A HONATYASÁG • 1883 (34. kötet)
A HONATYASÁG •
1883
(34. kötet)
1883
(34. kötet)
Az emberek azt hiszik rólunk, hogy nekünk csak az az öt forintunk van. Mondhatom, nagyon csalódnak. Régibb kozák képviselőktől kell eltanulni, mennyi mindent ér a honatyaság, ha az ember jól tudja értékesíteni.
Nekem például el kellett utaznom ezelőtt egy pár évvel Erdélybe, igen hosszú útra. Ötvenkét forintba kerül a jegy ide-oda. Ez éppen öt darab választó és még két forint plusz!
Hahó! Lassan a választókkal! Gazdálkodjunk. Különben is feleséges, családos ember vagyok. De meg okos ember, meg vagyon írva, nem fizet a vasúton. Hátha még ez az okos ember országgyűlési képviselő is! Pedig így is összeesik az néha ritkán.
No, mondom, ez egyszer hasznát veszem a képviselőségemnek, kéretek egy ingyenjegyet, tehát hajtassunk el a vasútigazgatósághoz.
Belevetettem magam a legelső fiákerbe, s odaérve felkerestem az igazgatót, régi jó barátomat.
– Szervusz! Hol veszed itt magadat? – mondá az igazgató nyájasan.
– Egy jegyet akarok Brassóig.
– Miféle címen?
– Hát képviselői voltom okáért.
– Helyes. Van igazolványod?
– Miféle igazolvány?
– Kovách Lacitól.
– Mire nézve?
– Arra nézve, hogy téged miképp hívnak, és hogy képviselő vagy.
Nagy szemeket meresztettem rá.
– Ugyan ne okoskodj, kérlek… nincs tréfálni való időm.
– Nagyon is komolyan beszélek.
– De hiszen csak ösmersz talán…
– Persze hogy ösmerlek, de a szabályok, barátom, a szabályok.
– Hát nem adsz jegyet, mi?
– Nem én, igazolás nélkül.
– Hát hova szaladjak én most Kovách Laci után?
– Hozhatsz tanúkat, akik beigazolják, hogy az vagy, akinek magadat kiadod?
– Itt vagy te…
– Én nem hiszek magamnak.
Fölháborodva hagytam oda gyermekkori pajtásomat, az igazgatót, s ott lent elbocsátottam a kocsimat, s adtam neki 2 forintot.
Útközben, amint gyalog sétálok, találkozom egy ismerősömmel, aki most a két szárnyat hordja gallérán, de aki valamikor szolga volt az országháznál, megkapott a fösvénység ördöge s megszólítottam.
– Bütykös bácsi, ösmer kend engem?
– Hogyne ösmerném a nagyságos urat.
– No, hát akkor visszafordulok, eljön kend velem a vasúthoz bizonyítani, hogy én vagyok én.
– Nagyon szívesen.
Nos, elvittem Bütyköst. Nagyon tekintélyes külseje van az öregnek. Ez már csak elég bizonyíték lesz.
Az igazgató végignézte, s miután azonosságomat írásban elismerte, így szólt:
– No, most már rendben vagyunk.
Én egy forintot nyomtam az öreg markába, s azzal eleresztve őt, az igazgatóhoz fordultam:
– Most tehát kiadod már a vasúti jegyet?
– Ki bizony, ha elhoztad a fotográfiádat.
– Miféle fotográfiát?
– Ej, hát az arcképedet.
– Minek az?
– Hogy a konduktor megnézhesse, te használod-e a jegyet.
– De nekem nincs fotográfiám.
– Vétesd le magadat.
– Arra nincs idő. Holnap délben utaznom kell.
Az igazgató vállatvont.
– Nagyon sajnálom, de ami szabály, az szabály. Veled sírok, de jegyet nem adhatok.
No, már erre formális dühbe jöttem. Becsaptam az ajtót, úgy rohantam le a lépcsőkön. Az utcán belevetettem magam egy fiákerbe s hajtottam egyenesen Baross államtitkárhoz: »Majd megmutatom én mindjárt, hogy kell az államférfiakat respektálni Magyarországon.«
Az államtitkár otthon volt. Izgatottan adtam neki elő a dolgot, hogy miképp bánnak velem az alantas közegei. Hát ezért vagyok én mameluk. Ha már a vasút se tiszteli a meggyőződésemet: ki tisztelje akkor?
– De hát miért jössz hozzám? – kérdi az államtitkár gúnyosan.
– Miért? Hát hogy te segíts rajtam.
Baross megdörzsölte a kezeit.
– Sajnálom, kedves barátom, de nem tudok fotografírozni. A camera obscurát különben is magával vitte Tisza Bécsbe.
– Gábor, Gábor! Lesz még szavazás Magyarországon! – kiáltám fenyegetőleg, s el akartam rohanni.
Trencsén nagy fia azonban utamat állta:
– Te, adok neked egy jó tanácsot, hiszen neked van fotográfiád.
– Valamikor régen volt elég, fiatal koromban, de szét adtam.
– Hát a képviselőházi albumban?
– Az istenugyse…
– No, látod.
Rohantam a képviselőházba. Ott kinyitották a termeket, az elhagyott folyosókat, a kísérteties büfét. Az album ott áll a kis fekete asztalon – de az arcképem nem volt benne. Valami gazember kilopta.
No, már most mit csináljak? Mit? Hát legelőször kifizettem a fiákeremet. (Három pengőt kért az imposztor.) Azután elindultam tűnődve a Váci utca felé.
A méltatlankodás egészen megizzasztott. Olyan voltam már, mint a katona a csatában. Most már azért se hagyom azt az ingyenjegyet az államnak.
