A DEMOKRATA • 1886 (38. kötet)
A DEMOKRATA •
1886
(38. kötet)
1886
(38. kötet)
[A rajz szövege már megjelent a Krk 10. kötetében A demokraták című elbeszélés vázlata és változatai között a Függelékben a 228–231. lapokon.]
A PARASZT KONTESSZ
Nagyon eluntam magam a múlt nyáron. A Hernád kiöntött odahaza, alig volt valami termésem. De szúnyog annyi termett a kiöntött réteken, hogy szinte lehetetlen volt megmaradni miattuk.
– Gyerünk fürdőre – biztatott a feleségem.
– Szívesen mennék, de akkor kölcsönt kellene fölvennem a birtokra.
– Hát végy föl.
– Igen, de nekem csak szolid kölcsön kell, például a Földhitelintézettől, oda meg nem érdemes egypár száz forintért bekopogtatni.
– Végy föl többet.
– De mit csináljak én aztán a többi pénzzel?
– Hogy mit csinálj? Lássuk csak. Lépj föl képviselőnek!
– Hm. Mondasz valamit. De hol van a kerület?
– Első a pénz. A pénz meghozza a kerületet.
– Ez igaz. De hát aztán?
– A kerület pedig visszahozza pénzt.
– Az már nem igaz. De hát aztán?
– Legalább Pesten lakhatnánk a télen. A gyerekek már nagyobbak, innen-onnan iskoláztatni kell.
No, ez már teljesen igaz. Ez az argumentum győzött.
Fölvettem egy nagyobb szabású kölcsönt, elszállítottam a feleségemet Koritnyicára, én magam pedig beállítottam a párthoz Budapesten, hogy adjanak valami kerületet.
A szélsőbal végrehajtó bizottsága (mert tetszik talán tudni, hogy szélsőbali vagyok), nagyon szívesen fogadott. Helfy megrázta a kezemet, és így szólt kedélyesen: »Van-e pénze?«
– Van – mondám.
Irányi rám nézett ünnepélyesen, mereven.
– Tudakozódni fogok az előélete után.
Törs jóakaratú nyájassággal veregette meg vállamat:
– Okvetlenül meglesz. Ilyen jó arccal.
Győry közbeszólt:
– Tud-e beszélni?
Mikor aztán valamennyi kérdésre megfeleltem, elémbe tették a Kreith-féle Magyarország mappáját:
– Tessék választani a kerületek közül.
– Akármelyiket választhatom? – kérdém remegő hangon.
– Igen, de csak azokból, amelyek nincsenek kék ceruzával megjelölve. Mert ezek már elő vannak jegyezve. A többi szabad. Méltóztassék.
Szemem végigsiklott Magyarország fölött, láttam üresen a budai kerületeket, Árvát, Trencsént, Lipótot, Zólyomot, de gondoltam magamban: »az ördögnek kell ez a kopár vidék«, s leszaladtam tekintetemmel az Alföldre, majd ott válogatok magamnak.
Bezzeg éppen ott nem volt üres hely. Itt már dolgozott a kék ceruza. Végre azonban mégis találtam egyet, s rábökve az ujjammal, hirtelen elhatározással mondám:
– Ennél maradok.
Nem nevezem meg, hogy melyik volt. De az nem is tartozik ide.
Elég az hozzá, hogy a végrehajtó bizottság nemcsak beleegyezett, hanem nyomban írt le a kerületbe a pártelnöknek, bizonyos Pereszlei Mihálynak, hogy én vagyok a jelöltjük.
Ennek az iratnak a nyomán nehány nap múlva le kellett utaznom a kerületbe. Pereszlei Mihály uram fogadott a vasútnál.
Ez egy kékbe öltözött, őszbe csavarodott parasztember, jó gömbölyű magyar arccal.
Pompás négyesfogatra ültünk fel.
– Kié ez a gyönyörű négy ló? – kérdém tőle, azon hitben, hogy tán a város küldi érettem a kocsiját.
