A KÍNAI MIKÁDÓ • 1877 (29. kötet)
A KÍNAI MIKÁDÓ •
1877
(29. kötet)
1877
(29. kötet)
Memel porosz kikötővárosban, anno 18** két egyszerűen öltözött katonatiszt sétált a tengerparton, mind a kettő szőke, kék szemekkel, de minden tekintetben elütő arcvonásokkal, mert míg az idősebb gömbölyű arcáról a szelídség tükröződött, addig a fiatalabb egész lényéből bizonyos szigorúság és gőg volt kiolvasható.
A két tiszt a kikötőben levő hajó szemléletébe volt merülve, melynek kabinjáról egy marcona alak jött a partra, iszonyú füstgomolyokat fújva
Ruhájáról rögtön rá lehetett ismerni, hogy a hajóhoz tartozik.
A fiatalabb tiszt előbbre lépett és udvariasan kérdé tőle:
Mikor utazik vissza e hajó?
A megszólított rá sem nézett a megszólítóra, hanem az erős szivarfüstöt annak arcába fújva, hetykén felelt vissza:
Mi köze hozzá?
De uram mondá a tiszt bosszankodva , ön legalább is nem tudja, ki vagyok én
Mi közöm hozzá.
Azzal kalapját szemébe vágva otthagyta az alkalmatlan kérdezősködőt s lefelé indult a parton azon irányban, hol a hátramaradt másik tiszt állott.
A tiszt gépileg utána ment s társa mellett elhaladva, így szólott ahhoz:
Egy rendkívül goromba úr
Kicsoda? viszonzá amaz ez, akivel beszélt s aki itt megy?
Valóban ritkítja párját az udvariatlanságban.
Hogyan? Sértő lett volna? Pedig ő, ha jól néztem, kapitány, s az én emberem.
Azzal utána kiáltott.
Holla! barátom! Álljon meg ön egy kissé. Az ördögbe is, álljon hát meg.
Hősünk megállapodott, végignézte a két porosz katonatisztet, kiket hosszú köpenyük óvott a tengerparti heves lég ellen, s a foga közül dörmögte:
Nos, mit akarnak hát?
Jöjjön ön közelebb! kiáltá parancsoló hangon az előbbi.
Hogyisne! szólt emez vissza gúnyosan , ha dolguk van velem, önöknek is olyan közel van ide az út, mint nekem oda.
A két tiszt egymásra nézett s önkéntelenül közeledtek a goromba fickóhoz. Egyéb mód persze nem is volt vele beszélhetni, mert ellenkezőleg a parton járókelő idegen matrózok is hallhatták volna szavaikat.
Nos, tehát itt vagyunk szólt az idősebb tiszt, egészen közel lépve a hajóshoz. Tudni akarom végre, kicsoda ön?
Hátha én nem mondom meg
Ez esetben talán kényszeríteni is fogom tudni arra
Hahaha! nevetett az ismeretlen ön igazán mulatságos. Nos, hogy erre éppen ne legyen kényszerítve, tehát, ha úgy tetszik, én Ivanovics Iván vagyok.
Miféle tisztséget, rangot visel ön? Rendjelt is látok mellén
Ivanovics Iván (ha csakugyan így hítták) vállat vont s fitymálva jegyzé meg:
E hitványságot I. Páltól kaptam. Csak az életét mentettem meg érte Lengyelhonban. Nos, nem eléggé van tettem megfizetve? A mennykőbe is a cárok jól tudnak jutalmazni.
Még mindig nem felelt azon kérdésemre, hogy mi ön? Nemde kapitány az orosz hadseregnél?
De kicsoda ön? mondá Ivanovics durván. Ön, ki elég vakmerő engem itt vallatni? Szerencséje, hogy éppen nem vagyok rossz kedvemben
Hallgasson, szerencsétlen! kiáltja közbe a fiatalabb tiszt Uralkodója, Sándor cár őfelsége előtt áll
A kapitány arcának eszeágában sem volt elváltozni e szavakra. Gúnyos alázattal hajolt meg Sándor cár előtt s azután egy nagyot szippantott a burnótszelencéjéből.
Ah! Ah! Tehát fölséged az én uralkodóm! Oh! oh! gratulálok, sire! Nem parancsol egy kis burnótot? Ön egyébiránt, hogy köztünk legyen mondva, túlságosan megadóztatja e nemes árucikket. Vegyen no, egy csipetnyit!
