A KEDÉLYES DELIKVENSEK • 1886 (37. kötet)
A KEDÉLYES DELIKVENSEK •
1886
(37. kötet)
1886
(37. kötet)
Grünwald Béla beszélte el nekem ezt a históriát. Az ő alispánsága alatt történt, az ő pandúrjaival.
Igaz, nini… hisz már a pandúrok sincsenek meg! Becsapódott fölöttük a rozsdás kriptaajtó örökre. De ez simán történt. Mintha maga a nemes vármegye parancsolta volna meg nekik: »Lépkedjetek elöl, majd én utánatok ballagok.« (Mintha ez is csak a parádé miatt történnék.)
Hanem, amint van, úgy van; késő már a vármegyét siratni, hát inkább keressük meg benne a nevetnivalót.
Mondom, a pandúrokkal történt, mégpedig a két legöregebbel, a nagy bajuszú Ostyepka Istvánnal és a híres Vojnik Mártonnal (ne méltóztassék megbotránkozni a neveken, Zólyom megyében vagyunk), delikvenseket kísértek Bábaszék városkából Besztercebányára, szám szerint négy darabot.
Bizonyos szívélyes viszony volt ez időkben foglyok és pandúrok között. A rend helyreállítóinak nem lehetett okuk gyűlölni a rend felforgatóit, mert belőlük éltek, az üldözötteknek pedig szintén érdekükben feküdt jó lábon állni a hatalommal.
Az volt hát a bevett szokás, hogy a tolvajok útközben minden korcsmánál megálltak a kísérőiket megtraktálni, ha pénzük volt. (Az pedig volt, mert loptak.) Pompás, vidám kéjutazások voltak ezek. Egy paradicsomon keresztül érni be a megyei börtönbe. Az igazságnak mindegy volt, ha egy-két nappal későbben is kapja meg a zsákmányát, a pandúrnak pedig jólesett így, meg aztán (adjunk valamit a humanitásra is, uraim) a szegény bűnös is anyaszülte ember; annak is szükséges egy kis öröm.
Vojnik és Ostyepka uraimék fiatal korukban rendesen egy-két fehérnépet is fogtak a társasághoz, hogy aztán a falusi korcsmákban uccu neki, táncra is kerekedhessenek, ha a csízió úgy hozza.
De most már megöregedtek. A szerelem elmarad az embertől az ötvenedik év határánál, mint a kifáradt kutya, hanem a bor, az holtig jó, hű és kívánatos.
Ittak is annyit belőle útközben, hogy már az utolsó stációnál Ostyepka uram nem bírt a lábán állani, sőt Vojnik Márton uram is ingadozott.
– Vigyétek a puskámat – hörgé Ostyepka.
Az egyik delikvens levette válláról a terhet, s vitte nagy énekszóval a trupp előtt, mint valami processziós zászlót.
– Kutya fikom mája! – kiáltá úri dölyffel Vojnik Márton. – Hát az én puskámat nem viszitek, mi? Hát mivel nagyobb úr az én Ostyepka komám nálamnál, he?
Egy betöréssel vádolt tót átvette most a Vojnik puskáját, de a két becsípett pandúr alatt még így is veszettül mozgott a nyughatatlan anyaföld. Minden lépten-nyomon elestek.
A foglyok tanácskozásra fogták a dolgot.
– Mit csináljunk ezzel a két korhellyel?
– Szökjünk meg tőlük! – indítványozta az orgazdasággal vádolt zsidó.
– Üssük őket agyon – mondá a betöréssel gyanúsított tót.
– Csináljunk egy kis virtust – vágott közbe a lólopásban ludas magyar –, kísérjük be őket úgy, ahogy vannak, a városba. Hadd bámuljon meg minket a vármegye.
– Úgy, úgy barátocskám – ujjongott a bankhamisító sváb. – A felsőség még talán el is engedi a büntetésünket, ha ilyen szépen viseljük magunkat.
Egyszóval, oda dőlt el a dolog szótöbbséggel, hogy sem meg nem szöktek a delikvensek, sem meg nem ölték Ostyepkáékat, hanem gyöngéden támogatva, fényes nappal, délben bekísérték őket Besztercebányára.
Az emberek rajokban csődültek össze a nevezetes látványhoz, melynek híre villámként futotta be a népes város ereit.
Elöl a gyolcsos tót ment magasra emelt puskával, hátul a sváb ballagott kevély fejtartással és szintén fegyverrel a vállán.
Közbül a két pandúr kacsázott, az egyik a zsidó, a másik a magyar delikvens vállára támaszkodva, egetverő kurjongatásokkal.
Az egész város nagy hahotában tört ki. Még az a két szárnyas angyal is mosolyra húzta szét a száját, amelyik a megye erdős-hegyes címerét cipeli. Csak egyetlen arc lett komorrá.
Mikor a menet megérkezett a megyeház elé, a viceispán éppen az ablaknál volt, onnan nézte, és mélyen elszomorodott. (Azóta is folyton ebből az ablakból nézi a vármegyét.)
Pedig bizony ő is megnevethette volna a dolgot, mert nem esett ki amiatt a világ feneke. Azért a vármegye mégis csak szép és csodálatos volt. Rend volt ott magától is. Ha a pandúr csinált hibát, akkor a delikvens vágta ki a becsületet.
Becsület denique mindig volt. Nem kellett menni kölcsönkérni a szomszédba… akarom mondani az államhoz.
