TIMÁR ZSÓFI ÖZVEGYSÉGE • 1882
TIMÁR ZSÓFI ÖZVEGYSÉGE •
1882
1882
Ezek a kedves kis portékák, ezek a szőke asszonyok, olyan szelídek, olyan jók, mint a bárányok. Legalább ez a Timár Zsófi, ez egészen olyan.
Mióta férjhez ment, csak a mosolyát láthatni. Azelőtt a boldog mosolyát, most a fájót.
A boldogságával nem volt terhére senkinek, a fájdalmával sincsen. Nem kérkedett, nem panaszkodik. Hanem az a fehér arca, az a mindig fehérebb arca elbeszéli mindennap mindenkinek, amit úgyis mindenki tud.
Itt hagyta a férje kegyetlenül, gonoszul. Pedig derék fiatal ember volt, a legdolgosabb, legügyesebb ács a környéken; ki hitte volna, hogy megcsalja azt az áldott, kedves asszonyt, két hamis szem éjszakája hogy annyira megfeketíti a lelkét… s elmegy azzal a másik nővel a világba elkárhozni.
Hírét sem hallotta, ki tudja, merre mentek; út pora, melyben nyomuk veszett, el nem beszéli, szellő nem árulja el, hol vannak, suttogó lombok nem mondják meg értelmesen, pedig arról beszélnek.
Csak legalább egy szót mondott volna, mikor elment Bágyról, nem fájna úgy a szíve annak a szép szőke asszonynak, akinek most az a neve, hogy »szalmaözvegy«. Ha legalább megcsókolta volna még egyszer, ha hidegen is, ha erőltetve is és így szólt volna: »Engem te már nem látsz soha többé: mást szeretek, annak adom az életemet.«
Hanem lopva ment el, össze voltak beszélve. Elment és nem jött vissza. Pedig már egy éve, egészen egy éve.
Visszajön. Oh, bizonyosan visszajön. Péter nem rossz ember. A szíve mindig jó volt, nem lehet végképp elromolva; az a személy elvehette az eszét, bevehette magát a szívébe; hanem olyan az csak, mint a hamis festék, az idő kiszívja, meghalványítja; vissza fog ő térni.
Timár Zsófi remélt s mikor az olló varrás közben kiesett a kezéből, mindig felsóhajtott, oh, bárcsak a földbe szúródnék; mikor repülő szarkát látott az ablakból, mindig felsóhajtott, oh, bárcsak az ő kerítésükre ülne rá.
De az olló sem akart hazudni, a szarka-madár sem…
Esténkint a küszöbre ült ki, onnan el lehetett látni messze-messze a kígyózó országúton, egészen odáig, hol már a felhők lába lóg le.
A szép, halovány arc fölé ernyőt csinált kis kezéből s úgy bámult arra a nagy, titkos lapra, amelyről, mint egyes betűk, bontakoznak ki furmányosszekerek, utazó vásárosok, vándorok és a jó Isten tudná elmondani, kik még.
A falubeliek sokszor mentek el mellette, köszöntek is neki, de észre sem vette.
– Zsófi az urát várja! – suttogták egymás közt és még nevettek is hozzá.
Pedig mégis szegény Zsófinak volt igaza. Az ő szíve többet tudott, többet sejtett, mint amennyit az egész világ bölcsessége megmondhatna.
Amint egy délelőtt a dohány-palántát öntözné nagy gonddal (ha megjön a gazda, legyen mit füstölnie a télen), ragyás öregasszony lépett be az udvarra: üzenetet hozott.
– A férjedtől jövök, Zsófi. Arra kér, bocsáss meg neki, megbánta, amit tett. Ott dolgozik a harmadik faluban, Gózonban: a bádog-tornyot reperálják. Ő maga nem mert eljönni, félt, nagyon haragszol. Ha megbocsájtasz neki, jöjj el hozzá, azt üzeni.
– Menjünk! – mondá a szelíd szőke asszony.
A fekete kendőt leoldotta s piros olajosat kötött fel az útra. Péter kedvenc színe, meg aztán illőbb is ehhez a szép naphoz.
*
Egy aranyozott keresztet kellett feltenni a torony tetején a gombra. A tekintetes asszony, a tiszttartóné ikreket szült, annak az örömére ajándékozta az eklézsiának.
– Ki vállalja el a dolgot, fiúk? – kérdi az ácsmester, Rögi Mihály uram.
– Én! – mondá Péter. – Én megyek, majszter uram.
– Inkább talán Belindek Samu. Te már nehéz vagy egy kicsit.
– Sohasem éreztem magamat könnyebbnek.
– Elhiszem. Megszabadulták a nyűgtől. Hát csakugyan elkergetted? Hm! Elég csinos vászonjószág volt. Igaz-e, Samu?
Péter lesütötte a fejét s lassan, kelletlenül mondá:
– Megutáltam benne magamat. De meg az igazat megvallva, ami egyszer karika, gurul az.
– Gurult a te kezedből is ugye? Hallod-e, Samu? hehehe! Ejnye, kópé, kópé! No, most már csakugyan te teszed fel az aranykeresztet.
Péter megvető, nyugodt pillantást vetett Samura.
– Hagyja Samut, Rögi uram! Majd fölteszem én. Várok valakit valahonnan. Úgy dobog a szívem, ha vajon eljön-e? Már csak azért is felmegyek a toronyra, hogy egy pillantást vethessek Bágy felé véges-végig az országúton.
– No, én azt se bánom. Eredj hát szaporán, a felső ablakból magam adom ki majd a keresztet, ha már fent leszel.
Fent is volt Péter nemsokára; olyan ügyesen kúszott a deszka-párkányzatról, akár az evet.
– Ide most azt a keresztet! – kiáltá aláhajolva –, hadd tegyem föl szaporán.
– Itt van, fiam.
Péter még följebb kapaszkodott s mikor már egészen helyén volt, legelőször is odanézett a bágyi országútra.
Amott jön! Zsófi az! A vénasszony mellett ügető léptekkel, éppen most fordul be a faluba.
Szíve nagyot dobban, majd összeszorítja valami, keze megreszket, szeme elhomályosul.
– Hohó, Péter! Föltetted-e már?
Zavartan, remegő hangon felelt vissza:
– Melyik gombra tegyem föl?
A vén ács elsápadt a torony-ablakban, keresztet vetett magára s szomorúan dünnyögé:
– Teheted már akármelyikre!
Nem volt ott több gomb egynél. Azt a szédülő ember láthatja csak kettőnek, háromnak. Tudta, mi következik.
Eszeveszetten rohant le a garádicsokon; tudta, mire leér, azalatt már Péter lent lesz… még messzebb lesz – a túlvilágon.
Egyszerre értek a torony alá férj, feleség. Csakhogy az egyik a magasból halva.
Mégis csak a fekete kendőt kellett volna elhozni ehhez a találkozáshoz!
Zsófi némán borult a holttest fölé, csókokkal borította s sokáig tartá átkarolva, görcsösen.
Mikor erőszakkal elszakították onnan, akkor is olyan szelíd, olyan nyugodt volt az a bánatos arca, mint egyébkor. Nem volt még sem szava, sem könnye.
Visszafordult, egy utolsó tekintetet vetett a halottra s összeroskadt.
Majd felkelt, megragadta acélerővel az öregasszony vállát s szilaj, dúlt arccal, tompa hangon kérdé:
– Minek hozott kend ide? Honnan fogom őt ezentúl várni?
S könnye csak most eredt meg, mint a kiengedett patak.
