A GILAGÓ BANDA • 1879 (30. kötet)
A GILAGÓ BANDA •
1879
(30. kötet)
1879
(30. kötet)
Rajz
Nemzedékek jöttek, mentek, államok dőltek porba, újak alakultak, de a Gilagó banda vátozatlan maradt. Mindössze egyszer betegedett meg Gurbincs, a klárinétos három hónapra, körülbelül kilenc esztendeje, mikor az a nóta járta: Kiszáradt a tóbúl, azonfelül még egyszer tört össze a banda brúgója (a sánta Cserpák elesett vele az utcán). Egyéb korszakalkotó dolog nem is történt a Gilagó banda életfolyásában.
Volt azóta restoráció vagy ötször, ami kivette rendes medréből, meghalt vagy harminc darab ember, akinek muzsikálós nevenapja volt, s támadt helyette ugyanannyi. A kalkulus nagyon könnyű. A föld forog a maga kerekein odább-odább, de hát ahhoz a Gilagó bandának semmi köze; az egykedvűen nézi az olyan dibdábságot, hogy a világ bizonyos időközökben megreperálja magát: az a Gilagó bandán nem hagy semmi nyomokat.
A tünékeny idők mindössze abban különböznek, hogy vagy szabad a Rákóczi-indulót húzni, vagy nem szabad. Ha szabad, akkor kimegy a divatból, ha nem szabad, akkor váltig az megy. A többi közönséges nóta aztán olyan, mint az olvasó, mire az utolsó szem lemorzsolódik, megint ott a legelső. Nem fogy el soha, s divatja kerül sorba valamennyinek.
Harminc esztendeje innen-onnan, ahogy a Gilagó banda a maga rendeltetését teljesíti örökös egyformaságban. A nagy alföldi városban az utolsó gyerek is ösmeri Gilagóékat, s a legöregebb ember is emlékszik egy-egy talpviszkettető nótájukra a múltból, édes emléket ébresztgetőre a jelenben. Rang, dicsőség utáni sóvárgás sohasem fúrta be magát a barna fiúk gondolatai közé, megelégedtek azzal, hogy ők legyenek a harmadik, a malacbanda. Meghagyták békén a Pácziékat, kik újmódisan zenetársulat-nak írják magukat nyomtatásban, s sohasem tettek semmit a Murka Tóniék kisebbítésére sem: hadd illesse Murka Tóniékat a második hely.
Mert hát azt mondja Kolokán, a cimbalmos, hogy minden hely csak olyan hely, amilyennek veszi az ember, márpedig amit Kolokán, a cimbalmos mond, az meg van mondva emberül.
S aztán ami nincs, lehet még; senki sem születik vörös nadrágban a világra. Jólét, rang, dicsőség apródonkint szereztetik meg e földi pályán. Azért hát nem tudni, mi lesz még valaha a Gilagó bandából. Vegye csak szárnyaira az aranyos tollú szerencse, vagy hogy kerüljön csak egyszer erre az anglius királyfi, hogy a vén Gilagó muzsikálhasson neki, amikor ebédel.
A malacbanda nem is arra termett, hogy fényes ruhájú uraságok búbánatát sírja, jó kedvét emelgesse; a malacbanda csak az egyszerű szívek tolmácsolója, de hát azok a szívek is csak olyan jól át tudnak melegedni, mintha selyem fedné, azoknak is nehéz búbánatuk, nehéz is, hosszú is, elfárad a nóta, ha végigkíséri.
Nincs is úgy összeválogatva banda hetedhét országon, mint a Gilagóé: szemnek tetszetős, fülnek édes.
Ott van, hogy rang szerint említsem, Mendus, a másodprímás. Régi fickó már, de még tele tűzzel, nagy fekete szeme úgy fénylik, akár a kőrisbogár héja, a nyirettyű úgy áll a kezében, hogy ha elnézi az ember a kettőt, már mint a karját meg a vonót, aztán elgondolja, vajon melyik illik jobban hozzá, váltig azt találja, hogy bizony-bizony talán mégis a keze az oda nem tartozó.
De még ennél is különb legény ám Cserpák, a brácsos, aki annyira elérzékenyül néha egy-egy nótán, hogy zokogásban tör ki; van is aztán becsülete a muzsikális temetéseknél, mely alkalmaknál, dacára rongyos könyökének és nadrágjának, ő szokott elöl állani.
Konya Pista volna a pikulás s arról nevezetes, hogy fiatal korában a nagyságos Rukaczy János úr édesanyja (hja, milyen kisasszony volt az!) megcirógatta az ábrázatját. Bizony nem hinné el mai nap már senki, hahogy éppen a bandában nem lenne egy eleven tanúja a dolognak, aki pedig senki más, mint Zsiger, a nagybőgős. Zsiger tudja az egész esetet, s harmincöt esztendeje folyik köztük a vita, ha kesztyűben volt-e akkor a nagyságos kisasszony, vagy pedig anélkül, mely utóbbi körülmény nagyon természetesen sokat leszállítana a visszaemlékezés értékéből.
