A CSEKK (Egy ügyvédsegéd elbeszélése) • 1882 (34. kötet)
A CSEKK
(Egy ügyvédsegéd elbeszélése) •
1882
(34. kötet)
(Egy ügyvédsegéd elbeszélése) •
1882
(34. kötet)
Egy öreg kanonok halt meg nemrég, aki a legutolsó volt azok között a jó magyar papok között, akik nem tudják, mi a csekk, sem azt, hogy mire költsék a pénzüket.
Jóízű alak volt az öreg, tetőtől talpig magyaros. Velős, szelíd, nemes arcú.
A kamatokat és a törlesztési rátákat szoktam volt elvinni neki negyedévenkint, azon összeg után, mellyel az uradalom tartozott neki. A principálisom rendesen engemet küldött a rengeteg pénzzel, mintegy két-háromezer forinttal.
– Mit hoztál, édes fiam? – kérdé a kanonok, mert csak te-nek szólított mindenkit.
– A kamatokat hoztam el, nagyságos uram!
– Miféle kamatokat?
– Hát amivel az uradalom tartozik nagyságodnak.
– No, hát tedd oda az asztalra, édes fiam.
Mindig ez volt a beszélgetésünk, se több, se kevesebb. Mert a kanonok kikötötte, hogy ő soha semmi írást sem fog adni. Kurtán beszélt velem mindig, de nyájasan. Csak egyszer, mikor már négy-öt esztendeig jártam hozzá a pénzzel, bocsátkozott velem bővebb diskurzusba.
– Mit hoztál, édes fiam?
– A kamatokat hoztam el, nagyságos uram.
– Miféle kamatokat?
– Hát amivel az uradalom tartozik.
– Az uradalom? Hát tartozik nekem az uradalom?
Nagy kövér ujjaival végigsimogatta homlokát, azután felém fordult, rám nézett a szelíd kék szemeivel s így szólt:
– Látod, fiam, nagyon öregszem… rettenetesen öregszem, gyengül a memóriám, nem bírom már eszembe tartani az adósaimat.
Én mosolyogtam. Ő pedig fürgén emelkedett fel ócska zöld-bőr karosszékéből, s odalépett egy fiókos szekrényhez, tömérdek elsárgult papirosokat húzva ki.
Odapillantottam, s láttam ott följegyezve mindeniken ilyeténformán:
»Ezennel bizonyítom, hogy Nagy Jánosnak vagy Kis Péternek a mai napon ezer forintot adtam kölcsön.«
– Nagyságos uram – kiáltám önkénytelenül –, hiszen ezek az írások semmit sem érnek!
Az öreg nyugalommal fordult felém, bámészan rám nézett s volt a hangjában valami méltatlankodó fölháborodás.
– Már hogyne érnének? Hiszen mind a tulajdon magam írása!
Valahol alul megtalálta az uradalom kontraktusát, az rendesen volt kiállítva, mert ügyvédek csinálták.
– Az ám – mondá –, csakugyan van itt valami. Hát hol az a pénz? Tedd le oda, fiam, az asztalra.
Letettem az összeget, de egy csekk is volt közte, ezer frt-ról szóló. Az öreg megnézte a cédulát, forgatta a kezei között, közelebb vitte az ablakhoz.
– Hát ez mi légyen? – kérdé tünődve.
– Az, ezer forint! – mondám.
– Ezer forint! – kiáltott fel csodálkozva. – Hát ez pénz?
– Igenis, teljesen jó pénz, nagyságos uram!
– És micsoda országnak a pénze ez?
– Az általános bank utalványa.
Az öreg a fejét csóválta, és megint csak megnézegette.
– Aztán adnak azért valamit?
– Hogyne adnának!
– És bizonyos vagy abban, édes fiam, hogy meg nem csalnak?
– Bizonyos vagyok benne, nagyságos uram, le merném tenni a hitet.
– No-no, fiam… ne hirtelenkedj a dologgal. Megállj csak egy kicsit, behívom inkább a szekretáriusomat. Az oszt’ okos ember. Tud az mindent!
Éppen jött is már a szekretárius, Konopka Mihály uram, nagy hajlongások között.
– Domine Konopka – szólt a kanonok –, igaz-e, hogy ez jó pénz?
Konopka megnézte a csekket, s aztán a boglyas fejét rázta.
– Meglehet, főtisztelendő atyám – de én még sose láttam ilyet!
– No látod, fiam – szólt a kanonok felém fordulva. – Azért hát én be nem teszem a világért sem a pénzem közé, és nem akarom, hogy engem megcsaljanak…
– De kérem…
– Semmi de, engem nem tesztek bolonddá. Nem vagyok én az uradalomnak a lába kapcája. Ha már meg akarnak valakit csalni, hát csaljanak meg inkább téged, édes fiam, neked adom ezt a papirost.
– Nem fogadhatom el, nagyságos uram… lehetetlen elfogadnom…
– Márpedig én neked adom, mert én azt el nem teszem… Canis mater… velem ne bolondozzatok!
– Esedezem, hiszen azonnal felváltom. Pénzt adnak ezért akárhol…
Átvettem a csekket, de nem hogy megtartsam, nagy összeg volt az arra, és leszaladtam vele egy közelben lévő nagykereskedésbe, a Wurda-céghez, ahol két forint híján lefizették érte az ezer forintot.
Szaladtam a pénzzel fel a kanonoki rezidenciába.
– No, mit akarsz megint? – förmedt rám a kanonok, föl sem nézve Ovidiusból, melyet olvasott, meglehet, hogy éppen a »Liber amorum«-ot.
– Elhoztam a pénzt, nagyságos uram.
– Miféle pénzt?
– Hát fölváltották a csekket, két forint híján. Itt a kilencszázkilencvennyolc forint érte.
– Fölváltották? Azután ki váltotta fel? – szólt közönyösen, a pénzt a fiókjába seperve.
– Wurda, a kereskedő.
– Wurda? – vágott bele indulatosan. – És két pengő forintot húzott le a felváltásért? Oh, a pogány, lelketlen farizeus! No megállj, vérszopó vadállat! Két pengő forintot mert elvenni? Pedig minden vagyona innen van, mert két nagybátyja volt kanonok. Oh, a háládatlan korcs! Ezt még meg fogja keserülni.