– Az enyém – válaszolta Pereszlei uram szerényen.
Egy gyönyörű tanyaház előtt szaladt el a kocsink. Óriási búza tenger rengett acélos zöld színben köröskörül, beláthatatlanul az ég egyik hajlásától a másikig.
– Ejnye, de fölséges termés.
– Megjárja – mondá Pereszlei uram közömbösen. – Volt már itt jobb is.
– Kinek a birtoka ez?
– Az enyém.
Egy félóráig mentünk szótlanul, míg újra feltűnt balról egy másik tanya.
– Hát ez ugyan kié itt?
Pereszlei uram röstelkedve húzta be fejét a válla közé:
– Bizony az is az enyém.
– Ugyan! És mennyi holdja van itt Pereszlei uramnak?
– Ha nagyon összeszámolnám, bizony lenne vagy háromezer.
Aztán a »kilátásokra« fordítottam a beszédet.
– Mit gondol? Győzünk-e vagy nem győzünk?
Sokáig gondolkozott, pipáját agyarára szorítva, míg végre kelletlenül morogta:
– Az a Ripi Balázs uramtól függ.
– Ki az a Ripi Balázs?
– Az a sógorom.
– Olyan hatalmas ember az?
– Dehogy. Nincs annak annyi hatalma se, mint egy csirkének.
– Hát hogy mégis olyan befolyásos? Szeretik?
– Éppen megfordítva. Rettenetesen gyűlöli az egész környék. Elannyira, hogy mindig ő dönti el a választást.
– Miképpen? – kérdém kíváncsian és csodálkozva.
– Hát úgy, hogy mikor két jelölt van, ha ő hozzááll az egyikhez, biztosra meglesz a másik, amelyikhez hozzá nem áll.
– Bolond állapot! – kiáltottam fel kacagva. – Csakhogy könnyű rajta segíteni.
– Hogyhogy? – tűnődik Pereszlei uram.
– Az ember például megsérti valamivel Ripi uramat.
– No, isz csak az kellene. Akkor mindjárt kitűzi a zászlónkat. A sógor ravasz, tudja miben van az ereje, s a választásoknál ügyesen tudja értékesíteni a népszerűtlenségét.
Nem sokára egy ekhós szekér jött velünk szembe. Egy öreg paraszt asszony ült rajta, bekötött fejjel, mezítlen lábait lelógatva a hordókról, amelyeken ült.
Mosolyogva intett kezével Pereszlei uramnak.
– Ki volt ez?
– Az anyjukom. Egy kis pálinkát visz a cselédségnek a tanyákra.
Szörnyűség – gondoltam magamban -–, egy ilyen pocsék paraszt asszony a felesége ennek a nábobnak!
Kevés vártatva otthon voltunk a nagy kőház udvarán. Csodálatos összevisszaságban volt itt megkeverve a jólét és a paraszt hajlam: cserepes granárium, kávás kút, vassorompós kert kukoricával beültetve, márvány válu a baromfinak.
Pereszlei uram elöl eresztett a pitvaron át, hol két kotlós tyúk ült tojásokon, az első szobába.
Benyitottam, s egy ah! kiáltás röppent el ajkamon, mint ahogy regényben szokás leírni.
Egy gyönyörű leány emelkedett föl a pamlagról. Halovány, hosszúkás arc, nemes, arisztokratikus jelleggel. Délceg, sugár termetéről fekete selyem ruha folyt le a legújabb divat szerint, nyakán gumizsinóron egy lornyett kacérkodott. Hófehér nyakát egyetlen sor keleti gyöngy ékesíté.
– Aurélia leányom – mondá Pereszlei uram kevélyen.
Lehetetlen! Az ő leánya! Ilyen csak egy comtesse lehet.
Előkelőséggel mozgott, bágyadtan, nagy unalommal konverzált, de megvolt azért minden mozdulatában, észrevételében az a kecs, az a kellem, mely a nagyúri fiatal hölgyeket oly bolondítókká teszi.
