HOVA LETT GÁL MAGDA? • 1882
HOVA LETT GÁL MAGDA? •
1882
1882
Van is mit dicsekedniök a bodokiaknak a savanyú vizükkel! Ha megszoktuk az édes vizet, hát isszuk az édes vizet és nem vágyakozunk a savanyúra. Víz, víz! Hiába állították oda határőrző Szent Vendelint a csevice háta mögé, több galibájuk volt már vele, mint amennyi gyönyörűségük.
Igaz, hogy jó erős víz; a verebet, fecskét, ha nem magasan röpül el fölötte, megkábítja, megfojtja, úgyhogy az halva bukdácsol bele a levegőből. Sok apró madárnak lett a temetője. Mert minek jár alant, ki a magasba termett.
Az se utolsó dolog, hogy mikor csépelni mentek erre nagy rajokban a brezinai tótok, az egyik, aki megszomjazott közülök, széles kalapjával merített belőle s úgy ivott egy nagy kortyot.
– Emberek! – mondá hüledezve – bor, vesszek meg, ha ez nem bor!
Megízlelték egymás után. Persze, hogy bor, csakhogy nagyon meg van keresztelve.
Mohón nekiestek erre s abban a tudatban, hogy csakugyan borban dúskálnak, becsíptek a tótok, s olyan táncolást, dalolást vittek végbe a kút körül, hogy egész Bodok összeszaladt a csodájára.
Hanem aztán volt e miatt a kút miatt »hiba« is. Mikor azt a határigazítási pört vitték a majornokiak ellenük s megnyerték a felső réteket, úgyhogy immár a kút is az ő határukba esett, a prókátor felszámította az eddigi haszonélvezetbe a savanyúvizet is, melynek használata huszonhét esztendő óta naponta egy váltó forintnyi jogtalan hasznot eszközölt minden bodoki ember egészségi állapotában, minélfogva most ezen kártétel egy kerek summában lészen visszatérítendő a majornokiaknak.
No, ha ezt így ítéli meg a tekintetes vármegye, nemcsak az egész határ úszik utána a kútnak, de a hajszálaik sem az övék többé.
A rétet már nem is sajnálták, a Szent Vendelinen is segítettek, rávésetve, hogy »Ezen Szent Bodok helysége költségén emeltetvén, ámbátor most kápolnástól, mindenestől a majornoki határban vagyon, mindazonáltal a bodoki határra ügyel fel«, de bezzeg a kút, vagyis az újonnan támasztott követelés miatt nagy rémület volt a faluban.
Nem is tudom, mi lett volna a vége, ha észre nem térnek s nem fogadnak ők is ügyvédet, aki megint visszaperelte a régi határt.
De ha elmúlt a veszedelem ez úton, volt még az ördögnek is erre egy gyalogösvénye.
Mert tisztesség minden pártának, ha fényes, de hiába hímeznénk-hámoznánk, ami úgy van, úgy van, a bodoki lányból sose lehet egyéb, mint legfeljebb bodoki menyecske. Más faluból való legény ide ugyan nem téved kérőbe, de még a bodoki ember is, ha szerét teheti, idegen helységből hoz magának asszonyt.
Olyan vékony itt a fehérnép erkölcse, mint a suhogó nád, koronája hajló, töve mocsárba vész. S ennek is csak, váltig bizonyítom, az a kút az oka.
Színes korsóikkal oda járnak a lányok, arra várják őket a legények. Az a savanyú kút az oka sok édes találkozásnak, sok keserű megbánásnak…
Cifrán kiöltözve, ropogós szoknyában, begyesen, kacéran, nyíllal a szemükben úgy húzódnak át, mint a pávák. Az ördögé már az, aki ezt az utat egy-két évig járja.
Ott van, hogy ne is említsem Vér Klárát, Péri Juditot… elég abból a szelíd Gál Magda esete. Mert nem úgy volt ám az, ahogy Gálné, az édesanyja, hiszi, meg beszéli… Az ilyen öreg asszonynak már létra van a szívétől az eszéhez!
Amilyen pirulós, szégyenlős, hisz gyerek még a Magda, bizony csoda esett, hogy úgy egyszerre rákapott a kúthoz való járásra.
Akkor volt az, mikor azok a lókupecek tanyáztak a faluban s itták az áldomásokat a korcsmában. A leghetykébb köztük, valami Sás Gyuri, ki-kikacsingatott, kijött az ajtó elé is, némelykor pedig útban találta a kis Magdát.
Csinos fiatal ember volt. Minden esztendőben megfordul itt egyszer s a legjobb lovakat veszi össze. Néha tíz darabot, máskor nyolcvanat is. S erről lehetett megtudni, csinálnak-e vagy se háborút az idén a királyok?
