A BORIVÓK • 1877 (29. kötet)
A BORIVÓK •
1877
(29. kötet)
1877
(29. kötet)
(Ribicey Gyula barátomnak ajánlva)
Jól tudom, hogy nem háborús időbe való tárgy ez hanem elvégre is attól félek, hogy megírja előlem, mint a magyar literatúrában szokás olyan ember, aki a bort soha még csak meg sem szagolta, akinek nincsenek gyakorlati ismeretei s az elméletieket is mindössze Vahot bátyám és Lisznyai Kálmán információi után szerezte.
Szakavatott ember vegye kezébe a tollat ilyenkor, ez az én nézetem. Nos én meg is teszem ami tőlem telik. Írom a Haschis és Wutki cím alatt az orosz és török történeteket többnyire olyan jeles férfiakról, akik inni szerettek. Megörökítettem nemrég e helyen a sörivókat, igyekeztem a Petőfi-Társaság lapjában a megillető magas nívóra emelni a korcsmaköltészetet. Egyszóval megtettem mindazt, amit a jól felfogott kegyelet e téren kíván tőlem.
Ha még a borivókat is megírom, akkor aztán egy teljesen bevégzett irodalmi múlt lesz a hátam mögött s átlépem a Parnasszus tetejére vezető végső garádicsot is.
Segíts tehát, múzsám, hogy e nehéz és nagy téma elméletét sikeresen adhassam elő!
Már legrégibb történelmünk tele van nagy férfiakkal, kik e hazában korán felfogván a borfogyasztás fontosságát, e téren kiváló nevet szereztek magoknak. A jó Thököly Imre egy félakó bort ivott meg egy ülő helyében a Csáky István uram őkiegyelme híres lakziján; maga pedig őnagysága Apafi Mihály uram szinte annyira szerette az igazságot a borban keresni, hogy az erdélyi rendek megirigyelték és ilyen törvényt alkotának: amit pedig őnagysága ebéd után rendelne vagy parancsolna, az olyannak vétessék vala, mintha semmit sem szóllott volna. II. Ulászló király a nyeregszerszámát küldte a korcsmároshoz, hogy arra egy kupa bort hitelezzen s ő amellett aztán elénekelhesse a Solymosi coupletjeit a Koziki-ből:
VERS
Csak legényesen én az uralkodást így szeretem.
/VERS
Igaz, hogy más nemzetek is áldoztak Bacchusnak; egy angol királyi herceg halálnemet lévén kénytelen választani, tokaji borral töltött óriás kádba ugrott be és megfulladt: isten nyugossza meg szegényt! Egy spanyol levente, Don Aldrigo de Granada a XIV. században negyven napig dőzsölt hét cimborájával, egy ó-castiliai várban és hetvenhárom akó bor nyakára hágtak ezalatt, amint a krónikák lelkiismeretesen följegyezték. Egy másik, francia lovag, marquis La Motte, ki epedve szeretett egy fiatal leányt, midőn az esküvőre sietne, egy csapszékbe tévedt és olyan jól ízlett neki a bor, hogy restellt megválni s ott hagyta a faképnél a vidám nászt és forrón szeretett arát, mert hiába, a kisebb szenvedélyt legyőzi a nagyobb.
De mi ez mind a mi Csokonay Mihályunkhoz képest, ki egy egész hordó bort ki hagyott folyni, mert midőn csapért a futott a szomszédba, ott jobb borra akadt. Jobb is volt, közelebb is volt.
Elérzékenyít e jeles férfiak emléke s nem bírok tárgyilagosan szólni a borivók különféle tulajdonságairól. Csak szemelgetni fogok ezúttal gazdag tapasztalataim tárházában. Kezdjük az elején.
A bor kétféleképpen terem, részint a szőlőtőkén, részint a folyóvizekben, aminő a Duna, Tisza, Rába, Rábca stb. A bor ezen különböző keletkezését veszem bázisul a különféle borivók meghatározásánál. Vannak, akik azért zúgolódnak, hogy minek terem a folyóvizekben is, és akadnak olyanok, kik meg nem eléglik azon kontingenst, melyet a folyóvizek nyújtanak, hanem még ők maguk is vizet kevernek a borba. Ez utóbbiak aztán ismét két részre szakadnak, azokra, akik azért vizezik a bort, hogy jobb legyen, és olyanokra, akik azért vizezik, hogy több legyen.
