V. A FÁTYOL
V. A FÁTYOL
Otthon a kapuban Kazirayval találkozott.
Mi történt az istenért? A boltjuk be van csukva, és egy lélek sincs otthon önöknél; már kétszer kerestem.
Azt történt bár szinte szégyellem elmondani , hogy apám és mostohám volt a két jelentkező az »Arany kulacs«-nál.
Eszerint ott vagyunk, ahol voltunk mondá Kaziray lehangoltan.
Tökéletesen.
Ez nagy baj, nagy baj, tudja-e, hogy Kozenszkynek mindent elmondtam, ami történt.
Ah! És mit mondott ő?
Alig várja, hogy talpraálljon, személyesen fogja fölkeresni Annát, ha addig nekünk nem sikerülne. Addig is az a kívánsága, hogy abban a szobában várja fölgyógyulását, hol Anna lakott. Éppen evégett akartam értekezni szüleivel.
Milyen gondolat! kényelmetlen szoba az egy betegnek!
Egy betegnek kicsinyek az igényei, s legalább ha unni fogja magát, cseveghet önnel is, ki iránt nagy hálával van eltelve.
Valóban? rebegé Mari. Talán említett?
De még mennyit. De nem csoda, hiszen ön az egyedüli, ki Annát ösmerte.
Igen! szólt elkomorodva.
Gábornak sikerült a szobát kibérelni a Bodner-családtól azon föltétellel, hogy abban minden úgy hagyassék, amint Anna ott tartózkodása alkalmával volt elhelyezve, még a port sem szabad eltörülni, s Kozenszkyt már másnap oda kellett szálllítani az orvos tiltakozása dacára.
Milyen napok voltak ezek! Bodnerék szerették volna, ha sohasem lábad föl a begeg »szobaúr«, átkozottul felsózták a szoba árát. Gábor is meg volt elégedve, mert szabadon járhatott Bodnerékhoz. Ami magát a beteget illeti, nemcsak szemlátomást épült, de jókedvét, élénkségét is visszanyerni kezdé, minek előidézésében, azon körülmény mellett, hogy időközben visszakapta elkobzott birtokait s engedélyt nyert a hazatérésre, nem csekély része volt Marinak, ki sokat beszélt Annáról, Anna nagy szerelméről, s ki különben is ritkította párját, mint látogató.
A szobát, melyet elfoglalt, csupán közös előszoba választotta el a Bodner-család lakosztályától, s Panni elfoglaltatása esetén, ha a szobaúr valamit kívánt, Mari sietett annak eleget tenni. Amikor aztán néha huzamosabban ott felejtette magát, mígnem lassanként bizonyos gyöngéd baráti viszony fejlődött köztük, mely csak bensőbbé erősbült, midőn az ágyat elhagyta s egy-két óráig sétálhatott is a szobai levegőn: ezen időt kizárólag Mari társaságában tölté, fölkereste őt szobájában vagy a boltban s bosszankodott, ha ilyenkor jött az orvos és megháborítá.
Csakhogy míg ez lett, sok víz lefolyt előbb még a Dunán. Majdnem az egész őszt és fél telet ott húzta ki az ágyban, a szobában, hol minden zig-zug megszólította, alakot adva képzelődéseinek; ott-ott ült, meglehet azon a széken, mely a kályhánál állt, róla gondolkozva szomorún, sötéten… ott, abban a tükörben nézte szép arcát, mikor fésülködött… hányszor megfogta puha, fehér kezével azt az ajtókilincset… ebből a kancsóból ivott… abban a szekrényben tartotta fehérneműjét…
Ennek a szekrénynek a tetején egyszer egy fekete foszlánynak a csücskét pillantotta meg. Marit kérte, vegye le onnan. Az egy székre állt föl, hogy a porlepte tárgyat elérje.
Az Anna fátyla! mondá Mari itt feledte szegény.
