A JÓ ÖREG RAKSÁNYI • 1883 (34. kötet)
A JÓ ÖREG RAKSÁNYI •
1883
(34. kötet)
1883
(34. kötet)
Az öreg Raksányit mindenki ösmeri a fővárosban. Olyan alak ő, mint akár »Moháczi bácsi« volt valamikor, csakhogy kisebb méretekben, s egészen más tekintetben.
De amiképp őt ösmeri mindenki, ő is ösmeri az egész város népét Andrássy Gyulától le egész a Szepl fiáker kocsisig.
– Hát Spangát ösmerted-e, öreg? – kérdem tőle ma reggel, midőn azzal a kombinációval jött, mely arcának szörnyű titokzatos jelleget kölcsönzött, hogy Mailáth meggyilkolása bizonyosan valami külső nagyhatalomnak az intrikája, mindenből úgy látszik, hogy a burkusé…, de különben nem lehetetlen az sem, hogy a muszkák csinálták.
– Spangát? Hogyne ösmerném Spangát? Éppen a minap láttam, mikor kijött egy József utcai pálinkamérésből…, de Spanga ártatlan ember. Hanem különben igen rosszul van találva az egyik képen.
– Honnan gondolod, hogy ártatlan. Tán tudsz valamit?
– Hm. Azt az egyet tudom csak, hogy a rendőrség mindig csak negyedszerre találja el. Spanga pedig még csak a második kombináció.
Pedig Raksányi optimista, a legnagyobb optimista a világon. Minden, ami körülötte történik, rózsaszínben játszik. Ha agyba-főbe verné valaki, annak is úgy ki tudná keresni a jó oldalait, hogy örömtől csillognának a szemei, ezek a jámbor szürke szemek, melyek mélyen bent feküsznek üregeikben, s melyeknek ő hiába igyekszik katonai szigort adni.
Valaha vagyonos ember volt, s minden pénzét szétkölcsönözte kamat nélkül, jó szóra, de azért mégis önzésből. A fantázia, ez a csapongó szertelen fantázia kóválygott benne folytonosan, s az úgy feldolgozta a kölcsönszerző proletárok jövőjét, hogy e ragyogó jövőben milliókkal jöttek az emberek Raksányihoz, s hallotta sivítani a levegőben: »Jóttevőnk, barátunk, íme elhoztuk a pénzt, amit kölcsön adtál, megtízszerezve… Én a belügyminiszter vagyok: akarsz-e főispán lenni Túróc megyében?! Nem, nem – kiabálja a másik. – Reám hallgass, Raksányi. Én tartozom neked több hálával. Jer fényes palotámba, ahol aranyos dívánokon heverhetsz, s tokaji borban fürödhetsz«.
Raksányi folyton hallotta e hangokat, s folyton csinálta a jó üzleteket – egész addig, míg semmije se maradt a világon, csak a jó szíve és a nagy fantáziája.
S ez neki most is elég, hogy boldog legyen, a legboldogabb mindnyájunk között.
Gondatlanul jár-kel az utcákon, s ha valamelyik régi ismerőse szívességet tesz vele, ezt ő úgy fogja fel, hogy az semmi, s meg van róla győződve, hogy még az tartozik neki hálával – mert ő szívességét nagyon meg fogja jutalmazni egykor –, ha a pöreit megnyeri, vagy ha így vagy úgy fordul a kocka…
Szegény öreg! Ő azt képzeli, az emberek mind olyanok, mint ő, s éppen úgy nézik a világot azon a sajátságos üvegen, mely megfordítva mutat mindent. Ha valakinek ő tartozik és az megszólítja, ez annyira felháborítja őt, hogy nem bír magával, s úgy el tudja képzelni, hogy az az ember tulajdonképpen az ő adósa, hogy szinte a könnyei hullanak e rettenetes hálátlanság fölötti keserűségében.
Jó és szelíd s arany terveket kovácsol, ha fekszik, ha jár, ha éhezik, ha vigadozik. S ezek a tervek mind olyan lehetetlenek. Éppen azért hiszi őket erősen. Amint valami valószínűvé válnék, a jó öreg rögtön elszomorodnék, hogy vége van a dolognak. Őrá csak a lehetetlenségnek van varázsereje.
