PÉRI LÁNYOK SZÉP HAJÁRÓL • 1882
PÉRI LÁNYOK SZÉP HAJÁRÓL •
1882
1882
Hát bizony a Péri lányok híres aranyszőke haja inkább ne nőtt volna soha olyan hosszúra, olyan szépnek, tömöttnek, inkább változott volna lennek, vagy hullott volna ki egyenkint.
Len ha lenne, patyolatnak fonnák, ha kihull, azt hitte volna a föld, ahova leesett egy-egy szál, hogy mennyei-fű s meghozná új tavaszkor megszerezve.
Hanem így mi történt. Szegény öreg Péri!… de minek is eresztette el őket hazulról, felügyelet nélkül olyan messze földre?
Valahol a Cserháton aratott részből a két szép hajadon. Ott esett meg a nagy szégyen.
Kati, a nagyobbik, sarlóval dolgozott, míg a kis Judit csak a markot szedte össze kévékbe, amiket aztán a hetyke Csató Pista kötögetett össze utána izmos kezeivel, s valahányszor lehajolt a leány, kibontott úszó haja is éppen olyan volt káprázó szemében, mintha aranyfelhővé lett búzakéve lenne.
Aztán meg a búzakévék lettek olyanok, mintha mindenik a Péri Judit szőke haja volna.
Pedig Csató Pistának nem szabad ilyen kétféleképp látni, házasember már, s nem is utolsó asszony a felesége, ott az a magas, délceg, a Péri Kata mellett. (Ni, bizony megvágja a kezét a sarlóval!) Olyan nyugtalanul nézeget vissza a férjére. Vagy nagyon szereti, vagy nagyon gyanakszik.
Karikában nyiszál a sarló az aratók kezében, ropog a kalász-szár, nagyobbodik a tarló s nyitva marad rajta a madárfészek; a picike sárga fürjek kíváncsian nézegetik, hova lett az árnyékos szalmaerdő? Hát még szegény anyjuk, hogy elcsodálkozik majd!
Judit leoldá fejéről a kendőt és a fészekre terítette. Arról majd ráakad, mikor este hazamennek, – addig pedig hadd tartson nekik árnyékot.
Pista azonban elvette onnan és a keblébe rejté. Beh édes kendő volt. Égette, csiklandozta. Rajta volt még a kis madárfiak melege s annak a selyemhajnak az illata.
– Teszi kend vissza azt a kendőt mindjárt! – förmedt rá Judit haragosan.
– Od’adom egy csókért! – lihegte Csató Pista szenvedélyesen s olyat csavarított a gercén, hogy hatfelé szakadt.
– Menjen! Nem szégyenli magát?! – mondá Judit elpirulva. – Inkább sose lássam azt a kendőt.
Elfordult durcásan, mintha neheztelné a vakmerő szót. No bizony, nem a világ, hadd vigye el, van még ott elég kendő, ahol ez volt.
– De jó dolga is van a madárnak! – sóhajtott fel Pista.
Judit nem kérdezte meg, miért van jó dolga. Hallgatott.
– Más fészket rakhat, ha az egyiket megunta.
Judit nem kérdezte meg, mire érti; lesütötte a fejét.
Másnap is hiába kérte Pista a csókot, hanem mikor aztán harmadnapon hazaindultak, lent a tisztáson, hol a füzes eltakarta őket a hátul jövő aratók elől, egyszerre átkapta a Judit darázs-derekát s el nem bocsátá addig, míg egy parázs csókkal ki nem váltotta kendőjét.
No bizony, nem a világ, van ott még elég csók, ahol ez az egy termett.
Pista pedig nevetett magában: »ha már egyszer peregni kezd a kalász szeme, megérett egészen.«
Aztán így szólt hangosan:
– Mikor az éjfélt kiáltják, légy a csalitosban a templom mögött. Én már előbb ott leszek.
A lány ijedten nézett hátra.
– Lassabban beszéljen! Hátha meghallották?
– Mezítláb gyere el – suttogta –, át ne ázzon a csizmád; arról megtudnák reggel. Rövid szoknyában légy: csatakossá tenné a hosszút a harmat.