Nagyon hátulra hagytam Gurbincsot, amint az már megilleti a jámborságot és keresztényi erényeket. Gurbincs a banda bűnbakja. Ami rossz éri a bandát, annak Gurbincs az oka, ami rosszat pedig a banda cselekszik, azt is mind a Gurbincs cselekedte.
Egyetlen eset is eléggé jellemzi kényelmetlen állását. Egyszer Gilagó ezüstkanalakat annektált, aminél nagyobb baj volt az, hogy nyomban megtalálták valamennyit a téli bekecse zsebében. A főkérdés most az volt, kié a bekecs. Gilagó a Gurbincsénak mondta, s az nem merte megtagadni. Szó nélkül ülte ki a három hónapot a vármegyeházán. (Ez az a három hónapig tartó betegség, mely elöl volt említve.)
S ez mentette meg Gilagót a szégyentől s a banda auktoritását a rossz nyelvektől. Szép érdeme az Gurbincsnak, egyik úgy, mint a másik, mert a Gilagó ereiben rangos vér foly, az ő becsületének nem szabad megcsorbulni. Gilagó nem közönséges cigány, neki ősei vannak. Nagyapja a palatinus lakadalmán muzsikált, apja pedig a hírhedt Fillinger-ben csinálta valamikor. Ha van is hibája azt mind kipótolja az előkelő születés. Bőven kipótolja.
Aztán a hatalom, amelyet kezei között tart, valami varázsszerű nimbuszt kölcsönöz neki a bandában; tudják hibáit, érzik, de nem áskálódnak ellene, mert hát nagyon jól mondja Kolokán, hogy a hatalom mégis csak mindig hatalom.
S ennek a hatalomnak annyi mindenféle kiágazása van.
Először is a banda az ő nevét viseli!
Nóták dolgában őt illeti az iniciatíva. Ha mindjárt a Gott erhalté-t kezdené is, bizony utána kellene azt folytatni mindnyájoknak.
A legfontosabb teendő, a tányérozás, szintén a Gilagó privilégiuma. Egyenlően osztoznak ugyan a begyűlt összegen, de csak ő maga szedi azt be a saját kezeivel.
És ezzel eljutottam a banda megölő betűjéhez, mely minden bajának kútforrása, mely lidércnyomásként nehezedik anyagi jólétére évtizedek óta s mint a szú őrli az éltető erejét.
Hímezzem, hámozzam, mégis oda érek, hogy ki kell mondanom a baj mineműségét, mely abban rejlik, hogy a vén Gilagó tányérozás közben az odahajigált hatosokat mindig megdézsmálja.
Nem is rosszból teszi.
Csak a szokás viszi rá, mint ahogy a csókát a fényes tárgyak után. Sokszor elhatározva, nem teszi, de azért amint a tányér ismét kezébe kerül s a kedves kis újveretű piculák sóvárogva tekintenek rá, valami ellenállhatlan vágy önkéntelenül magával ragadja, körülnéz, s keze görcsösen nyúl utána a pénznek.
Gurbincs, Kolokán, Konya és Cserpák régen törik fejüket, miként orvosolhatnák e bajt, mely a banda vagyoni fölvirágzásának útját állja. Verekedés, lárma, fölszólalás, interpelláció, fenyegetés, vád alá helyezés egytől egyig megpróbált eszközök, de az öreg Gilagóra éppen nincsenek hatással: az öreg Gilagó makacs karakter, s egy jelszava van, mely minden bajából diadalmasan kirántja, és az a nega, fiam, nega.
Görbüljek meg, mint a kisujjam, ha igaz, aszaltszilvává váljék a lelkem, ha nem olyan tiszta ártatlan vagyok, mint a ma született csecsemő, veres kordován csizmabőrt hasítsanak a hátam közepiből, ha csak egyetlen orzott hatosban is részes vagyok stb.
De mind e fogyatkozások csak üres floskulusok az érdemes banda előtt; a muzsikáló isntrumentumok érdemes kezelői igen jól tudják, hogy Gilagó igenis minden nap négy-öt forinttal rövidíti meg a közös keresetet, saját szemével győződött meg erről mindenikök s mégsem segíthetnek rajta.
Pedig hát olyan egyszerű dolog lenne ráruházni a tányérozást egy egészen más tiszteletreméltó egyéniségre a bandából, például a banda bölcsé-re, Kolokánra, vagy a becsületes Gurbincsra.
