A GUMILASZTI ZSINÓR • 1883 (34. kötet)
A GUMILASZTI ZSINÓR •
1883
(34. kötet)
1883
(34. kötet)
Szeptember egyik szép verőfényes napján egy jó barátom így szólt hozzám:
– Nem jössz ki ma Demjénfalvára?
– Kihez?
– Egy társaság lesz Vázsonyiéknál, csupa ismerősök.
– Szívesen. Vázsonyiné csinos menyecske s kellemes társalgó.
– Nagyon kellemes – szólt Nagy István (úgy hítták említett jó barátomat).
– És azt hallom, erényes asszony.
– A megtestesült erény – szólt komolyan.
– Bizonyosan a férjét nagyon szereti?
– A bolondulásig.
– Hogy még akadnak ilyen asszonyok is.
– Csodálatos.
Délután csakugyan odarándultunk. Kedves kis kastélyban laknak Demjénfalván Vázsonyiék, s a fiatal férj pompás jó cimboránk volt, míg meg nem házasodott.
Most is elnézünk hozzá – kivált Nagy Pista, de ő már felénk se jön a régi megszokott kocsmahelyiségekbe, ahol annyi kedélyes órát töltöttünk. Bolond ifjúság! Az egész világ nyitva van előtte, s mégis úgyszólván egyetlen kocsmai asztalnál telik le élete.
Vázsonyiék szívesen fogadtak bennünket, annyival is inkább, mert egy kitűnőséget is magunkkal csaltunk útközben: a kerület országgyűlési képviselőjét, akit tudtuk, hogy nagy örömmel fogadnak, mert hiú volt egy kicsit Vázsonyi is, neje is – a magyar ember büszke a vendégeire. Mai napig sem bírom megérteni, hogyan köthették ki maguknak törvényileg a nemesek, hogy a király ne szálljon, ha utazik, hozzájok?
Szépen telt a nap, nagy ebéddel, azután délután nagy uzsonnával s végre az este nagy vacsorával. Ebből áll a falu.
Voltunk vagy tizenketten, mind férfiak, hölgy csak egy volt köztünk: a gyönyörű háziasszony, ki azonban, amint én észrevettem, a legszívesebben Pista barátommal beszélgetett, sőt egyszer a kertben meglepetve vettem észre, mintha egyetértő pillantást váltottak volna egymással.
Nagy szöget ütött ez a fejembe. De mégis lehetetlen! Ez az angyal? Oh, oh, hová is gondoltam. Bolond ötlet. Pajkos egy kicsit, s kedveli a vidám Pistát, úgy tekinti, mint pajtását, ennyi az egész.
E pillantásoknak nem is lehet jelentősége, hiszen a férje is láthatta.
Hanem a lefekvéskor éles szememnek (rendőr voltam valamikor) feltűnt egy körülmény, s ez az volt, hogy valamennyiünk közül csak Nagy Pista kapott külön szobát. Mi többiek pedig kettesével-hármasával lettünk elhelyezve a szobákban, az ebédlőben pláne négyen aludtak.
Ez mégis furcsa!
De furcsa is csak azért volt – mert ha van külön szoba, az minden nagyobb tapintat nélkül, a legmagasabb rangú embert, az általok is egész nap kitüntetett képviselőt illetné, s nem az apró-cseprő törvényszéki jegyzőcskét. – No, már ebben van valami!
Lefekvés előtt még bementem a Pista szobájába, s ott egy-egy pohár szilvóriumot ittunk még meg altatóba. Figyelmesen megnéztem a szobát. Két ajtaja volt, amelyikből az egyik abba a szobába vezetett, ahol mi hárman aludtunk, a másik pedig abba a szobába, ahol a szép háziasszony aludt a gyerekekkel. De az utóbbi ajtó nemcsak hogy csukva volt, hanem egy függő lakattal is jóformán egészen nem létezővé téve.
Barátom már levetkőzve feküdt az ágyba, s így szólt:
– No, igyunk még egy pohárral, aztán menj be, feküdj le, én is eloltom a gyertyát, álmos vagyok.
Én még néhány szót szóltam, s ez alatt kalapomról hirtelen leszakítottam a rajta levő gumilaszti zsinórt, s észrevétlen gyorsan, ügyesen odakötöttem az ajtóba beerősített lakat és a rézkilincs körül. Mert bármilyen erős lakat volt is az, gyanakodtam rá.
– Jó éjszakát, Pista.
– Jó éjszakát!
Reggelre kelve, siettem a Pista szobájába. Pista ott feküdt az ágyban, ahogy tegnap hagytam, éppen akkor ébredezett.
Az ajtóra néztem – a vékony gumilaszti zsinór szét volt szakítva.
A reggelinél pirosan, üdén jelent meg a szép menyecske, a Pistától tréfásan kérdezte:
– Jó reggelt. Nos, hogy aludott, uram? Hogy érezte magát?
– Jól. Köszönöm.
A fülébe súgtam Pistának:
– Mit fösvénykedel a szavakkal. Tedd oda az »önnek« is. Önnek köszönöm.
