AZ ELÖREGEDETT PARLAMENT
AZ ELÖREGEDETT PARLAMENT
(Két közlemény)
Valami bolondos, indus tárgyú operettben éneklik: »Buddha kisfia kétszázhúsz éves vala, mikor meghala« – a mi parlamentünk ellenben csak négyéves, de már végelgyengülésben, vagyis aggkórban szenved. Vannak ilyen különös eltérések túl és innen is az emberi kor végső határától. Úgy látszik, a magyar temperamentumnak jobban megfelelt a három esztendő. A parlament nem unta meg magát, és nem csapott át excentricitásokba csupa merő életuntságból. Az első esztendő az összeszokásra volt szánva, a másik esztendőben a komoly küzdésre, a harmadik esztendő pedig, mikor már öklöződésre fajult volna a tusa, jött a búcsú. Öt év sok nekünk. Öt év alatt vesztenek érdekességükből az interpellációk, a nagy beszédek, a zajos közbeszólások, hatalmas filippikák, vehemens szórohamok, és valami új, egyre új, egyre erősebb stimuláló szer kell az idegeknek. Unatkozó népek forradalmakat csinálnak, unatkozó parlamentek botrányokat.
Ah, bizony öreg már a parlament, házsártos, tehetetlen, morózus és szeszélyes. Érdekes megfigyelni ebben az állapotában – amint az egyik lába már a sír szélén van, s mégis rugdalózik a másik lábával.
Mennyi tenger idő egy ilyen testületben csak négy esztendő is! Hol van immár az a társaság, mely pezsgő életkedvvel gyűlt egybe az első ülésre? Az őslegendák közé látszik már tartozni ez első ülés, melyen az »admirális« Janicsáry elnökölt, ki bezárván az ülést, arra a közbekiáltásra, hogy a következő ülés mikor lesz, vállvonogatva odamordult: »Tudja az ördög«.
Janicsáry apó csak még fiatalabb lett azóta, de a Ház elvénhedett, átváltozott. Nem is az már ez, amelyik volt. Egy negyede kihalt, egy másik negyede széjjel ment, a fele pedig, amelyik megmaradt, összevissza keveredett. Az akkori kabinetből nincs már meg Fejérváryn kívül egy lélek sem, maga a vezér is, aki választatta a mostani országgyűlést, otthagyta pártját, önkéntes számkivetésbe bujdosván el a nemzeti párti gránicra.
És milyen csúnya egy ilyen elaggott Ház. A vén asszony is kellemetlen, de egy vén parlament még borzasztóbb. Nem érdeklődik a tárgyalások rendes menete iránt senki, azokat már csak Perczel Béni veszi komolyan. Az előadók beszédjeit, amikben alig lehet agresszív elem, senki se hallgatja; általában a szép beszédek értéke megszűnt. Nincs többé olyan beszéd, amelyért valaki eldobja a folyosón a szivarját. Az elöregedett Ház nem tud már hallgatni, csak szavazni. Vannak esetek, hogy igen csinos beszédek alatt négy ember lézeng bent a teremben, a többi voks künn tereferél és pletykázik a folyosón, és csak a csöngettyűszó rángatja be őket. A kereskedelmi büdzséjénél megtörtént, hogy a Visontai beszéde alatt egyetlen ember sem ült a kormánypárti padokon. Megfoghatatlan, hogy kinek beszélnek most már a negyedik esztendőben a szónokok? Az újságoknak? Bolondság! Az újságok se ostobák, és csak kivonatolják a beszédeket, az olvasóközönségnek pedig éppenséggel megjött az esze, és nem olvassa el a kivonatokat sem.
És ez az okos világ olyan kietlen, rideg, olyan szomorú. A naivitás utolsó zománca is le van törülve róla. A házszabályokból is kinőtt a Ház, mint a rövid ruhákból a leányzó. Az elnök csöngettyűje nem mumus többé. Az elnöki megrovás senkinek sem rontja meg az étvágyát, a megrovott visszamosolyog az elnökre, s legföljebb azt gondolja magában, amit sir Bloke felelt vissza az angol speakernek:
– Önt ezennel rendreutasítom – mondta a speaker.
