II. A nyerges

Teljes szövegű keresés

II. A nyerges
A nyerges ló, a béres kis fia, a Marci; lába, szeme hibátlan. A Marci erős, okos, jól lát, jól tud szaladni, de neki meg az a baja van, hogy a nyereg ott a hátán; púpos a szegény kis Marci. Úgy nőtt fel az istenadta, éppen mint a Toldi Miklós lova. Igazán érdemes elmondani. Hadd lássák azok az országigazító urak, hogyan terem a parasztember.
Mikor a Marci született, abban a pillanatban halt meg az édesanyja.
Az apja, Kópja Mihály, ahelyett, hogy sírt volna az egyik szemével az asszonyért és nevetett volna a másikkal a fiúnak, se nem sírt, se nem nevetett, hanem csak a fejét vakarta és káromkodott:
– Mármost mi az istennyílát csináljak ezzel a poronttyal? Vagy az anyja is élne, vagy ez se született volna.
Még az Istennel is pörölt, az öklével fenyegetve:
– No, ha csak úgy tudod dirigálni ezt a világot, abba is hagyhatnád, én öreg Istenem! Mi legyen ez tőled, hogy ide dobod ezt a kölyköt? Hát az öklömmel szoptassam?
A gyereket csakugyan alkalmatlan helyre hozta a gólya. Kópja Mihálynak mint béresnek hajnaltól estig dolga volt künn a mezőben, pesztonkára, dajkára pedig nem telt.
De hát a picinyke, ökölnyi Marcikát mégsem ölhette meg (mert becsuknák, felakasztanák érte), hanem az Istentől várta, hogy vegye vissza szegénykét, sorozza be az ő angyalai közé, hátha még valami hasznát is veheti ott fent; itt egészen fölösleges.
Abban meg aztán éppen semmit sem látott Kópja Mihály, ha egy kicsit segít is az Istennek.
A csecsemőt kitette hajnalonkint az eszterhaj alá egy teknőbe. Csak későn este tért haza, mindennap azzal a hittel, hogy meghalt a gyerek, hogy éhen halt meg. Mert jól jár, ha meghal. Pedig milyen szépen tud mosolyogni.
De a Marcika is ragaszkodott az élethez. Sírt-rítt, ordított a teknőben. A szép kényes parasztmenyecskéket, akik arra jöttek-mentek kosárral a hátukon villogó sarlóval a kezükben vagy filigrán gereblyével a vállukon, megállította a gyermeksírás; nekik is van otthon kicsikéjük – talán az is sír most; hamar átértették a helyzetet, megesett a szívük s bizony nem sajnálták kikapcsolni azt a pruszlikot…
– Gyere no, kis féreg, szopjál egy kevéskét.
És Marci szopott. Végig kóstolgatta a falu összes tejeit… Még a királyfinak sincs olyan változatos kosztja ebben a korban!
Olyan dologtalan gyerkőc vagy aggastyán is elég akadt, aki unalomból odaült néha a teknőhöz és lóbázta jobbra-balra, még tán dúdolt is hozzá valami altató dalt. Egyszóval nőtt a Marci.
A béres nem győzte a fejét vakarni csodálkozásában:
– Ez a gyerek csak nem tud elpusztulni!
Hogy vigyáz a gazdag a porontyára, és mégis meghal; elviszi a tejláz vagy az a nagy kőműves, aki azokat az apró dombokat építgeti a temetőkben: a difteritisz. Marcinak pedig kezdtek rendre kibújni a fogai. Ugyan mire valók? Mit fog velök enni?
Hát azt, amit a jó emberek adnak. Falun még vannak jó emberek. Marci megtanult járni, szaladgálni, anélkül lett pólyás gyerekből karonülővé, hogy valaha pólyákban lett volna s karonülőből gyorsan cseperedett föl pendelesnek, mert hisz úgysem volt kar, amin üljön.
A pendeles gyerek pedig már ember. Marci fölment egyszer a padlásra verébfészket kiszedni és leesett a létráról. A feje összezúdódott, a hátgerinc-csontja eltört. Élettelenül, véresen feküdt az udvaron.
A béres nem hívatott hozzá orvost:
– Hisz úgyis meghal. Lehetetlen, hogy meg ne haljon.