Özvegy Télné mondja, hogy nagyon szemügyre vette azt az éretlen gyereket, a Gál Magdát… Tegnapelőtt este szóbeszédbe álltak, tegnap már meg is csipkedte. Igaz, hogy Magda ráütött a kezére, de ma már összecsókolta – s az igaz, hogy rá sem ütött a szájára.
No, de a Télné szava nem jár komolynak, kivált a Magdára nézve, mert nem olyan nevelés, sem nem olyan fajta… anyja is becsületes asszony annak s pórázon tartja.
Hanem hogy annyi savanyúvíz fogy egy idő óta a háznál, az mégis csak gyanús volt egy kicsit. Azon a bizonyos napon is háromszor volt Magda a kútnál. Nem volt odahaza maradása, nyugta, ami a kezeügyén megfordult, mind visszájárul volt megtéve.
Gálné asszonyom csak úgy szikrázott a haragtól.
– Már megint azt a korsót nyaggatod? Hova szaladsz már megint? Micsoda dolgod van neked örökösen annál a kútnál? Azt szeretném én tudni, hé?
Lángba borult a kis Magda fehér arca. Egy szót sem tudott volna kiejteni a világért.
– Veted le mindjárt azt az ünneplő ködmönt?! Ejnye, te erdei gyík, hát hogy mered azt a selyemkendőt a nyakadba venni? Hát hétköznapra való az a tisztességes emberek gyerekinek? Hányd le, de mindjárt! Nem vettem én azt se az alsó végnek, sem a felső végnek. Hanem vettem az Úr házába, vasárnapra. Az Úrnak teljék az ő szent kedve abban a selyemkendőben…
Magda elpityeredett s félénken, reszketve hányta le magáról a ruhákat.
– Most pedig takarodj a szemem elől… Hanem azt mondom, hogy össze ne törd azt az újdonatúj fehér korsót… Uram, én istenem, ez már a harmadik korsó húsvét óta… Mert ha te azt a korsót összetöröd, vissza ne kerülj ide többé! De vissza ne jöjj, mert amilyen igaz, hogy én vagyon az özvegy Gálné, olyan igaz, hogy összetöröm a csontjaidat! Hallod-e, hej, vesd le még azt a csizmát is!
Hosszú fekete hajából a selyempántlikát kifonta, a szép kis csizmát is levetette. Úgy mezítláb ment el, mint a zsellérlányok. Gondolkozott, hogy tán el se menjen, de azért mégis csak elindult. Önkénytelen vitte ahhoz az átkozott kúthoz a lába, jobb, ha mondom: szíve.
Alkonyodni kezdett. Csúri Jóska, a bakter, éppen ott guggolt a falu végén a haranglábnál s csak azt várta már, míg a tiszteletes uram tehenei beérnek a csordával, mert ezeknek a megérkezésétől függ vala az estének pontosan való elharangozása Bodokon.
– Hova igyekszel, kis Magda?
– Vízért, Jóska bácsi! Hogy van kigyelmed?
– Köszönöm, húgocskám. Hát úgy, hogy sehogy se legyek, még sohasem voltam. Az a legnagyobb bajom, hogy elvesztettem a pátrónusaimat, ezeket a lókupeceket.
– Elmennek? – rebegé Magda akadozva. Pedig érezte ő azt, hogy elmennek.
– Amott indulnak, ni… Csak azt az egyet neheztelem tőlük, hogy az én lovamat nem vették meg… pedig olcsón adtam volna.
– Miféle lovát? – kérdé Magda, de már tűkön állott.
– Hát az enyimet, Magdácska… A szentmihálylovát, hehehe. Azt kínáltam nekik, hihihi!
– Maga mindig bolondozik, Jóska bácsi! – kiáltá oda a lány s a rövidebb kerülő úton, a Csillomék szérűskertjén át, futott ki a rétre a »savanyúkút«-hoz.
Mikor odaért, egy lélek sem volt ott. Kivette a szép fehér korsót a tarisznyából, a tarisznyamadzagot odakötötte a korsó fülére, megcsörögtette előbb gyerekes kedvteléssel, aztán, mint szokás, nagy óvatosan lebocsátotta.
Bugyborékolt a víz, míg megtelt a korsó, de ő bizony észre sem vette, hogy megtelt, szeme folytonosan az országúton volt; már azóta ide kellett volna érniök a kupeceknek!
Vajon megösmeri-e Sás Gyuri az útról? Jaj, ha megösmeri! De jaj, ha meg nem ösmeri!
Bizony megösmerte. Nem azért volt olyan kerek, hamis szeme, hogy ezer lány közül is, messziről ne lássa meg ezt az egyet.
Az utolsó kocsin jött, megállította rögtön s a kúthoz sietett. Éppen jókor jött oda, hogy feladja Magda vállára a korsós tarisznyát.
Szegény Gál Magdának reszketett a keze, sehogy sem bírta megkötni a mellén a tarisznyakantárokat. Nem is voltak jól fölszedve a hóna alatt.