A politika az ő édes elringatója. Királyok hadjáratai, amelyek még csak ezután lesznek. Ezeken éldeleg. A legnagyobb bajában is a külügyi kérdések foglalkoztatják. A belügy iránt érzéketlen. A belügyet, azt mondja, Tisza csinálja rosszul, azon már nem lehet segíteni, de különben is a belügy már méltóságán alul van.
Mert ő világot látott ember. Végig küzdötte a mexikói hadjáratot, beszélt magával Miksa császárral, aki egy tajtékpipát is ajándékozott neki, mint »guter Reiter«-nek, ott volt Garibaldi csatáiban is, s hordja ereklyének a vén hős egyik névjegyét, melyre rá van ragasztva annak a deszkának a forgácsából egy falás, amelyen a csatából vitték sebesülten, s amely felitta vérét.
De e csatákkal nem dicsekszik, ő megfordítva nézi azt is, ő úgy fogja fel hadjáratait, mint más öreg ember azokat az időket, mikor farsangolt: hisz e csatákat ő úgy képzeli, hogy azok az ő mulattatása végett voltak inszcenírozva, hogy a két Szicíliát is elfoglalták ugyanakkor egyhuzomra, az csak mellékes dolog.
Én csak hosszú időközben látom a jó öreget, ha valami nagy dolog éri.
Évtizedek előtt jött először hozzám, akkor még jómódú ember volt. Meghítt a gellérthegyi ünnepélyre.
– Mi lesz az, öreg? – kérdém.
– Tegnap fiam született – szólt ragyogó szemekkel. – A fiút kivisszük a Gellérthegyre, hogy szétnézhessen. Egy beszédet készítettem az éjjel. Azt el fogom mondani a fiamnak.
Mosolyogtam. Ő kivette büszkén a beszédet, volt vagy két árkus.
– Ne bántsd – mondom ijedten –, inkább elmegyek a Gellértre, s ott hallgatom meg.
De nem mentem el, hanem másnap a szokott kávéházamból az ablakon láttam a megérkezésüket szakadó esőben. A gyereket egy szolgáló hozta pólyában esernyő alatt, s maga Raksányi elöl ballagott egy csíkos ősi tarisznyával oldalán.
– Megvolt! – szólt diadalittasan. – Nagyszerűen sikerült.
– Mi?
– Az ünnepély. Micsoda panoráma. S milyen gyerek, milyen gyerek. Így szóltam hozzá: Árpád! Itt fekszik lábaidnál Magyarország fővárosa s a fejedelmi Duna ott alant… nézd meg, fiam, s tipord le azokat, akik bántják!
– Oh, te vén bolond.
– Nem, nem… megértette… Becsületemre mondom, megértette.
Négy-öt évig nem láttam aztán. Egy napon beállít hozzám vígan, örömragyogó arccal.
– Képzeld, mi történt velem.
– Nos?
– Mindenemet ellicitálták… de másokért. Sajnálom szegény embereket, mind olyan rossz viszonyok közt vannak… minden meg fog térülni, minden, minden. S én jártam a legjobban. Most már legalább egészen a hivatalomnak élhetek.
Egy félév múlva találkozom vele.
– Hogy vagy öreg?
– Pompásan… nagyszerűen. Azok az ostoba fráterek lemondásra kényszerítettek az adósságaim miatt… Most már nem vagyok hivatalban. Dicső szabadság, függetlenség… Most már úrrá tettek. Most már utána járhatok a pöreimnek. Hiszen mihelyt csak az egyiket megnyerem, mindjárt gazdag ember vagyok…
S ezek a pörök úgy nőttek neki azóta, mint a gombák. Mind csupa lehetetlen és kigondolhatatlan követelésekből származnak, s egyik olyan, mint a másik. Ha értelmes ügyvéd ember hallja a tényálladékaikat, elneveti magát – de az öreg Raksányi csak az olyan ügyvédekben hisz, akik az eléjök adott stoffot jónak tartják, de ezekben aztán rendületlenül hisz. Többnyire ő tartozik ott, ahol követel – de hát az ő gyermeki ártatlan naivitásával szentül meg van győződve az igazságában.
S ez után az igazság után futkos innen oda s onnan ide reggeltől estig tizenkét esztendő óta, persze, ha az egyik ügyről lefoszlik az aranyfüst… az aranyfüst örök, leülepszik rögtön egy más ügyre.