Tisztelet ez utóbbiaknak! Komolyan csakis ezekről és a vízgyűlölő borivókról szólhatunk tudományos cikkünk szűk keretében.
Mielőtt azonban rátérnénk a dolog érdemleges részére, vegyük tekintetbe a borivók általános szimptómáit és mindenekfelett azon álláspontot, melyet az ivással szemben a magyar ember elfoglal. Különösen két példa köti le figyelmünket.
Egy váci ember, ki igen nyugalmas életet élt és felette jámbor férfiú volt, belenyugodván mindenbe a világon, úgy Lónyai és Kerkápoly gazdálkodásába, mint a Tisza-rezsimbe, a világ folyásába, a nagy adóba és a szűkölködés azon fokába, mely nem engedé neki, hogy a borivás élvezetét olyan mértékben gyakorolja, aminőben ő óhajtotta volna.
Valószínűleg mint megelégedett ember végzi csendes pályafutását, ha szerencsétlenségére egy váci statisztikus ki nem süti, hogy az ő szőlőhegyükön éppen annyi bor terem, mikor középtermés van, hogy minden váci lélekre naponkint hét icce jut.
A mi emberünket fölrázta megelégedéséből e szörnyű fölfedezés. Boldogtalan lett s álmatlan éjszakákon egyre azon tűnődék, hogy:
Csak én egyszer rájöhetnék arra a gazemberre! Hej, csak megtudhatnám: kicsoda? Ki issza meg előlem naponkint a hét iccémet?
A másik magyar embert, akivel bizonyítani akarok, Vámbéry Ármin fogta, mikor mint török dervis künn utazgatott Boldog Arábia sivatagjain.
Ez egy szegény Selmec vidékéről a katonaújoncozás elől évtizedek előtt megszökött szabólegény, kit Vámbéry egy kunyhó előtt heves disputában talál egy másik emberrel, aki valaha bécsi német volt, s most az itteni viszonyoknak megfelelőleg, közös háztartást illetve kunyhótartást vitt, magyar barátjával.
Nagy politikai disputa folyt köztük egy harmadévi, az osztrák alkonzul udvarából idevetődött újság cikke fölött. Válogatott szavakban szidták egymás nemzetiségét, mint ahogy mi tesszük idehaza. A volt szabó nyelvezete valóságos galimatiász volt összerakva a világ minden nyelveiből. Vámbéry már messziről csodálkozva felismerte, hogy közbe-közbe magyar szavakat is használ.
Lihegve futott oda derék tudósunk a veszekedőkhöz, s nyakába borult a vékony napbarnított alaknak.
Ugye ön magyar ember?
A harminc év óta nem hallott hazai hang édessége majd őrültté tette a meghonosult arabot s elkezdett táncolni, üvölteni és gagyogni különféle nyelveken, amikből Vámbéry is csak egyes szavakat bírt megérteni. Csupán német kollégája értette tökéletesen.
És most adjuk át a szót magának Vámbéry úrnak.
Megösmerkedtem Nagy Ferenc hazánkfiával így szól és több napot töltöttem kunyhójában. Igen szegény fickó volt. Mindenféleképp szerettem volna segíteni állapotán, és minthogy az arabsok a szőlőt termesztik, de a bor készítéshez nem értenek, megtanítottam tehát borkészítésre s vettem neki nehány kosár szőlőt, hogy azzal itt üzletet kezdjen.
A dolog jól is ment eleinte. Mindjárt az első készítményből tetemes haszna lett, úgyhogy most nagyobb mennyiségű szőlőt szerezhetett be. Már azt hittem, hogy boldogulni fog, midőn egyszerre kilyukadt belőle a magyar erkölcs.
Midőn már a csekély kezdetből jelentékeny borkészítési üzlethez vergődött, egyszerre kedve szottyant, összehítta a szomszédkunyhókban lakó arab szomszédait és olyan “magnum áldomást” csapott, hogy reggelre nem volt egy csepp bora sem.
Legyen bárhol a földtekén, mégis csak mindenütt egyforma a magyar ember!
De ím, lapunk szűk tere miatt elég e cikkből ennyi is egy kortyra: a többit máskor.