Aurélia! Pereszlei uram őkegyelmének Aurélia leánya. Milyen furcsa ez!
Sokan írtak már a bundás nábobokról, a nagy paraszt arisztokratákról, aminők az egész világon nincsenek, csak nálunk, de sohasem írtak még a kékbeli grófok gyermekeiről. Pedig voltaképpen ezek a legérdekesebb specialitások.
Egész figyelmemet Aurélia kisasszonyra fordítottam.
– Ah, ön éppen jókor jött – szólt a kisasszony raccsolva. (Még raccsolt is.) – Éppen az utolsó öltést csináltam a nevén.
– Hogyan? Talán?
– Igen, a zászlón.
– A leányom nagyon szépen tud stikkelni – vágott közbe Pereszlei uram. – Nem hiába nevelkedett a szakali kőröknél.
– A sacré coeure-öknél, papa – igazította ki Aurélia, gyengén elpirulva. – De minek azt mindig fölemlegetni?
– No, bizony. Hát csak nem rejtem véka alá, lelkem, hogy franciául is tudsz. Amit az ember tud, azt nem kell szégyenleni – dicsekedék Pereszlei uram, aki pedig szerénykedve beszélt a tanyáiról.
De meg kell adni, hogy egészen comme il faut kisasszony volt Aurélia nagysám; finom, gyöngéd, igazán éteri teremtés, ahogy a poéták mondják. Csupa válogatott szavakban és kifejezésekben beszélt, olyan szubtilitással, mint egy francia marquise.
Hát még mikor a zongorához ült! Boszorkányság volt annak a tündér fehér ujjaiban. Fölségesen játszotta Wagnert és Beethovent, s órákig eldisputált velem, az antik zene pártját fogva.
Az irodalmat úgy ismerte, mint Gyulai Pál, de valamivel jobban ítélte meg.
S milyen háziasszony tudott lenni! Mily grandezzával elnökölt s vezette a társalgást tetszése szerint. Mindig nyájas volt, kimért, okos, szerény és előkelő.
Ezerszer elgondoltam magamban: tán az az egész származási előítélet ostobaság.
Mondtam is neki egy ízben:
– Kegyed az udvar parkettjén is megállna.
– Balga vágy volna, kedves Kovács (mert Kovács Károlynak neveznek), tudja-e, mit mondott II. József?
– Ugyan mit, kedves nagysám?
– Boldog az az alattvalóm, aki otthon ül négyszáz hold földjén, és engem sohase látott.
– Nagy őszinteség egy királytól.
– Az őszinte királyok nem olyan ritkák, kedves Kovács, mint az őszinte alattvalók.
Csak egy dolgot nem szerettem a kisasszonynál, hogy nagyon is virágos nyelven beszélt.
Egy este így szólt hozzám:
– Hallja ön künn a kertben?
– Mit, kisasszony?
– Egy bájdalú zenér zengedezik a bokorban.
Máskor egy »keresztes másznok«-tól ijedt meg a falon, ki pajkosan ereszkedett le hálója himbálózó szálain. Elájult, »migraine«-t kapott.
Természetesen nőtlen embernek adtam ki magamat a kerületemben. Ki tudja, mire jó az?
S ezen a réven csaptam a levet Aurélia kisasszonynak. Úgy látszik sikerrel. Napról napra nőtt irántam a vonzalma. Gyakori elpirulásai, kezének remegése jelezték pár nap múlva, hogy szívében megindult a mozgalom.
Ezalatt azonban a választási mozgalom is megindult.
Aurélia rajongó lelkesedéssel karolta fel ügyemet. Írt, levelezett, látogatásokat tett.
S ami a legnagyobb áldozat volt tőle, a parasztok közé vegyült. Ő a parasztok közé! Hízelkedett nekik. A szomszéd gazdákat János bácsinak, Péter bácsinak szólította. Ő, aki a Sacré Coeure-öknél járt nevelőbe.
