A KÉT LUDVIGH
A KÉT LUDVIGH
A lapok sűrűn foglalkoznak a főrendiházba esedékes tagok kinevezésével is, s említik Bródy Zsigmondot (aki már régen megérdemelte volna, hogy ott üljön), de előfordul a kombinációk közt a Bezerédy Viktor miniszteri tanácsos neve is.
Bár az említett miniszteri tanácsos méltó díszére válnék annak a testületnek, melybe kombinálják, mégsem tudunk a hírnek hinni, mert nem vennék szívesen, hogy oly fiatalon és annyi tetterővel nyugalomba lépne. Ha pedig nem lépne nyugalomba, akkor a főrendi tagságát nem vennők szívesen.
Mert a főrendiház, ha olyan is amilyen, ha szalmakötéllel övezi is derekát, mégiscsak törvényhozó test, s még a kormánykinevezéstől függő voksokat sem szabad a dolog természeténél fogva aktív miniszteri tanácsosokkal betölteni. Legyen meg legalább a költői valószínűség, hogy egy kinevezett főrendiházi tag is megbokrosodhatik.
Eddig egyáltalában az volt a praxis, hogy a miniszteri tisztviselők jelesei, nyugalomba menetelük után lettek a főrendiház tagjai, így Madarassy, Gervay, Ribáry. Kivétel eddig csak egy esetben történt: a Ludvigh Gyula kinevezésével, aki aktív miniszteri tanácsos, s illetve a magyar államvasutak elnök igazgatója.
De ez az egy eset is hogy történt! Valóságos csoda módon. A végzet akarta úgy, s a végzet még a törvényeken is felül áll. Ugyanis a magyar közéletben két nevezetes Ludvigh van, Ludvigh János, a pénzügyi közigazgatási bíróság elnöke, és Ludvigh Gyula, az államvasutak igazgatósági elnöke, szóval két Ludvigh van, mint ahogy volt két Póka, és csak az egyiket lehetett lefejezni.
Történt pedig a Wekerle miniszterelnöksége alatt, ha nem írnám is ide, el lehetne találni, hogy alatta történt… Annyi anekdotálás, annyi színes dolog halmozódott össze az ő könnyed, zseniális uralma alatt, mint ahogy minden daliás kaland fényes Mátyás király keze közé csöppent. Akkor járt itt Holubár, a cinkotai kántor, akkor élt itt az icipici esztergomi érsek, a kilencéves esztei Hippolyt, szóval minden meseszerű akkor történt.
Hát Wekerle alatt történt az a meseszerű, hogy a főrendiház nagyobb szerepre vergődött az alsóháznál. A »temető előszobája«, ahogy nevezni szokták, eleven és pezsgő lett. A megüresedett főrendi tagsági helyek betöltése vagy be nem töltése, mint nagy esemény, lebegett a kombináló elmék fölött. Egy-egy főrendiházi tag értékesebb volt, mint egy akkora darab arany, nem akkorát értek, mint Gyulai Pál, hanem legalábbis, mint Baltik püspök.
Ebben a korszakban négy főrendi hely volt üres egy szép napon. Négy voks a liberálisoknak! Nagy dolog volt. A király beleegyezett a négy hely betöltésébe.
A miniszterelnök fürgén terjesztette elő jelöltjeit. Egy név azonban nem nyerte meg a király tetszését, s ez természetesen legott kiesett a kombinációból.
– Egy másik negyediket ajánljon, kedves Wekerle.
Non sum paratus – gondolta magában a miniszterelnök, s engedelmet kért, hogy a kiesett negyedik jelölt pótlására más alkalommal tehessen előterjesztést.
– Igen, igen, a legközelebb – mondá a király.
Néhány nap múlva újra Bécsbe ment Wekerle, s egyéb vinni és hozni valója közt ott volt a negyedik főrendiházi tag is, Ludvigh János, a pénzügyi közigazgatási bíróság elnöke. Az ő személyében történt meg itthon a megállapodás.
Egy kicsit hosszas volt az audiencia a Burgban. Fontos előterjesztéseket kellett megbeszélni; a miniszterelnök memóriájából teljesen kiesett a negyedik főrendi tag, csak midőn már elbocsátotta a király, úgyszólván az ajtónál villant meg ez a mulasztása, megfordult hirtelen:
– Bocsánat, felséges uram, de még elfelejtettem valamit, a hiányzó főrendi tagot.
– Igen, és ki az? – kérdé a hosszas tárgyalásban kimerült király, feltűnő sietséggel.
– Ludvigh…
