesztő bácsi, most vagyok csak igazán megzavarodva; mi ez? Hogy van ez? Miért van ez?
Tessék, kérem alásan válaszolni, ha a bácsi tudja. alázatos szolgája
Nézsay Pista
I. osztályú tanuló.
I. osztályú tanuló.
Szívesen válaszolok, fiacskám. Ami a bibliát illeti, én azt hiszem, hogy azt vakon kell hinni, akármilyen sorrendben lett is csinálva a világ – az isten azt jól megcsinálta. Hanem amit aztán az emberek csináltak hozzá, arról másképp lehetne beszélni. Ők csinálták a pedagógiát, csinálták a pénzt. Mihelyt a pénz meglett, fiacskám, az egy csomó ördögöt szabadított fel, tüstént keletkeztek gsäftek és rebachok. És hát a tanár urak is csak emberek – azért kell a Gubacs kanapéit enni tíz órára és a Medveyék irkáit csepegtetni be tinta-malacokkal. De minthogy az álmot megint az isten mérte az emberekre, éppenséggel nem lehet okolni a kultuszminisztert, ha alszik.
Mikszáth Kálmán.