Hát richtig, jön szembe velem Péchy Tamás. No, éppen jó. Legalább elpanaszlom neki a képviselői méltóság megsértését.
– Tudod mit – szólt ő, mert az ilyenekben praktikus ember –, a Városligetben van egy amerikai fotográf, aki öt perc alatt levesz. Eredj ahhoz.
– Igaz! Hej, fiáker! Hamar egy fiáker.
Hajtottam a Városligetbe. Vagy negyven szolgáló és ugyanannyi mesterlegény várta ott a saját képét, sehogy sem juthattam a fotográfushoz. Minden előretolakodás hasztalan volt. A mesterlegények minduntalan visszataszigáltak.
– Itt sorrend van, uram. Tartsa meg a sorrendet!
Egy félóráig türelmesen vártam, de mikor eluntam, kimentem egy nagyöklű hordárt keresni valahol. A hordártól beküldtem a névjegyemet, hogy sietős dolgom van, fotografírozzon le ízibe.
A fotográfus átvette a névjegyet és mosolygott.
Erre aztán észhez jöttem, s beküldtem neki öt forintot, mire a fotográfus nem mosolygott, hanem letaszította a székről a peckesen ülő szakácsnét, s mély bókolások közt jött ki értem.
Egy negyedóra kellett, míg a kép elkészült. Rohantam is vele az igazgatósághoz.
– No – mondám az ajtót belökve, nagy lihegéssel –, itt a kép!
Az igazgató megnézte, azután az ablakhoz ment, ott is megnézte, majd a pápaszemét kereste elő, s azon át is megnézte és nevetve adta vissza.
– Ej, kopé, kopé! Rá akartál most szedni. A rövidlátásomra számítottál. De megösmertem. Hisz ez a Prileszky Tádé arcképe.
– Becsületemre mondom…
– Ne esküdözz, kérlek…
Magam is láttam, hogy rossz a kép. Nem hasonlított az hozzám egy csöppet sem; az igazgató könyörtelen maradt.
– Hja, a szabály, szabály!
– Vigye el a pokolbeli ördög a szabályaitokat.
Mit volt mit tennem, újra visszamentem a kocsimhoz, s adtam neki 2 frt-ot, a hordár már előbb egy forintot kapott tőlem. Eddig már 13 forintban volt a jegy.
Quid nunc! Amint ezen tűnődném kétségbeesve, egyszerre egy sugár női alak jön ki az Oktogon egyik házából.
– Nini, a szép Mariska. Az én fiatalkori ideálom. Hophó! Hiszen adtam én ennek egyszer arcképet is.
Utána, amint csak bírtam. Utol is értem. Nagyon megörült a viszontlátásnak. Szemrehányásokat tett kecsesen, pajkosan, hogy úgy egyszerre elhagytam akkor réges-régen.
– Pedig ha tudná… de a viszonyok…
– Igen a viszonyok. Persze – szólt gúnyosan.
– De azért higgye meg, sokszor gondoltam kegyedre… arcképe megvan nálam… Oh, valahányszor e képet láttam… Oh, Mariska! De kegyed, tudom, nem gondolt reám. Pedig ha jól emlékszem, kegyednek is megvan az én arcképem.
– Meg bizony.
– Ah! – sóhajtottam még melegebb hangon. – Tehát megvan?
– Nem adnám oda a világ minden kincséért sem. Ereklye ez nekem.
– Pedig szeretném kicserélni egy újabbal.
– Nem, soha. Nekem az akkori képe kell. Ugyanaz a kép, melyet annyiszor áztattam könnyeimmel.
Ez ugyan nem biztató, gondoltam magamban, de ha nem adod jószerivel, hát ellopom, mégis meg kell lenni reggelre az arcképnek.
– Hová megy, lelkem Mariska?
– Sétálok egy kicsit.
– Nem volna kedve velem vacsorázni ma?
Megfenyegetett szép fehér kezével.
– Rossz ember. Miket beszél.
S azután fürkészőleg rám nézett, komolyan beszélek-e, vagy tréfálok?
De én komolyan beszéltem.
– Hát, majd meglássuk – szólt aztán csengő játszi hangon.
– Tudja mit, vacsoráljunk kegyednél.
– Nem főzetek otthon.
– Nem baj, a vacsorát majd én hozatom Marchalltól, így aztán kölcsönösen leszünk az egymás vendégei.
Úgy is lett. A vacsorát megrendeltem a Mariska lakására, ki is fizettem, a pezsgővel együtt 19 frt 50 kr-ba került.
Az ételek igen pompásak voltak, a bor is kitűnően ízlett, de a Mariska… A Mariska már igen sokat vesztett, ő nem a régi többé.
Mindegy, a fotográfiát sikerült ügyesen kicsempésznem.
Beletettem a tárcámba.
Majdnem baj lett belőle. Mert Mariska, mikor távoztam, belecsimpeszkedett a nyakamba, s valamit súgott a fülembe. Nem árulom el, mit. Gavallér ember nem teszi. De ennek következtében ki kellett nyitnom a tárcámat, s abból két tízest előkeresnem. Remegés fogott el, ha észreveszi ott a képet; de nem vette észre, s én post tot discrimina rerum, végre eljuthattam vele az igazgatósághoz.
– No, de most már csak kikapom a jegyemet?
Odaragasztották a képet a jegy egyik oldalára s az igazgató a markomba nyomta irigykedve:
– Itt van ni! Könnyű nektek, képviselőknek! Mindent ingyen hajigálnak utánatok. Szervusz! Szerencsés utat.
