ORSZÁGGYŰLÉS [dec. 14.]
ORSZÁGGYŰLÉS [dec. 14.]
Odabenn Károlyi Sándor beszél. A fóti gróf nem demagóg. Olyan halkan beszél, hogy a Danton beszédeit mondhatná el és a forradalom nem törne ki, hanem a másik oldalára fordulna. A hallgatóság egyszer-egyszer mégis helyesel, de ez olyanformán hangzik, mint amikor az elégületlen magyarok dörmögik a választ Petur bán sóhajtására: – Jó éjszakát! A virgonc, fiatalos Ház olyan nehezen mozdul meg, mintha ő volna az a Dréher-palota, aminek a megmozdítása világraszóló csuda. De azért megmozdul. Legalábbis közelebb húzódik a grófhoz, aki ezúttal az ellenzéket akarja meggyőzni és támogatja a kormány javaslatát.
Mégis sokszor nyílik az üvegajtó! Titkon ki-kisurran valaki a folyosóra, ahol valamivel mulatságosabb a világ. Oda hírül hozzák, hogy a főkapitányság ma pontosan meg tudná mondani, hány fa van a Múzeum-kertben. Mert mindegyik alá állított egy rendőrt. De nem is mutatkozik tüntető, csend van, ameddig a szem ellát. A Múzeumban ma a régiségtár a soros, a szocialista agitátorok pedig csak a képtárt szeretik s így arról a tájékról sem fenyeget veszedelem. A képviselő urak csak rendőrökbe ütköznek, mikor a parlament felé igyekeznek. Szocialista nincsen az egész tájékon. (Ha csak Visontai nem az tegnap óta!)
Így aztán ki is beszélne a munkásjavaslatról?
Senki. Éppen elegendő, ha ott van a Ház napirendjén. A folyosó inkább a szükségjavaslatról beszél, hiszen ma már a pénzügyi bizottság is beterjesztette jelentését. Holnap, holnapután tárgyalásra is kitűzik, némi túlzással tehát azt mondhatni, hogy ütött a tizenkettedik óra s ilyenkor a pártoknak illik tisztában lenniök, hogy miképpen fognak viselkedni. Ím, a szélsőbal éppen azt meséli, hogy már tisztában is van. Kossuth Ferenc ugyanis átadta a vitarendezés tisztjét Justh Gyulának, ami világosan azt jelenti, hogy vegye át a delikvenst és végezze kötelességét. Mert hogy Justh Gyula miképpen rendez vitát, azt már tudjuk a nyárról. De különben is, mért bízta volna Kossuth őreá, ha az, amit rendezni kell – vita volna?
– Éljen a nyílt obstrukció! – ujjong Sima Ferenc.
Hát éljen! Vagy talán mégse rajong mindenki olyan nagyon ezért a kedves jövevényért? Mert itt is, ott is titkolozó örömmel suttogják, hogy – tárgyalás folyik. A folyosó homályában fölfedezték valahol a nyári őrangyalokat. Apponyi, Csáky és Andrássy Gyula húzódtak megint közelebb egymáshoz és úgy tetszik, mintha azt a hidat próbálnák kitatarozni, amelyen a kis béke-baba egyszer már át tudott sétálni. A folyosó mohón figyel. Lesz-e? Nem lesz? S míg az őrangyalok halkan dolgoznak a homályban, mégiscsak sokan szoktatják magukat valami váratlan örömre. Mert váratlant várnak.
Közben nevető csoportok tódulnak kifelé a teremből. – Mi történik odabenn? – faggatják őket.
– Madarász… ühüm… az öreg Madarász – fojtja el a kiözönlők szavát a nevetés. És nyomukban siet már az öreg Madarász is. Ő sem tud beszélni, csak rázza, rázza magát a nagy nevetésben.
– Rendreutasított! – vágja ki végre és megint elkapja a nevetés.
Nevet a rendreutasításon? Csak nem járta még le úgy magát az elnökség? Gajári Géza besiet a terembe. (Ő volna a szabadelvű párt Kubikja. Már tudniillik, ha szélbalék az elnöki dobogót akarnák megostromolni.) Az egész folyosó csupa várakozás. És úgy nyögik ki valahára, hogy az öreg Madarászt Rakovszky István utasította rendre. És nem is a jegyzői helyéről, ami az elnök szomszédságából még csak festett volna valahogy. De a néppárti mezőről utasította rendre. Madarász közbemormogott valamit, hogy felekezet nélküli szocialisták is lehetnek, mert végre is nem lehet mindenki keresztény-szocialista. Ez bántotta úgy a néppárti kamarást, hogy rendreutasította az öreg liberálist, sőt rekedten morgott rá:
– Ha nem tisztelném ősz haját, amely annyit látott és tapasztalt…
S a jó isten tudja, mit mondott volna még a szegény negyvennyolcasnak! De kiáradt a kacagás. És Rakovszky ijedten figyelte, hogyan himbálóznak a kacagás hullámain az ő széttört frázisának roncsai:… a haja lát… a haja tapasztal…
– Jobbat már úgysem fog mondani – gondolták magukban az emberek, és vitték ki a derűt a folyosóra. Ott meg nagyon elkelt ez a kis verőfény, mert amott, a büfé nyitott ajtaján világosan látszott, amint Visontai mohón hajtja fel egymás után a megszámlálhatatlan pohár pezsgőt. Minden pohár egy félóra. És Visontai még most sem fáradt el. Hát meddig akar ez beszélni? Vagy Simán akar túltenni? Ezek ketten, úgy látszik, a nyilvánosság előtt akarják kivívni a nagy harcot, hogy kettőjük közül melyik legyen a vezér és melyik a párt. S ha Sima tegnapelőtt kibeszélte a maga két órácskáját, Visontai sem hagyja magát lefőzni.
A folyosó fantáziája még dolgozott, amikor Visontai besietett a terembe. Ez délben történt, pontosan tizenkét órakor. S amikor kipirulva, a nagy versenyben kifáradva megint kijött a folyosóra, az később történt, pontban két órakor. De Sima Ferencet és a t. Házat leverte. Ezt nem szabad elfogadni…