Szelíd, nyájas s még elhagyatott helyzetében is szereti játszani a patrónust. Kevély rá, hogy nálánál szegényebbek is vannak, akiknek nincsenek ilyen pöreik, melyekből vagyont lehetne csinálni, ha a prókátorok nem volnának restek, hanyagok, ha becsületes ember akadna, aki előleget adna rájuk, s ha a bírákban lelkiismeret lenne.
Neve csak ritkán jut az újságokba… ha egy kis borocskát felhörpent.
Ilyenkor rettenetes üldözője a cilinder kalapoknak. Ez az ösztöne még a 60-as évekből való, s ez rögtön kitör rajta.
Alig van valaki, aki ne látta volna már e sovány, vézna alakot nagy utcai tömegtől bámultatva szilajon rohanni egy-egy cilinder kalapos úri ember után.
– Le vele… le azzal a kalappal… Nem tűröm, nem tűrhetem. Én Raksányi de Raksa. Magyarok! Előre magyarok!
A cilinderek üldözője ilyenkor rendesen a rendőrök kezeibe kerül, hogy ott aludja ki a hazafiságot – mely igen sok bajt okoz nemcsak neki, de másoknak is.
Egész lénye vidor, ártatlan és mégis a jó öreg Raksányi a legszenvedélyesebb összeesküvő, aki csak valaha létezett. S az józanon is. Nincs az az utcai demonstráció, nincs az a kalandos terv, amiben ő benne ne lenne – mihelyt a létező hatalom ellen irányul. Ha a Henczi-szobrot akarják ledönteni, ha a mágnásokat akarják agyonütni, ha Kossuth-lakomát csinálnak, vagy bármiféle tüntetést, ott van, mindenütt ott van, de mindenütt mérséklő elem – és nagy szónok. S ilyenkor a hazafiúi keservet ordító hangokon fejezi ki toastjaiban, sír és zokog keservesen.
A Deák elleni összeesküvésben is részt vett, de az ő terve jó, szelíd volt, hogy Deákot nem szabad bántani, csak el kell lopni a lakásáról, s el kell vinni Amerikába, s ott egy felügyelő bizottság legyen mellette, amely arra vigyázzon, hogy haza ne jöhessen. E felügyelő bizottsági tagságra persze ő maga is aspirált, s váltig emlegeti, hogy: »egyszer, hajh egyszer, kevés híja már, hogy nagy hivatalba nem jutottam«.
Hanem minden demokratasága mellett meg vannak benne az arisztokratikus hajlamok is.
– Én Raksányi de Raksa – így szokott szólni –, olyan úr vagyok, aki, ha a Habsburg-Lotharingi ház kihalna, királlyá is választható vagyok.
S két év előtt e szavakkal nyitott be hozzám:
– Ez a walesi herceg megtetszett nekem – mondá. – Nagyon megszerettem. Jó fiú, szeretnék neki ajándékozni valamit.
– Ugyan mit ajándékozhatnál te a walesi hercegnek… te képzelődő, vén bolond!
– A botomat… azt a fabotomat, amellyel egyik ősöm, Raksányi György, agyonütötte a medvét! Mit szólsz hozzá?
– Azt mondom, hogy kidobat.
Lehorgasztott fejjel ment el, de másnap megint visszajött.
– Mégis, mégis… van még egy másik tervem is. Oda ajándékozom neki az Árpád fiamat apródnak. No, ugye dicső dolog? A herceg is el lesz ragadtatva, a fiúról is gondoskodva lesz… Teringette, még lord lehet belőle valaha…
El is ment a herceghez, de ott visszautasították. Persze ez se ejtette kétségbe. Meg tudta ő ebben is találni a vigasztalót.
– Szinte szeretem – dörmögé –, hogy nem vállalta el a gyereket, mert ki tudja, hátha valahol elkártyázta volna útközben?
Ilyen a jó öreg Raksányi. A vagyonát, mindenét elvitték a jóltevői, most nyomorog, szenved… de ez csak pillanatnyi dolog, ez semmi… minden megváltozik, aztán különben is olyan jó az egész világ, úgyszólván az ölében hordja, s mindent kedvére tesz neki. Hogyne volna boldog szegény?
Ami kevés keserűsége van: az csak a haza, a boldogtalan haza sorsa!
Hanem iszen majd kigondol ő valamit erre nézve is, mihelyt legalább az első pörét megnyeri, hogy egy kicsit mozoghat.
