II. MIT HOZZON A JÉZUSKA?
II. MIT HOZZON A JÉZUSKA?
Jön a Jézuska… még hat nap, még öt nap, még három nap. Hosszú idő! Nagyon hosszú… még az utolsó óra is rettenetesen hosszú… Még játékkal is nehéz eltölteni.
A kis Nelli alig tudja eltölteni; ezer meg ezer gondolat fordul meg a fejében, mit kérjen, mit várjon, mit óhajtson a Jézuskától. Bábuja, sípja, kis bögréi, bútorai, mindene van. Már a Mikulás tömérdeket hozott, hát ugyan még mi kellene?
A kis Laci már napok óta elmélázva járkál. Annak már bizonyosan van valami terve. De nem szól, magában tartja. Vilma is azonképp. Nos, Vilma már egy kicsit nagyleány is. Annak talán már nem is hoz a Jézuska semmit.
– Igaz-e, dada, hogy már a Jézuska nem hoz a nagyoknak semmit?
– Dehogynem; hoz az a nagyoknak is.
– Hát te mit kívánsz? Mondd meg!
A dada elneveti magát.
– Hoz az a nagyoknak is. Még én is várok valamit.
– Te dada, mondd meg nékem azt, amit óhajtasz! hátha valami nagyon szép, nagyon jó, s én is azt kérhetném akkor… mert semmi sem jut eszembe.
A dada ravaszul mosolygott és csak a fejét rázta, hogy nem mondhatja meg, s a kisasszonykának az úgysem kellene még.
Így hát Nellike nem is tudta meg.
Mi azonban tudjuk, de nehogy indiszkrécióval vádoljanak, inkább el se mondjuk, hogy a dada férjet várt.
Persze, persze az ilyen özvegyi házban el is kellene a férfi. Olyan árvák ebben a nagy kastélyban, mióta a nagyságos asszony özvegy… pedig annak már négy egész éve.
Hát nem is volna bolondság, ha Jézuska így találná ki a módját. Hát az bizony még meg is eshetik.
Nellike még a parasztgyermekektől is tudakozódott odakünn. Egész nap lótott-futott a szent este előtt az udvaron az ő karikájával. Hiába dorgálták, hogy megfázik – meghal. De iszen, ha már idáig megélt, nem bolond, hogy meghaljon.
A parasztgyerekeknek olyan bolondos kívánságaik voltak, amik nem érnek semmit. Az egyiknek mézeskalács kellett. Hiszen nem jó az! A másiknak alma, dió. No, ha csak azt akar hozni a Jézuska, azért inkább ne is fáradjon.
A parasztgyermekek sorsa sokkal könnyebb; ott kiteszik csizmáikat az ablakba s az Isten fia telerakja reggelig amivel ő akarja, de az úrigyereknek nehezebb, mert annak sok mindene lévén, nagyon nehéz eltalálni a Jézuskának, mivel töltse kedvét.
Nellike elindult, hogy Lacit keresi fel, de Laci bezárkózott egy szobába a Vilmával s ott súgtak-búgtak, míg aztán Laci leült az asztalhoz és levelet írt a Jézuskának.
Nellike bekéredzkedett, de a két nagyobbik testvérke így szólt:
– Nem ereszthetünk be. Itt nagyon komoly dologról folyik a szó. Ide be nem jöhetsz!
Nagyon haragos lett a kislány s hogy valahogy megbosszulja magát, beszaladt inkább a mamához és elárulta:
– Mama, mama! Laci levelet ír a Jézuskának!
A mama aztán este gyertya-gyújtás előtt közrevette Lacikát, hogy mit írt a Jézusnak, de az amilyen makacs fiú, sehogy sem vallotta ki.
Majd kivallja a Vilma, mert az is be van ártva a titokba.
Vilmát az ölébe ültette és úgy kérdezte ki.
– Valld meg, kis angyalkám, mit kértetek a Jézuskától?
– Nem; nem vallom be – szólt Vilma elpirulva.
– No, csak ki vele!
– Hát… hát…
– Ne habozz, no… mért titkolod el? A mamának meg muszáj mondani mindent.
– Hát, hát, azt írtuk a Jézuskának, hogy küldjön nekünk egy papát.
– Oh, ti bolondok! – szólt a »petite maman« lángba borult arccal és csókjaival árasztá el a hóbortos gyerekeket.
– Majd adok én nektek ilyen ostobaságokra gondolni.
Pedig az nem volt éppen ostobaság.
Mikor már eljött a várvavárt pillanat, bent a szobában, abban az igaziban, meggyújtották a karácsonyfa ezer fényét.
S a gyerekek türelmetlenül gyűltek össze a benyílóban, a kulcslyukon is leselkedve, egyszer csak ott toppant az a bácsi, akitől a mama messze, a tengeren túlról leveleket szokott kapni, s azokat tízszer-hússzor is elolvasni egymás után s sóhajtani utánok.
Egyszóval, midőn a karácsonyfa kincsei, csecsebecséi rájok hullottak… már akkor félig-meddig minden megvolt: még a papa is.
…Ott beszélgettek a meleg belső szobában a mamával – de ehhez már nem kell kép.