Egy zsuppot terített ki a fa alá, arra fektette a Marcikát és beüzent az ostorostól az alsó végre Gunyánéhoz, aki mosott rá:
– Mondd meg, fiam, a Gunyánénak, hogy tiszteltetem, mossa ki és vasalja ki íziben a másik kis inget, mert kell, hogy tiszta legyen az ing, amiben eltemetjük.
Eképpen intézkedvén, elment szántani. Gunyáné mosta az inget, a Marcika pedig nyöszörgött, jajgatott.
Jajgatott napokig, nyöszörgött hetekig, míg egyszer csak föltápászkodott, de már görbén, púposan, s csakhamar annyira összeszedte magát, hogy megint olyan fürge, tűzrőlpattant volt, mint a karika.
A béres nem győzte a fejét csóválni:
– Ez a gyerek csak nem tud elpusztulni.
Hanem az idén, mikor a kis fiaimat a nagyanyjukhoz vittem, csak nem láttuk sehol a Marcit, pedig mint hűséges lóhoz illik, ki szokott jönni jó messzire a gazdái elé.
A béres künn volt az udvaron és éppen egy faszöget alkotgatott a bicskájával, a járomlyukba valót.
– Hát a kis Marci hol van? – kérdem tőle.
A gyerekeknek is az volt az első szavuk: »Hol van a nyerges lovacskánk?«
– A Marci? – szólt egykedvűen a béres. – Odabent az istállóban haldoklik szegény pára. A szénatartóba fektettem le, a friss fűre. Alkalmasint már meg is halt. Az imént, mikor néztem, meg volt már egészen feketedve.
– Szent isten, mi baja lett?
Kópja Mihály vállat vont:
– Az Isten tudja – szólt könnyedén, nagy gonddal igazítva be helyére a járomszöget.
A kis fiaim sírva fakadtak, hogy most már angyal lesz a Marciból lovacska helyett; nagyanyjuk nem győzte őket vigasztalni:
– Ej, hát ne sírjatok, kedveskéim. Hiszen van még elég gyerek a faluban. Hozok nektek akár tízet is.
– Nekünk a Marci kell – mond makacsul a László. – Azon már nyereg is van!
– Úgy! Neked a Marci kell, szívecském? Ej, az a csúnya Marci! Nem szép tőle! Pedig még itt szaladgált délben, névnapot jött köszönteni hozzám s még evett is, de mennyit! Szabadjára hagytam a sok étel között.
A gyerekek mindenáron látni akarták még a haldokló Marcit. Bementünk az istállóba.
Csakugyan ott feküdt a szénatartóban felfordított, meghólyagosodott szemekkel, elkékülve.
Megtapogattam a homlokát; nedves volt. Ez már a halálverejték.
– Marcikám fiam, mi bajod?
Zavaros tekintetét reám vetette.
– Meghalok – suttogta tompán.
– Itt vannak a kis gazdák, Marcika. Itt van a Laci meg a Berci. Nem jössz velök játszani?
– Nem! – szólt elhalón és behunyta a szemeit.
De amint közelebbről megtapogatnám, megvizsgálnám, látni való volt, hogy a hasa fel van puffadva, mint egy tömlő, azaz mint két tömlő, mert a gatyamadzag (a pendeles gyerekből már azóta gatyás gyerek lett) mélyen bevágódván, kétfelé osztja a felfújt hast; hátha ez zavarja a vérkeringést. Ej no, hol a bicskám!
Nosza, előkerestem hirtelen és elvágtam vele a madzagot.
A fiú gyors lélegzetet kezdett szedni; nini, a kékesség múlik az arcáról…
Egy fél óra múlva már künn szaladgált az udvaron vígan, pajkosan, nyerítezve:
– Nyihahaha! Nyihihihi!
A béres nem győzte a fejét csóválni.
– Ez a gyerek csak nem tud elpusztulni.
A nagymama pedig az uzsonnánál tanulságos mondásokat faragott az esetből az unokáinak:
– Így járnak a torkosok! Marci sokat evett. Hét évig koplal és egészséges, egyszer lakik jól és meg akar halni. Úgy, úgy, akit koplalásra teremtettek az istenek, sohasem szabad jóllaknia.
De a gyerekek nem hallgattak a nagymamára, talpaik alatt égett a föld, mert egyre édesebben hangzott az udvarról a »nyihihi«.
– Gyerünk, gyerünk! Hol van az ostor, hol van a gyeplő!
… Tüsszög már, kapál már odakünn a púpos lovacska, meg a vak lovacska.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem