A BÁGYI CSODA • 1882
A BÁGYI CSODA •
1882
1882
Kicsi a bágyi patak. A keskenyebbé vált ezüst szalag széles homokrámát kapott és a csillogó homoknak is, melyet a népregék tündéreinek picike lábai taposnak, sehol véget nem érő füzesek a kerete.
A bágyi malomban nem tudnak őrölni. Tele van zsákkal az udvar, s türelmetlen férfiak, asszonyok, Gózonból, Csoltóról, ülik a Bágy partját a malom környékén és a vizet várják.
Ha nem jön, tesznek róla. Kocsipál Gyuri, a molnárlegény, már a szentmihálylovát is ellopta a majornoki temetőből, lévén annak az elégetése csalhatatlan módja a záporeső kierőszakolásának az égi hatalmasságoktól.
Legyen is foganatja, mert a zsilipek le vannak ugyan eresztve s minden éjszakára gyűjt is annyi vizet a gát, hogy a kereket megmozgassa egy-két óráig, – de mi az annyi életnek? Kieszi a penész az utolsó zsákot, mire sok kerül rá.
Mindenki bosszankodik, csak a molnárné, a gyönyörű Vér Klára jár-kel mosolyogva az őrlők között, pedig neki van a legnagyobb kárára az idei szárazság.
Ha így megy, elpusztul a bágyi molnár, kivált ha sokáig oda marad a katonaságnál, mert hiába, nagy az árenda is – de meg, csak asszony az asszony, ha arany paszománnyal övezi is a derekát.
Hanem ezt a véleményt nem hagyja szó nélkül Pillér Mihályné Gózonból.
– Asszonya válogatja biz azt. Igaz-e, Timár Zsófi? Ámbátor a molnárnéért magam sem teszem kezemet a tűzbe, mert a veres haj… hej, az a veres haj… Igaz-e, Zsófi lelkem?
– Nem igaz, Zsuzsi néni! Jó asszony az, ha szép is.
– Látod is te a fekete kendőd alul!
– Itt voltam, mikor férje elment… hogy megsiratta, százszor megölelte.
– Minden okos asszony úgy viseli a viganóját, húgom, hogy a színes oldala van kívül. Ej no… hát csak érzékenyen búcsúztak?
– A molnár azt kérdezte Klára asszonytól: »Hű maradsz-e hozzám?« Vér Klára így szólott: »Előbb folyik fölfelé a bágyi patak, mintsem az én szívem tőled elfordul.«
– A Bágy fölfelé? – kacagott fel Pillérné gúnyosan. – Ehhez tartsd magadat, Gélyi János!
A többiek is nevettek. No ’iszen, az kellene még, hogy ez a kevés víz is visszaforduljon… Jámbor bágyi patak, még lefelé is ímmel-ámmal folyik. Maholnap nekigyürkőzik a homok s megissza az egészet egy kortyra.
Mindenki jól mulatott a patakon és a molnárné fogadásán, csak Gélyi János nem. Elpirult a Pillérné szavára, mélyen szemére húzta a kalapot, de mégsem olyan mélyen, hogy el ne láthasson alóla a sövényig, hol a molnárné ruhákat terítget a karókra száradni.
A napfény kiöltött nyelvecskéi végigtáncolnak a sövényen s ahol megnyalják a nedves vásznat, fehérebbé válik.
A Gélyi János szeme is arra vet sugarakat s a Vér Klára arca pirosodik tőlük.
Észreveszik… hogyne… az őrlő asszonyok az odanézést is, a visszanézést is. Szóba rakják… hogyne… s amit nyelvük érint, nyomban feketébb lesz.
De nini, mintha ők beszélték volna hirtelen azt a sötét felhőt, egyszerre elborítja nyugat felől az egész égboltot. No, emberek, gózoniak, majornokiak, mozogni fog itt a garat estére.
Kis-uzsonna táján olyan záporeső kerekedett, hogy még a barázdák is patakká dagadtak. De ’iszen mégse bolond ember Kocsipál Gyuri, hogy elégette a szentmihálylovát.
Három nap, három éjjel járt a malom, megfogyott az őrölni való, meg az őrlő; harmadnap estefelé nem maradt más, csak Gélyi János tíz zsák búzája.
