A GÓZONI SZŰZ MÁRIA • 1882
A GÓZONI SZŰZ MÁRIA •
1882
1882
Azért lett olyan népszerű a keresztény vallás is, mert egy szép szőke asszony van az istenek között. Az ő szelíd égi arca segített meghódítani az emberiséget. S ábrándos, álmadozó embereknek, kik hisznek benne, ő jelenik meg a legtöbbször. Kutak fenekéről jön, a Bágy hullámaiból kel ki, vagy az erdő titokzatos homályában mutatja meg magát azoknak, akik jók, akiket megszeretett.
Látta már néhai Préda János is, azonképpen Szücs Gergelyné, nemkülönben Sánta-Nagy Mihálynak az apja, de meg azelőtt is kell hogy megjelent légyen az elődöknek, mert nemhiába építették a gózoni gesztenye-erdőben a kilenc kápolnát a kálváriával.
Már ami a bágyiakat illeti, azokból csupán Gughi Pannának adatott meg, hogy a Mária megjelenik előtte s elbeszélget vele a szent kútnál, valahányszor búcsú van, mert ő a legjámborabb a hívek között s oly szép, ájtatos hangon énekli a zsoltárokat, hogy az előéneklő Mindég Jancsi, ki a koszorús Krisztust viszi, nem győzi mondogatni:
»Ez aztán a hang, a kántoré otthon, az semmi.«
De még a vén Mindég Jancsinál is nagyobb bámulója a menyecske hangjának, meg… ki tudja… talán a két piros
orcája-, csípőin ringó karcsú derekának is Csuz Gábor, éppen azért, mert olyan kihíresztelt vallásos legény, hogy nála még Gughi Panna sem buzgóbb búcsújáró. Mert éppen abban van valami különös, ha valaki úgy egyszerre nagyon a szentekhez fordul. Ki sokat ácsorog a bíró udvarán, pöre van az olyannak.
Rebesgetik… Ki is beszélte csak?… Alighanem a cséplők a Biziék szérűjén, hogy ott náluk Csoltón, ahol tavaly szolgált, valami Kovács Maris nevű érdemes hajadonnal járt mátkaságban s úgy megvette szívét, hogy az eszét is elvette. Ezek a becsületes emberek egészen fel vannak háborodva a magaviseletén: mikor szerencsétlenné tette, ott hagyta. Hiába üzenget neki szegény Maris, hogy megöli a szégyen, hogy égeti fejét a párta, rá sem hederít, felé sem néz. Nem lesz ennek így jó vége. Egyszer csak itt toppan a leány szégyenével együtt.
Vigyázzatok meg jól ezt a Csuz Gábort, van annak az apró szürke szemeiben valami alattomosság, akárhogy fordítja is őket az ég felé. Ha meg Kovács Marist emlegetik előtte, kenetesen hímez-hámoz, hogy így, hogy úgy, volt ugyan köztük valami, de a leány lutheránus, esze ágában sincs elvenni, neki, a buzgó katolikusnak! De ’iszen, Csuz Gábor, ilyen dolgokat már nem kíván az Isten!
Tisztelet-becsület Gughi Pannának, de ez már alighanem az ő dolga, mert vagy hülye a legény és ő veri bele a vakbuzgóságot, vagy viszony van köztük… hej, Panna, Gughi Panna! – már Uram bocsáss meg, ha vétkezem, – de nem egészen tiszta dolog az ő szent élete sem.
Igaz, hogy imádság a fekvése, ébredése, s ötféle olvasó is van a rokolyája zsebében, a hóbortos ura meg a falu is úgy becsüli, mint egy szentet; azt sem lehet tagadni, hogy gráciában áll a mennyeiek előtt; ha valakinek baja van, ő a közbenjáró a boldogságos Szűznél; de már az nagyon gyanús, hogy ami pénzt küldenek tőle az ügyes-bajos emberek a Máriának, abból egy lyukas tallért múltkor fölismert a kartali boltosnál Bede Erzsi; tulajdon az a pénz, melyet ő küldött a Máriának. Meg is kérdezte Pannától, hogy od’adta-e?