– Én istenem, csak soha nagyobb bajom ne történjék ennél – felelte sir Bloke jámborul.
Mint ősszel, mikor lehullnak a fák levelei, el-elmaradoznak a közélet tűzhelyétől azok, kiket csak az újdonság ingere vonzott az országházhoz. A »mezei badak« most már állandóan otthon vannak, és semmiféle földi telegram meg nem mozdítja egynémelyikét. Vannak teljesen elfeledett arcok, melyek csak akkor villannak föl az emlékezőtehetségekben, mikor egy-egy szavazás után az ember a távollevők névjegyzékét olvassa – mely évek alatt éppen úgy vastagodik következetesen, mint a hízásnak indult ember potroha. Ezek a fa lehullt levelei – de a megmaradottak is ördöngősen elsárgultak, a parlament ifjúsága megházasodott azóta és sedatus ember lett, a középkorúak bankigazgatóságokba jutottak, az öregek belső titkos tanácsosokká. lettek, fiatalnak csak Beöthy Aldzsi maradt. Az öreg excellenciások ott tipegnek-topognak apró lépteikkel, kis selyem sapkáikkal fejükön, a folyosón, és egész évi beszélgetésük körülbelül ez?
– Hogy aludtál, kegyelmes uram?
– Jól, kegyelmes uram. De tegnap délután egy kis kólikám volt. És te hogy aludtál, kegyelmes uram?
– Egy kis szaggatást éreztem éjfél felé a bal arcomban.
– Tegyél rá máskor egy kis mustárt, kegyelmes uram.
E derék öregurak orvosságos üvegeik és receptjeik közt élnek, nem törődve egyébbel, csak a saját emésztésükkel. Ezekre célozva mondták Tiszának, mikor még miniszterelnöksége idejében sopánkodott, hogy sehol se nyílik üres kerület, pedig szüksége volna valaki számára.
– Semmi se könnyebb ennél, kegyelmes úr.
– Hogyhogy? – kérdé Tisza.
– Nyittass ki valahol egy ablakot, s mindjárt lesz vagy hat üresedés.
Ezen elöregedett, elbankárosodott és elexcellenciásodott Házról minden lépten-nyomon lerí az öregség. Az enervált idegek már nem reagálnak semmi egyébre, csak a botrányokra. Az ellenzék jól tudja ezt, és azért csinálja. Az ellenzék maga is öreg, erőtlen, mint a vén korhely, akinek a kevés szesz is mindjárt a fejébe megy, és duhajkodásában legott üveget tör vagy széket. De ha széket törni nem tud (pedig nem tud, mert ahhoz erő is kellene), az üveggel is megelégszik, csak valami csörömpölés legyen az akciójára. Sőt a botrányok közül is már csak a nagyobbja érdekes, a kisebbeket nem érdemes meghallgatni, ezek már félig üres Ház és üres karzat előtt folynak le.
Hogyan? Üres karzat előtt! Hát igen, a karzatok már nem telnek meg a botrányokra sem. Tele karzatjai már csak Apponyi Albertnek vannak. Bámulatos faszcináló valami van a beszédjeiben az asszonyokra, mint a kígyóbűvölő szemeiben a kígyókra, emberi ésszel kitalálni nem lehet, mi. A botrányokra azelőtt zsúfolt karzat volt, valósággal ostromolták a háznagyi hivatalt jegyért a hölgyek. Most hiába hívod hölgyismerőseidet a karzatra – az elöregedett Ház már nekik se kell. A fiatal képviselők megházasodtak: nincsen már nőtlen ember, csak Fenyvessy Ferenc és Krajtsik. Hasztalan helyezed kilátásba, hogy csak jöjjenek, mert botrány lesz.
A szép fehér vállacskáikat vonogatják.
– Hiszen mehetünk máskor is – felelik – botrány csak máskor is lesz.
Mintha azért invitálnál valakit a Zugligetbe, mert ott ma ózonos levegő lesz, amit a fák lehelnek ki. Ostobaság! Hát, holnap nem lesz ózonos levegő?