Az Anna fátyla! Az Anna fátyla! Ez a mondat hangzott mindenünnen, a boltajtó csattanása ezt hangoztatta odakünn, a szekerek behangzó zörgéséből e mondat bontakozott ki, még a kintornás távolról ideszűrődő zenéjének is ez volt a refrénje: az Anna fátyla! az Anna fátyla!
A beteg összecsókolta a szent ereklyét (az egyedülit Annától, mert búcsútlanul volt kénytelen menekülni Lengyelországból.) Marinak kellett őt figyelmeztetni, hogy az öltözékdarab tele van porral, megárt a mellének.
Ne búsuljon, mindjárt nem lesz, lecsókolom.
Inkább hadd keféljem le.
Oh, hogyisne! A világért sem. Az ő kedves porát lerázni, amit ő piszkolt be…
Ön egy új kultuszt honosít meg.
Ugye? szólt Kozenszky mosolyogva. Ilyen vagyok én. Jobban örülök ennek az édes-kedves rongynak, mintha nekem adnák a budai királyi palotát.
Ha szegény Anna tudná…
Oh, ő tudni, látni fogja azt, mert itt lesz keblemen, míg őt meg nem találtam és azután is örökké e napok emlékeül. Gyűrt, eldobott rongy, mely az ő arcát takartad, óvtad, megbecsülted, együtt leszünk ezután, nem válunk el soha többé!… De ne nevessen ki, édes Mari. Lássa, milyen bolond vagyok…
Mari nem felelt; most már az ő fülében zúgott felül ez a hang: »Kopott fátyol, nem válunk el soha többé.«
Mily nagy szó az a »soha«. Egy koporsó, melyben önmgára zárja az ember a jelent. De vajon tud-e meglenni veszteg a koporsóban, amíg él? Hátha kedve támad fölrúgni a fedelét?
Kozenszky, mihelyt fölgyógyult, leveleket írt haza rokonaihoz, ismerőseihez, Anna felől tudakozódva, de a válaszok mindig csak azt hajtották, hogy hiszen utána ment Pestre.
Midőn a szobát elhagyhatta, nyakába vette a fővárost, minden helyen, ahol az gyaníthatólag megfordulhatott, tudakozódott, sehol semmi nyom. Midőn két hét eredmény nélkül múlt el, felhős homlokkal panaszkodott Marinak:
Átok nehezül reám… soha, sohasem fogom megtalálhatni…
Mert már bizonyosan nincs Pesten. Hanem egy véletlen… Oh, ne essen ön kétségbe. Vagy meglehet, itt is van, de kimerülve, betegen fekszik valahol. Hagyjon mindent a végzetre!
Azontúl kevesebbet említé Annát, a hasztalan kereséssel pedig majdnem teljesen fölhagyott. Készületeket tett hazájába visszatérni. De vele is az történt, ami a legtöbb emberrel, ki nagyon megszokott egy kedves várost vagy helyet, állandóan a készülődésnél maradt, s az »utolsó napokat«, mint nevezé, Mari és Gábor társaságában töltötte.
A leány kötött, Gábor úr sóhajtozott (ki tudja, mi baja egy idő óta?), ő pedig nézte őket szivarozva és gondolkozva. És mégis olyan jól érezték magukat mind a hárman.
Mari egy idő óta feltűnően hidegebb, tartózkodóbb lett Kozenszky iránt, megrezzent, ha jött, kezét visszahúzta, mikor az meg akarta fogni, kevesebbet beszélt s szavait rendesen Gáborhoz intézte, ki egészen el volt ragadtatva e kedvező jelek által.
Kozenszky sokat, igen sokat gondolkozott e változásról, s azt találta, ő nagyon szerencsétlen ember, kivel nem rokonszenvez senki. Pedig hiszen megmondta egyszer Gábor, hogy akadémiai taggá kell lennünk előbb, ha fiatal hölgyek kedélyvilágában kívánunk olvasni.
Kozenszky ugyan nem lett akadémiai taggá (e beszély folyamán legalább), de olyasvalami történt, amitől világosabban kezdett látni.