Sás Gyuri odanyúlt, megigazította. S ha már olyan közel járt a keze, egyúttal átnyalábolta azt a gyönyörű derekát. Vétek is lett volna elmulasztani.
– Jaj, össze ne törje a korsómat, vigyázzon! Mert akár haza se menjek soha többé!
– Azt szeretném én csak. Bár soha ne mennél. Ne is menj, azt mondom. Gyere velem, Magda!
– Ne beszéljen bolondokat… mert mindjárt itt hagyom!
– Magammal viszlek, ha akarod. Megbecsüllek, szeretni foglak. A szelet sem engedem rád fújni s még a helyet is megfújom, ahová ültetlek.
A szenvedély hangja, mintha viharos szél volna, a Gál Magda arcát vérvörösre marta.
– Nem… Ne beszéljen így. Ne is szomorítson… Magának már felesége van. Mondták a többiek.
– Esküszöm, csak téged szeretlek… soha senkit még így. Elviszlek… olyan helyre viszlek, hol senki sem tudja. Ott élünk mi ketten.
– Ne kísértsen engem! Istenem, ne hagyj el!
– Látom, te is szeretsz, hiába tagadnád. Gyere no, ne reszkess, ülj fel szaporán a kocsira, senki sem látja meg.
De nini… Micsoda bosszúság ilyenkor! Itt jön rájok szemben a tehéncsorda. A Gálék Riskájának nyakán megszólalt édesen, ismerősen a kolomp. Éppen arra, őmellettük ment el a Riska s nagy, szelíd szemeivel olyan csodálatosan nézett Magdára, még a ráncos nyakát is megcsóválta hozzá.
– Ni, a Riska! A Riska! Haza hí engem a mi Riskánk!
S a leány erőszakosan kiszakítva kezét, futott a Riska után hazafelé.
Hanem, amint vagy száz lépés után odaért a legszélső csűrhöz, túl a veszedelmen, meg nem állhatta, hogy vissza ne tekintsen a szegény Gyurira még egyszer… utoljára egyszer.
És amint hirtelen megfordult, – istenem, istenem! – odaütötte a csűrből kiálló gerendához a korsót. Jaj, talán el is tört?!
Még észre sem vette, csak a Gyurit nézte, csak a Gyurit látta, liliom két arcán a csókját érezte. Egyebet nem érzett, pedig a víz keresztülbuggyant a tarisznyán, átszivárgott az ingvállon, végigcsurgott a szoknyácskáin. A vékony gyolcsvászon odatapadt szép derekához s annak az igazi formáját, színét mutogatta…
…A Gyuri még mindig ott állt mélázón a kútnál és integetett neki, hogy jöjjön vissza.
– Ejnye, adta, adta… összetörted, fiam, a korsót! – szólalt meg egyszerre a háta mögött Csúri bácsi. – No ’iszen, majd ad neked az anyád otthon!
A derék férfiú éppen most végezte el a harangozást, s amint látta, hogy Magda ijedten kapott a hátához s egészen elhalványodik, megesett a szíve rajta.
– No, semmit se félj! Én majd előre megyek s kiengesztelem az anyádat, mert ösmerem, hogy nagy sárkány őkigyelme. Maradj el egy kicsit.
Magda megállt, odatámaszkodott ahhoz a kiálló hegyes gerendához, melyen a korsóját összetörte s mereven, fátyolos szemekkel bámult, talán a semmibe, talán a csevicekút felé.
Az esti szürkület lassankint leereszkedett a házakra és füvekre. Azok legelőbb odaengedték neki a színüket, aztán az alakjukat.
Lehet, nem is látta Magda, amint az az ember a kút felől egyre közelebb-közelebb jön feléje. Lehet, ha észreveszi, nem is várta volna be ott, de az se lehetetlen, hogy éppen csak őt nézte, őt várta.
A szürkület azonban mindig barnább lett. Magdát is eltakarta, beburkolta. És nem oszlott el soha többé róla. Fedi most is. Eltűnt nyomtalanul, híre-hamva sincsen. Senki sem látta, senki sem beszélt vele többé…
Szegény édesanyja évek óta siratja s epeszti magát álmatlan éjszakákon: hogy ő volt az oka, tudhatta volna, az a szelíd, ártatlan gyermek mennyire szívére veszi a fenyegetését. Egy hitvány korsó miatt nem mert hazajönni, világnak bujdosik. Ki hallott már ilyet valaha? Hej, az a korsó, az a korsó!
Az emberek nem szomorítják el még jobban, nem ellenkeznek vele.
Pedig meglehet, hogy nem is csupán a korsó tört el… és nem is az volt a gyenge.
…No, csak kár azzal a kúttal dicsekedni a bodokiaknak. Jobb bizony, ha behánynák, betaposnák földdel… Hogy alant repültek, sok apró madárnak lett a temetője… temetőnél rosszabb sok bodoki lánynak.