S maga a vén Ház mit se törődik a saját elaggottságával, köszvényes lábaival egykedvűen odább vánszorog, s az oldalnyilallásokat és az általános decadence-ot úgy veszi, mint természetest, miközben csak egy dologra kíváncsi, hogy meddig él még. Érzi, hogy napjai meg vannak számlálva, a koporsója is kész, csak a dátum hiányzik. A teljes dátum, mert az anno 1896 bizonyos.
A nekrológján gondolkozva, előre látható, hogy az nem lehet dicstelen. A vén parlament megtette a maga kötelességét négyesztendei élete alatt, mint az elefánt, csak egy kölyket szült (a polgári házasságot), de az aztán nem is volt tréfa – nem csoda, ha kimerült, s ha öregkorában sajátságos viszonyok közé jutott.
Nagyemberek nemigen támadtak az 1892-iki succrescentiából, mindössze a kis Papp Géza és Szily Pongrác bontakozott ki valamennyire a homályból, és az időközben bekerült Wlassics emelkedett ki fényes talentumával magasra. Hanem annál inkább fogyasztott nagyembereket. A »piros székek óriásai«, ahogy a Wekerle-minisztérium néhány tagját nevezték, a zöld padokba kerültek. S valódi művészet Bánffy Dezsőnek kormányozni e sok nagyember között, kiknek véleménye külön-külön súlyos a megcsappant többségben, melyet átvett. Igaz, hogy lojális, nobilis urak a mi nagyjaink, akik mindig alávetik egyéni nézeteiket a közügynek és a párt akaratának (másképp már rég összeesett volna a szabadelvű párt), egyik se dolgozik a saját kezére, de mindeniknek van saját véleménye, s már ez is feszélyező. Csáky Albin fúziót akar Apponyiékkal, mert – úgymond, és igen helyesen – ott künn a vidéken nincsenek nemzeti párti választók, hanem csak néppártiak, a nemzeti párti ellenzék pedig életfönntartási ösztönből kénytelen lesz olyan választókhoz nyúlni, aminők akadnak, s ezáltal belekergettetik vagy legalább közelebb hozatik a néppárthoz. Csákynak igaza van. Wekerle ellenben nem akar fúziót, mert ő azt tartja, hogy az Apponyi-párti elemekből csak kevesen volnának alkalmasok a szabadelvű párthoz átjönni. A behurcolkodó Apponyit nagyúri párthívei otthagynák, s különben is az Apponyi kívánságai nem tőlünk függnek, hanem a királytól – nem sokat érnek, de mégis kivihetetlenek. Körülbelül Wekerlének is igaza van. Az öreg Tisza csöndes szemlélődésbe van merülve, látszólag hidegen, közömbösen nézegeti az ostáblát, mint egy flegmatikus kibic: nem avatkozik semmibe, ridegen tartja magát az ő közlegényi állapotjához, de persze ez csak talán addig van, míg egy-egy »paraszt«-ot ütnek ki itt-ott az ostáblán – de ha a tornyok és bástyák komolyan meg találnának mozdulni, ki tudja, hogy a nagy öregember is bele nem szólna-e a játékba?
Hát Széll Kálmán? Széll Kálmán nem akar semmit. Az a szerencse. Széll Kálmánt mulattatják a konfliktusok, de mégis fél tőlük, mert neki okoznak dolgot.
Az önzetlen államférfiak ritkák, és Széll az, talán életviszonyainál fogva is, de még inkább alaptermészetéből. S azonfelül még az önzetlen államférfiaknak is vannak szeszélyeik, de Széllnek még szeszélyei sincsenek. Ha Jupiter lenne, mindig derült idő volna (habár tudná is, hogy egy kis eső néha nem árt). Ő az eligazító ember a magyar parlamentarizmusban, a szükséges jótét lélek a háznál, aki az elferdült bútort a maga helyére igazítja, a düledező asztallábat megtámasztja, a beteg ember gyomrára mustárpapírt tesz – s örül, ha a »tényleges állapotok« (ez talán az ő saját szava) megmaradnak ténylegeseknek. – Lelki emócióra elég neki a Lobkowitz-féle tarokk-parti egy-két érdekes kettese. Szóval Széll Kálmán nem kényelmetlen nagyember.