Ez egész nyájas beszéd, egyébiránt úgy hangzott, mintha azt mondaná: tegye az úr bolonddá az öregapját.
Hát ez a másik úr ugyan kicsoda? Talán a spanyol király, hehehe Persze ön is monarcha, ugye uram?
S ezzel bizalmasan vállára tette kezét.
Én Frigyes Vilmos vagyok, a porosz király!
Természetesen Ah! ah! Igazán örülök, hogy szerencsém van fölségtekkel szemtől szembe találkozni
Majd Sándor cár felé fordult.
De hát hol veszi itt magát fölséged? A másik felséget értem, az itthon van a birodalmában, de hogy fölséged mit keres itt, az nem megy a fejembe.
Sándor cárt igen mulattatta ez a jelenet, mosolyogva felelé:
Olvashatta volna a lapokban, hogy én ide, őfelségével, barátommal megérkeztem hadiszemlét tartani
Ivanovics Iván gúnyból úgy tett, mintha mindent hinne, de tulajdonképpen a legcsekélyebb gyanú vagy kétkedés árnya sem férkőzött azon meggyőződéséhez, hogy a kedélyes burkusok most ővele bolondozni akarnak.
No, hát majd én is bolondozom veletek gondolá magában.
És hogy szándékát, mely összeköttetésben állott a hajóján összehalmozott kínai iparcikkekből álló portékával, nyomban keresztülvigye, szép barna fejét magasan fölemelte, délceg termetét kiegyenesíté s a füstöt szuverén gőggel orrlyukain keresztül eregetve ki, büszkén kifeszített mellére ütött s fáradt, megvető orrhangon tagolá:
Ha ön az orosz cár és ön a porosz király, hát tudják meg végre mi vagyok én
Nos? kiáltának önkéntelenül meglepetve s egy lépést hátrálva az uralkodók a villogó szemű egzaltált embertől.
Én a kínai császár a mikádó vagyok.
Az uralkodók összenéztek és mosolyogtak, azután Frigyes Vilmos szólott:
Mivel bizonyítja be ön, hogy a kínai császár?
Bagatelle! Jöjjenek önök a hajómra, olyan kínai vacsorát esznek nálam, hogy minden kétségük elenyészik afelől, hogy a nap fia és a hold öccse vagyok.
Elfogadjuk! mondá rá hirtelen a cár, minélfogva Frigyes Vilmos magas vendége iránti udvariasságból, még ha akarta volna, sem mondhatott ellent e fejedelmi kalandnak.
A két uralkodó a hajóra ment, s ott a durva hajóskapitány egyszerre a lehető legelőzékenyebb házigazdává változott át. Néhány perc múlva gazdagon terített asztal mellett ültek mint a hárman, mely meg volt rakva mindazon különlegességekkel, úgy ételekben, mint italokban, melyeket a mesés Kína nyújthat.
A két uralkodó fokonkint derültebb lett a kínai császár őfelsége pedig szinte átadta magát a teljes fesztelenségnek s így szólott a lakoma végén:
Én bebizonyítottam fölségteknek, hogy a mikádó vagyok, most már felségteken a sor. Most már ön bizonyítsa be, hogy az orosz cár?
Mivel kívánja, hogy bizonyítsam?
Bah! mondá Ivanovics Iván nevetve, hogy szinte a könnyei folytak nevezzen ki például aladmirállá az orosz tengerészetnél.
Szívesen. Adjon ön téntát és tollat.
Ivanovics elhozta a szükségeseket s a cár a következő sorokat jegyzé papírra:
Ivanovics Ivánt, aki különben a kínai mikádó egyúttal, kinevezem haditengerészetemhez altengernagynak.
Sándor, cár.
Itt a kinevezés, tengernagy úr. Ha Szentpétervárra ér, láttamoztassa a hadügyminiszteremnél szólt Sándor cár szívélyes kézszorítás után távozva királyi barátjával.
Ivanovics utánok kiabált a hajóról:
No, majd láttamoztatom. Hogyisne! Jó éjszakát, fölséges urak.
--------------
Bezzeg mennyire csodálkozott aztán Ivanovics Iván úr, midőn nehány hét múlva Szentpétervárra érve, ottani följebbvalói tisztelegtek nála mint tengernagynál.
A cárnak volt rá gondja, hogy azalatt értesítse a hatóságokat az új kinevezésről.