*
…Négyesével, ötösével feküdtek a lányok, asszonyok az asztag mögött. Éj betakarta a bájos képet. Csak a csillagok nézték fenn, mialatt a szép szemek behunyódtak idelenn. Csillagoknak mindig kell lenni.
Kakasszó előtt felébredett egyszer Péri Kata, közbül feküdt Juditnak és Csatónénak; észrevette, hogy egyik sem alszik.
Csatóné vánkosa alól, amint hánykolódék, valami fényes tárgy csúszott ki. – Kata megtapogatta: olló volt. »No, ez bizonyosan babonát csinált most.«
Kakasszó után ismét fölébredett Péri Kata, de csak a hűlt helye volt Juditnak, Csatónénak. Elrémülve ugrott fel, hová lehetett a húga? Mintha zűrzavaros hangokat is hallana onnan, ösztönszerűen a csalitos felé futott, hol megtalálta Juditot élettelenül összerogyva.
Köröskörül a fű mintha arany hímmel lenne kivarrva, a Judit hosszú haja csillogott rajta. Le volt vágva tövestől. Bosszúálló kéz feldobta az egész csomót a levegőbe, szellő felkapta s mintha egy széthasogatott üstökös csillag foszlányai lennének, pajkosan szétszórta a hajszálakat. A megtaposott füvek elismerték testvéreiknek s szelíden engedték maguk közé fonódni.
Kati mindent megértett.
– Kelj fel! Menjünk innen! Hazavezetlek apánkhoz.
De csak a szomszéd városkáig mehettek, Judit lázba esett, napokig kellett feküdnie idegenek között, messze a falujoktól. Kati meg ápolta, gondoskodott róla.
Mikor minden pénze elfogyott, még a fölösleges ruhadarabok is, nem volt már egyéb gazdaságuk, csak az a haj, amit Kati szedett össze a csalitosban, az a szép, aranyos haj, melybe a Csató Pista szíve belefonódott s melyet a Csatóné ollója levágott; vagy hogy csak a fele annak a sok hajnak. Ha szégyen lehetett abból, ami gyönyörűség volt, hátha lehetne belőle még pénz is.
Kati remegve, reménykedve nyitott be a zsidó boltoshoz.
– Vegye meg ezt a hajat! Egy beteg testvéremé volt. Orvosságra van szüksége és nincs pénzünk. De vegye meg tüstént. Sietnem kell. Egyedül hagytam.
Vállat vont a boltos, nem használhatja, mert egymagában nagyon kevés, arra pedig nagyon különös színű, hogy összekeverhetné más hajjal, hanem mivel a Katinak is szakasztott olyan haja van, a kettőt együtt megveszi jó pénzen.
A lány elhalványult, szomorú pillantást vetett a tükörbe, sóhajtott és lehajtotta szép fejét, mint a búzakalász a sarló alá.
Lihegve ért haza nemsokára, de a beteg nem volt már egyedül. Az öreg Péri járkált sötéten fel s alá a szobában. Eljött, ide talált; a hír megsúgta neki, mi történt, s a keserűség útra készté.
– Hová lett a húgod koronája? – kérdé a belépőtől dühösen.
– Levágták! – szólt Kati dacosan, az ágyhoz lépve, mintha el volna készülve megvédeni azt, ki eszméletlen fekszik benne.
Péri elhallgatott, majd egyszerre vadul szegződtek megüvegesedett szemei Katira.
– Hát a te hajad hová lett?
– Levágtam! – mondá félénken s kivette az orvosságos-üveget a köténye alól.
Sóhajtott az öreg, azután sokáig nézte, nézte a két szép lány közül hol az egyiket, hol a másikat. Az egyik, aki ott áll, olyan piros, mint a rózsa, a másik, aki ott nyög, olyan fehér, mint a liliom.
És mégis a rózsát sajnálta meg elébb. Hozzá ment, megsimogatta azt a csitri fejecskéjét gyöngéden, szeretettel:
– Szegény Katám! A te hajad kinő még!