Talán szándékosan hagyta utolsónak a menyecske, hogy ő maradjon a legtovább? De hátha csak incselkedik vele? Hátha az akácfa virága a kacsintása… Mindenkire hullatja, de olyan magasan nyílik, hogy nem lehet ágat szakítani róla…
Alig várta, hogy kijöjjön a szép molnárné:
– Hallod-e, Vér Klári… Magunkban maradtunk. Jól tetted, amiért utolsónak hagytál…
– Nem én hagytalak. Öregeké az elsőség a malomban – felelte Vér Klára sértődve s hátat fordított Jánosnak.
A köpcös, zömök legény eléje állott s szép nagy szemei mámoros fényben égtek.
– Ne menj be! Azt akarom mondani, négy napja vagyok itt már szekérrel, elfogyott a takarmányom, éhesek a lovaim. Adj egy köteg sarjút a padlásról.
– Akár kettőt.
– Én pedig már két éve vagyok szomjas egy csókodra – suttogá s szemei bámészan tapadtak arra a liliomderékra, mely megtörni látszott ettől az egy szótól. – Adj egy csókot, Klára!
– Egy felet se, Gélyi János. A te szeretőd voltam valaha, de csókot mégsem adtam. Most másnak a felesége vagyok.
Fölszakadt a sóhajtás a Gélyi János melléből:
– Verje meg hát az Isten azt a csillogó, veres hajadat, mely a nyugalmamat megint elsöpörte.
Befutott az asszony, még az ajtót is magára zárta. Nem is jött ki többet, csak az ablakról törülgette le egyszer belülről az őszi könnyezést.
János ott is megpillantotta.
– Hej, majszterné asszony! Mikor lesz már lisztté az én búzám? – kérdé fojtott gúnnyal az ablakoz lépve.
– Nem lesz az, csak derce! – vágta vissza csintalan mosollyal a molnárné. – Vagy igaz, hisz te a zsákjaidat érted! Éppen mostan őrlik, a fele már megvan.
Ajkaiba harapott Gélyi János s zavartan hebegte:
– Hát a másik fele?
– Egy-két óra alatt az is meglesz s mehetsz Isten hírével.
– Hanem addig legalább eressz be magadhoz a melegre. Otthon felejtettem a ködmönömet: fázom.
Klári megsajnálta, oly szomorú, panaszos hangon kéri. Aztán igazán hideg lehet ott künn… hiszen ő is fázik, reszket az ablaknál, mikor azt feleli:
– No, gyere be hát, ha szépen viseled magad…
Bement Gélyi János és akár ki se menne többé soha. De takaros asszony, de mindene módos, járása, nézése, szava, mosolygása. Csak meg ne őrölnék hamar azt a búzát!
Gondolt valamit s kiosont a molnárlegényhez. Rátalált a sötétben a füttyéről. A gádorhoz volt támaszkodva.
– Te Kocsipál Gyuri! Tied lesz a furulyám, ha megáll a malomkő és meg nem mozdul reggelig.
– Hüm. De mikor annyi vizünk van!
– Mondd az asszonynak, hogy nem elegendő, hogy gyűjteni kell s ereszd le a zsilipeket.
A pörgettyű meg a pitle zaja elnyelte fojtott hangját, de Kocsipál Gyuri mégis megértette.
– Ühüm! Csakhogy akkor átcsap a gáton…
– Ne törődj te azzal, neked adom még a selyemvarratú dohányzacskómat is.
– Szurkálóval, acélostul?
– Mindenestül.
Mikor leeresztette a zsilipeket Gyuri, megállt, várakozott. Hátha figyelmessé teszi a molnárnét a kerék megállítása s kijön, megindíttatja.
Senki sem jött sokáig. Egyszerre a gyertyavilág elaludt bent a szobában. És a nagy némaságban csak mintha messze, nagyon messze csikordult volna egy kulcs a zárban.
Gyuri vigyorogva húzta szét a nagy száját, kivicsorított apró fogai, amint bozontos fejét megrázta, úgy néztek ki, mintha valami fehér lepke vergődnék a fekete éjben.
.......
Nagyon meggyűlt a víz éjfél táján a malomgátnál s amint a két sziklás hegyoldal között megtorlódott, megduzzadt, de mert nem áradhatott ki, zúgva csapkodta egy darabig a gátat, majd a partokat, hanem aztán meggondolta magát s szép csendesen visszafordult.
A hold most kukkan ki s végighúzza ezüstös fényes haját a bágyi patak tükrén.
A szél fölsivít bámulatában, felülről fúj, simogatni akarta a vizet – s íme, fölborzolta. A füzesek, a sás, a mogyorófabokrok reszketve hajtják le fejeiket s gúnyosan suttogják: Fölfelé folyik a bágyi patak!…