S ami a legfőbb volt, rábeszélő, mázos szavakkal megszerezte számomra a vidék leghíresebb kortesét, Buzi Ferencet.
Buzi uram lett a főintendánsom. A pénzemet, egypár ezer forintomat őrá bíztam, ő intézkedett, sürgött-forgott, csinálta a stratégiát.
Hanem egy hét múlva beállított őkegyelme nagy szomorúan.
– Mi baj van, Buzi?
– Nem elég a pénz, nagyságos uram.
– Elégnek kell lenni.
– Nem lehet, kérem alássan. Mert az emberek ingadoznak.
– Lehetetlen az! Hogy ingadoznának? Hiszen tegnap utaztam be a kerületet. Mindenütt lelkesedéssel fogadtak.
– És mégis ingadoznak, kérem alássan.
– Ugyan ki ingadoznék?
– Hát például én is ingadozom – dünnyögte Buzi apó.
No, már ez olyan argumentum volt, hogy elhatároztam, visszautazom Pestre pénzt szerezni.
Aurélia lebeszélt. Ne menjek. Rossz előérzete van, ha elmegyek. Inkább az apja ad kölcsön nehány ezer forintot.
Minden szavából látszott a ragaszkodása. De őszintén megvallom, minél jobban vonzódott hozzám ő, nekem annál inkább visszatetszett. Szemenszedett, virágos szavai, előkelő nyeglesége most mind ízetlen affektációnak látszott előttem. Biz isten nem tudnám feleségül venni. Olyan hideg, bágyadt, természetellenes az egész leány!
Szinte nevetésre ingerelt, amikor így szólt hozzám:
– Ne menjen. Maradjon itt. Várja be a választás határnapját. Mert az ön távolléte bizonyosan megnevelendi a közönyt a szavazó egyének keblében.
S egy lankadt mozdulattal intett, hogy foglaljak mellette helyet a pamlagon.
Úgy történt. Bevártam a döntő nagy napot Pereszleiéknél.
Milyen izgatott délelőtt volt az, istenem! Még most is fejemben zsong minden zaja, minden igézete, minden keserve.
Pereszlei uram kiment a szavazáshoz, én egyedül maradtam Auréliával.
Tűkön ültem. Hír hír után jött. Hol kellemes, hol kellemetlen.
Aurélia körülöttem járt, vigasztalt, szavalt Beranger-től, de szinte kiállhatatlan volt már.
Délfelé jött egy galoppin hírrel:
– Ripi Balázs bejött, és leszavazott a Kovács-pártra. A Kovács párt ennek következtében széledezni kezd.
Délben éppen harangszókor hazajött maga Pereszlei uram.
– Rosszul állunk. Az ellenfél előnyben van ötvennel.
Egy óra múlva azt jelentették:
– Még van remény. Buzi uram elindult ezer forinttal új voksokat hozni. Egész Birke község a mienk. Ha azt behozza, győzünk.
Pereszlei uram visszaszaladt és uzsonna táján azt üzente:
– Buzi még nem jő. Várjuk és tartjuk magunkat.
Este szürkületkor hazarohant Pereszlei Mihály sötét arccal:
– Vége van! – kiáltá elkeseredetten. – Megbuktunk! Buzi megcsalt, nem jött vissza. Megrészegedett valahol.
– Megcsalt – nyögtem szomorúan, és elborult előttem a világ.
– Megcsalt! – kiáltá Aurélia hirtelen felugorva s kezét csípőjére vágva parasztosan. – No, hogy a nehéz nyavalya gyűjjön rá arra a gazemberre!
Arca kipirult, ajka reszketett a dühtől.
Ránéztem. Szívem megdobbant. Olyan szép volt, hogy szerettem volna leborulni előtte.
Lehámlott róla az úri máz, s kitündöklött az igazi alakjában.
Kirohant a konyhába, földhöz vágott egy csomó bögrét, és felpofozott egy csomó szolgálót.
Ilyen csattanós vége volt az én jelöltségemnek.