– Oda bizony, húgom. A Boldogasszony megígérte, kiengeszteli az édesanyád szívét Szücs Pali iránt. Átvette a tallért is s köszöni alássan.
No, már hogy volt, hogy nem volt, senki sem tudhatja, hanem az az egy áll, hogy maga a Szűz Mária csakugyan nem vihette a tallért a kartali zsidóhoz.
Hanem hiszen úgy félig-meddig minden kiviláglott rá egy hétre a gózoni őszi búcsún.
Szép, enyhe napok voltak. Sokan mentek Bágyról: Timár Zsófi talpig fekete gyolcsruhában, az öreg Bizi József, Böngérné, még az istentelen Filcsik István is egész háznépestől (bizony visszájárul fordul már a világ!), ott volt a hetykepetyke Vér Klári (hogy nem szégyell emberek közé jönni a gyalázatos!), meg ki győzné elszámlálni a többit: voltak jók-rosszak vegyest, köztük mondanom sem kell Gughi Pannát és Csuz Gábort.
Nagy sokadalom, vagy harminc processzió jött a környékről. Gózon, Bodok, Kartal, Szilke, Tarján, Beléd, Kesziről, Csoltóról a palócok, még tán a messze Majornokról is a katolikus rész. Ilyenkor volna jó kivenni árendába a papoktól a perselyeket!
A bágyiak hajlott estén érkeztek s alig hogy megjárták térden a kilenc kápolnát stációrul stációra, idejük sem volt szétnézni a mézeskalácsosok közt, hol legjobban hullámzott a népség, mindjárt besötétedett, s ott, ahol éjjelre megtelepedtek, a nagy részét nyomban elnyomta a buzgóság, csak kevesen hallgatták Gughi Pannát, ki csodás dolgokat beszélt el a gózoni Szűz Máriáról.
– Ház aztán, aztán; mondjad csak tovább, édes Panna lányom! – üsztökéli Filcsikné. – Mit mondott még a Szent Szűz?
– Mindent el kell neki beszélnem kegyelmetek felül.
– Oh, oh, oh! – hajtja a ragyás Böngér Panna éneklő hangon – de boldog is, aki olyan istennek tetsző, mint te! Ne adjam alád ezt a nagy kendőt is, Pannus? Úgy nézem, kemény a fekhelyed, drágám. Te pedig, Csuz Gábris, piszkáld meg egy kicsit azt a tüzet, hadd lássuk a galambom arcát, mikor beszél…
Gábornak nem volt kifogása: megcsóvált egy végén zsarátnok fahasábot s úgy világította meg a tömött fekete hajat s a szemvesztő két gödröcskét, mely azon a piros arcon mintha feneketlen verem volna, hova a nyugalma, lelke odaveszett.
– Mondjad csak, édes szívem – faggatja Filcsikné –, hogy néz ki a Mária?
– Jaj, nehéz azt elbeszélni… Vakító fehér arc, aranyos szőke haj, egész vállára omlik, bánatos kék szemek, hófehér jobb karján, mely tövistől vérzik, egy kicsike gyermek édesdeden alszik…
– Az ám… a kis Jézus! Szakasztott így van lefestve az én imádságos könyvemben…
– Meg a bodoki templomban! – teszi hozzá Gábor s átszellemülve szívja magába Panna minden szavát; hogy jön, hogy távozik a Szűz, vakító fény övezi néha, máskor meg egyszerű karton-ruha van rajta. De csak ő láthatja, ha egyedül van ott a Mária-fáknál.
– Hát ma meglátod-e? – kérdik.
– Nem tudom; álmomban szokott híni – felelte Panna, aztán Gáborhoz hajolt és a fülébe súgta: – De te azért csak gyere el, amikorra mondtam!