Az ám, csakhogy éppen itt fekszik a bökkenő. Tisztességes testi ruházatja csak az öreg Gilagónak van, a többi ember olyan, mint az ágrólszakadt. Aki azokat közelebből megnézi, hatos helyett csupán keserves garast dob a tányérra. Bezzeg egészen más Gilagó! Barna, térdig érő paletotjában úgy néz ki, mint egy alispán; szürke nadrágjának szára úriasan szalad le a fényes lakkcipőkre, mintha öntve volna. Gilagónak egy hatosnál kisebb pénzt nem mer adni a jó nevelésű vendég. Hát még mikor az ezüsttel hímzett vörös bársony mellényt is alá veszi [a] paletotnak?
Egyszóval, Gilagót teljes lehetetlenség volt tányérozási állásától elmozdítani, mert amennyit a banda nyerhetett e réven, négyszer annyit vesztett volna emiatt a vámon.
Valami más expediens kellett.
Törték is rajta a fejüket évek óta, tartván titkos és nem titkos értekezleteket evégből; egyszer már az is megfordult a fejökben, hogy deputációt menesztenek Deák Ferenchez, ha igazán okos ember, gondoljon hát ki valamit a Gilagó-féle manipulációk ellen.
De bizony jobb gondolatuk támadt ennél; a ravasz Kolokán így szólt egy napon ragyogó homlokkal:
Ez éjjel nagyon különös álmom volt. Fehér galamb szállott le a fülemhez és ezt súgta: Fiam, Kolokán! ha te hét napig hét éjjel egy széles kanapén hevernél, ropogós malacpecsenyét ennél, piros ménesi bort innál, sárga muskotály dohányt színál s a bandabeli családokban található legszebb leányt ölelgetnéd, akkor a mennyei gondviselés fölvilágosítaná az agyadat aziránt, hogy mit tegyetek Gilagóval, s a banda rövid időn fölvirágoznék.
Nagy lett az öröm e szóra. Nosza, rögtön összerakták Kolokánnak a pénzt a veres borra, a malacpecsenyére, a muskotály dohányra s az öreg Gurbincs sem restellte elküldeni a banda jóvoltáért a fekete Tecát (ahogy a leányát nevezték), ha már így kívánja azt a galamb alakjában leszállt mennyei sugallat.
Hét nap hét éjjel mulatott Kolokán közköltségen, mikor a hetedik nap előjött, az egész banda ünnepélyesen összegyűlve várta a Kajszin barack című csárdában, csak Gilagó nem; az nem tudott semmit a dologról.
A Kajszin barack-ban a főhely volt Kolokánnak fönntartva. Úgy ült bele, mint ahogy illik az olyan férfiúnak, ki érzi saját fontosságát.
Halljuk Kolokánt! kiálta Mendus, vitézkötéses sapkáját lekapva fejéről.
Úgy van, Kolokán beszéljen ismétlé Konya Pista, diadalmasan rázva pikuláját a levegőben.
Kolokán köhécselt előbb, azután így szólott:
Csitt, more! nem szoktam magam kéretni. A banda jóléte megszületett az agyvelőmben s nem viszem a titkot a másvilágra. A nehézség törjön ki, ha rá nem jöttem, hogy mi legyen ezentúl a dolgok sorja.
Eljun! sikította bele Cserpák.
Az eszem legyűrte Gilagót. Hallgassatok meg!
Mély csendesség lett, mindenki mélyen figyelt a banda bölcsére.
Ezentúl is Gilagó fog tányérozni.
Oh jaj! kiáltott bele Mendus.
Igenis ő fog: csakhogy átkozottul meg lesz szorítva s többé nem lophat egy fillért sem.
Konya Pista szomorúan és a hitetlenség számtalan jeleivel rázta meg fejét.
De Kolokán rendületlenül folytatá az ő szavait.
Igenis, nem fog lophatni, mert ha a balkezébe veszi a tányért, valahányszor tányérozni indul, a jobb keze nagy- és mutatóujja közé egy eleven legyet kell beszorítania, s mikor visszajő, a legyet elevenen kiereszteni egy bizottság előtt. Ez fogja mutatni, lopott-e, nem-e.
Ha a légy elevenen lesz, akkor ártatlan, mert ha a pénz után nyúlt volna, a légy elröpül vala, míg ellenben, ha a légy néhai állapotban kerül vissza, semmi sem moshatja el a lopás gyalázatát Gilagórul.
Eget reszkető éljen hangzott fel. Kolokánt vállaikra emelték a cigányok s diadallal körülhordozták a Kajszin barack-ban. Évtizedek sajgó sebére ki lett találva végre a gyógyír. A bölcsesség fényéből a Gilagó banda is kikapta a maga részét, amennyi tökéletesen elég neki.
S újra jönni fognak idők, évek, évtizedek és századok, de a Gilagó bandát érintetlenül találják, mert azon nagyszabású institució, mely a Kajszin barack-ban üdvriadó helyeslésekkel lett megpecsételve, örök időkre szolid alapra fektette a Gilagó banda jövőjét.
