A HOSSZÚ ÉLETŰEK • 1882 (33. kötet)
A HOSSZÚ ÉLETŰEK •
1882
(33. kötet)
1882
(33. kötet)
A híres Gerge Istvánt látogattam meg egyszer. Ösmerhetnék a tekintetes urat az olvasók a »Tót atyafiak«-ból. De fölteszem, hogy nem ösmerik, azért hát elmondom, hogy csendbiztos, de szolgabírói hatáskörrel.
Gyerek voltam még, mikor utólszor voltam nála. Ott lakik egészen a hegyek között, nem messze a hatalmas tót erdőtől, a »Lopatá«-tól, egy kis faluban, mély völgykatlanban.
Udvara tele volt úgy nyarankint leanderekkel és mákvirágokkal. Amazokat a kisasszonyok kezelték, ezeket ő.
Egész raj bocskorozott tót heverészett az ambituson. Asszonyok, aggastyánok, gyermekek. Mindnek valami ügye-baja volt, s ő azt nagy passzióval intézgette.
Ott ült rendesen fekete bőrszékében s ebből a trónusból uralkodott, mert igazán uralkodott.
Egy délelőtt különös, nagy, bonyodalmas lopási üggyel bajoskodék. Volt benne vagy negyven tanú, úgyhogy délfelé már egészen elunta s pihenésből más ügyet vett elő.
– Mi következik? – kérdé az írnokától.
– A Majgó Márton-féle lopás.
– Hadd jöjjön!
Ez a falusi bírónak szólt, ki rendesen ott állott a vádlottak háta mögött, hogy mindig megadhassa a szükséges felvilágosításokat.
A bíró kiparancsolta az eddigi ügy személyzetét s új alakokat tuszkolt be az ajtón nemsokára, melyek közt különösen feltűnt egy merő ősz aggastyán élénk fekete szemekkel s lazán félrecsúszott tüszővel a derekán. Piszkos, kurta inge alig ért a hónaaljáig, s látni engedte az öregember aszott testét: olyan volt színre, mintha már ötven esztendeje lógott volna a füstön.
– Hát kend mit keres itt, öreg atyus? – kérdé Gerge uram nyájasan. – Miféle ügyben van itt?
– Én vagyok a Majgó Márton – felelte hányaveti hangon.
– Lehetetlen! Tudja-e, kendre azt fogják rá, hogy lopott, de már az csak nem igaz, ugye?
– Minek is tagadnám, tekintetes főkomiszáros uram.
Gerge uram, aki nagy tisztelője volt az öreg kornak, kiejtette szájából a tajtékpipáját csodálkozásában. Csak az isten őrizte, hogy össze nem tört.
– Oh, oh! Hány éves kend?
– Nyolcvanhat leszek aratáskor.
Gerge elfordítá fejét tőle, s kemény, ropogó hangon feddé meg:
– Vén bűnös, kinek az istenhez kellene már térnie, s ahelyett most kezdi a lopást. Nem szégyelli magát?
– Az apám vett rá – mentegetőzék Majgó Márton.
– Micsoda? – ugrott fel Gerge, kisfiát hirtelen lerázva térdéről. – Kendnek élő apja van? Lehetetlen!
– Magammal hoztam – jegyzé meg a bíró s kinyitván az ajtót, kikiáltott:
– Az öreg Majgó!
Sajátságos alak gurult be fürgén az ajtón, összetöpörödve, mint a sün, feje egészen hátrahúzódott a vállapockái közé, hasa előre nyúlt, a koponyáján egyetlen hajszál sem volt, hanem ahelyett olyan sűrűn és rendszeresen torlódtak ott egymás mellé a ráncok, hogy kötött pamutsapkának látszottak.
Gergének össze kellett magát szednie előbb, hogy szólhasson.
– Kend ennek az embernek az apja?
– Én volnék – felelé az idősebb Majgó kelletlenül.
– Majgó Márton azzal vádolja, hogy kend vette rá a lopásra.
Az atya egy haragos, szigorú pillantást lövellt fia felé.
– Igenis, apám vett rá… – ismétlé a fiatal Majgó.
– Hallgass, te tacskó! – kiáltá az idősebb Majgó dühösen s egy ügyes, alig észrevehető mozdulattal úgy arcul teremtette az árulkodó fiút, hogy a csattanása beillett volna valami apró felföldi faluba puskalövésnek is. – Szemtelen fattyú kölyök! Még az apja ellen mer vádaskodni. No iszen, kerülj csak haza, majd megtaníttatlak az anyáddal móresre!
Hanem ezzel ugyan rá nem ijesztett, mert a fiatal Majgó nagyon jól tudta, hogy nem egyhamar kerül haza… legjobb esetben három-négy év múlva – körülbelül kilencven esztendős korában.