A tűz már nem égett, csak itt-ott pislogott egy-egy szikra a pernye alatt; az álom lecsukta lassankint a szemeket, távolabb is kialudtak a tüzek; s az egész búcsús nép, akihez jött, az Úr ölében pihent a téres tisztáson, mely az erdő alján elterült. Csend volt, csak a gózoni erdő zúgott balról s a levegőbe rebbenté meg szárnyát egy-egy éji madár. Emiatt pedig éppoly nyugodtan álmodhattak a hivők a vakító fehér arcról az aranyos szőke hajjal… mint amilyen nyugtalanul álmodozék ébren Csuz Gábor a gödrös, piros arcról a hollóhajjal.
A bodoki búcsúnép a tarjániak, belédiek, a túlsó oldalon pedig a jó Isten tudja, miféle népek fehéredtek körös-körül. Egy alak gyakran megmozdult köztük, mintha errefelé kémlelne. Gábor látta, hogy ott is váltig hánykolódik valami nyugtalan lélek, az sem tud aludni, az is a nagy semmit bámulja talán, mint ő.
Hosszú, hosszú idő telt el, míg végre megkondult fent a kálvárián a harang. Látta fölkelni Pannát az asszonyok közül s eltűnni az éjben: várt előbb egy félórát, úgy volt neki meghagyva, s aztán ő is ellopózkodott.
Sietve ment az erdő tövis-bokrokkal szegett gyalogútján, néha megállt a tüskét kivenni lábaiból, s ilyenkor mintha lépteket hallana a háta mögött. Követi tán valaki? De ugyan ki követné?
Lihegve ért a Mária-fákhoz. Panna már várta. Ott ült a kút párkányán, fekete, lebontott hajával játszadozott s a csillagok fénye mellett nézte magát a kút vizében.
– Sokáig maradtál, Gábor! Gyere no, ülj le mellém! – suttogá lágyan.
Kigyulladt a Csuz Gábor szürke szeme, oda is ült mellé, de nem merte átkarolni.
– Miért félsz tőlem? Hajtsd a fejedet az ölembe. Te is az Úr híve vagy, megjavítottam a lelkedet. A Szűz Mária megengedte, hogy szeressük egymást.
– Igazán mondta? – hebegé a legény babonás áhítattal s mégis kétkedőleg.
– Isten a tanúm rá…
E pillanatban a hold tányérja mintha a földre vágódva összetört volna és fényes cserepei szétesve, bevilágították a selyemgyepet.
Hűs szellő suhant át az erdőn. Gyönge zörejjel váltak szét a gallyak s hirtelen összecsapódtak…
…S eléjök lépett a fák közül egy mennyei látomány, egy nő: vakító fehér arc, aranyos szőke haj, egész vállára omlik, bánatos kék szemek… hófehér jobb karján, mely tövistől vérzik, egy kicsike gyermek édesdeden alszik…
– A Szűz Mária! – sikoltott Panna rémülten.
Gábor némán fedte el arcát kezeivel.
– Jaj nekem, Szűz Anyám! Oh, könyörülj rajtam! – verte mellét Panna kétségbeesetten s leborult a földre. – Bűnös vagyok. A pénzedet loptam, nevedre hazudtam…
A szomorú arcú anya szelíden elmosolyodott.
– Semmi közöm hozzád, jó asszony! Nézz ide, Gábor, a kis fiadat hoztam el. Ott a népek között nem akartalak megszégyeníteni.
Akadozva és szemérmesen folytatta:
– Meglestelek… utánad jöttem s itt megtaláltalak.
Gábor megdörzsölte érdes kezével a homlokát s félénken közeledett a beszélő felé. A gyermek éppen most nyitotta ki a szemecskéit s mosolygott.
– Megtaláltál, Kovács Maris, de nem is veszítesz el soha többé, ha megbocsátasz…
Maris nyájasan nyújtotta neki engesztelésül a gyermeket. Mohón kapott utána, de csakhamar eleresztette.
– Nem, nem! Hadd nézzelek még. Olyan nagyon szép vagy vele!
