A KIRÁLY KIBÉKÜLÉSE (Egy nagyon régi krónikából) • 1883 (34. kötet)
A KIRÁLY KIBÉKÜLÉSE
(Egy nagyon régi krónikából) •
1883
(34. kötet)
(Egy nagyon régi krónikából) •
1883
(34. kötet)
A Koburg-család archívumában találták megírva ezt a történetet. Novellának nagyon mesés, történelemnek valószínűtlen, de a mesénél mégis több.
Volna biz az tán történelem is, ha valami bolondos Ambrus deák, ki az utókor számára följegyzé, hozzá nem komponál egyet-mást, alkalmasint a saját eszéből. Most már én nem tudom különválasztani, mi az igazi, mi a mese.
A diárium ezt a címet viseli: »Hogyan lőn békülése jó néhai Mátyás királnak Koháry István uram eő kegyelmével?«
De még egy király is csak úgy békülhet ki valakivel, ha előbb megharagszik arra a valakire.
Ebből tehát önként következik, hogy ott kell kezdenem, mért haragudott meg a király egyik legjobb vitézére, Koháry Istvánra?
Mert hogy a legjobb vitéze volt, a háborúban megmutatta a kardjával, mikor pedig Mátyás, kivált nagy vadászatok idején, Zólyom várában tarta udvart, közel a Koháry István birtokához, nem egy csiklandós szolgálatot végzett körülötte.
Sok udvari nemes súgott össze ravaszul »Hej, ha Koháry beszélne«, s sok udvari dáma gondolta fázva: »Jaj, ha Koháry beszélne.« Benne volt a király kegyében nyakig. Az pedig olyan jó langyos fürdő, hogy senki se szeret belőle kijönni magától, ha csak ki nem taszítják.
De hát mondjuk már el, miképp esett ki belőle.
Úgy történt az egész, hogy a testvére, Koháry Péter nemrég azt a szörnyűséget követte el a feleségével, midőn összekoccantak, megfogta a szépasszony darázsderekát, s kihajította Kékkő várának ablakán át a rettenetes mélységbe. Ott is veszett szegény Giléty Zsófia. Csak a sziklák lettek pirosak egy időre, amerre lezuhant, és a csipkerózsák nyíltak haloványabbaknak azontúl a meredeken.
Ki tudja, mi volt az oka Koháry Péter uram szörnytettének? Talán erről is István tudna beszélni? Péter maga nem szólt senkinek, tőle meg nem merte megkérdezni senki. Aminthogy nem is igen volt tanácsos.
Mikor ezt meghallotta Budán igazságos Mátyás király (Giléty Boldizsár ment fel hozzá panaszra), legott egy századot indított Péter elfogatására, egy vallon kapitány vezénylete alatt.
Szigorú parancs volt kiadva a kapitánynak: élve vagy meghalva, de elhozza Koháry Pétert, hogy példás büntetése essék a hitvesén elkövetett gyilkosság miatt.
A vallon kapitány útra is kelt egy pénteki napon. (Már akkor sem volt jó pénteken útra kelni.)
Vasút még akkor nem volt Budáról Kékkőre. (De nem panaszképpen mondom, mert még most sincs.) Az utak se voltak jobbak a maiaknál, hát bizony nem lehet rossz néven venni a derék vitéz Strong kapitánynak, hogy csak hétfőn este állított be vacsorára a kékkői várba, ahol már gyanúpörrel élt Koháry, bár Strong kapitány kedélyes arca éppen nem árult el semmi rosszat, amint éji szállást kért a várúrtól nyájas hangon.
– Szívesen bocsátom be a király embereit a felvonó hídon át, Strong kapitány. Pihenjetek meg nálam, ha jó járatban vagytok.
Ott fenn azután a nagy ebédlőteremben összeszorongatta a vendége kezeit, és azt kérdezte tőle egész derülten:
– Hova mentek erre, Strong kapitány?
És a szeme közé nézett a déli gesztenyeszínhajú daliának.
– A rabló csehek ellen megyünk erre.
»Hm, nem ezen a tájon vannak a csehek édes atyámfia« – dörmögé Koháry Péter, s kezdte magát csehül érezni, volt eszében, hogy vacsora előtt lopvást beszaladjon a várnagyához, nemes Kristó Mihály uramhoz s ráparancsolja, hogy reggelig ne sajnálja leitatni azokat a derék fickókat: egy kis maszlagot bízvást vegyíthet az italukba, hadd aludjanak el tőle a királyi vitézek minél jobban.
A vacsora után azt mondja a kapitány Kohárynak.
– Csodálkozom uram, hogy a feleségedet eltitkolod előlem. Pedig tudom, hogy szépasszony, táncoltam is vele lánykorában egy Erzsébet napján az udvarnál.
– Hm! – felelte Koháry ravaszul. – Hát még semmit sem hallottál?
– Nem, semmit. Csak azt hallottam róla, hogy valóságos angyal.
– Az ő már! – szólt Koháry szomorú hangon.
– Ne beszélj az ég szerelmére! – kiáltott fel Strong tettetett csodálkozással. – Mi történt?
– Ej, szomorú történet az, ne kívánd meghallani.
– De mégis. Ládd, nagyon leköteleznél, ha elmondanád.
– Ám, ha kívánod, figyelj, elmondom, miképp történt. Jer közelebb ide az ablakhoz, hogy megértsd az egészet. Itt álltam én ezelőtt húsz nappal a nyitott ablaknál, ő pedig ott állt, ahol te most. A holdvilág szépen sütött odakünn, s a nyárfák lassan hajladoztak, susogtak odalenn. Hajolj csak kijjebb kapitány… ott annál a boglyas kis bokornál egy hegedűs pengette lantját… tudod, egy trubadúr, de nem egészen igazi, hanem amolyan gazfickó… már rég gyanakodtam rá… Zsófia merengő arccal hallgatta, tudod, ahogy az asszonyok szokták az ilyesmit… én átfogva tartám derekát, amint most a tiedet, és amint félre pillantok egyszer, észreveszem, hogy a feleségem egy kis levélkét hullat ki kezéből… a fehér levélke szállt… szállt lefelé, én láttam azt s egyszerre minden vérem fölforrt a dühtől, s amint így átkarolva tartám az asszonyt, ahogy téged most, egy hatalmas lökéssel kiszállítottam a másik világba… így ni, kapitány,… teringette! Mit üzensz, gazfickó a legényeidnek?
Strong kapitány bizony nem üzent többé semmit sem a legényeinek, sem a kedvesének, ha voltak valahol. Vitték már őt a halálnak a paripái lefelé, s az ő piros vére is befestette a sziklákat éppúgy, mint a Giléty Zsófiáé, akivel együtt táncolt valamikor a Szilágyi Erzsébet anyakirályné nevenapján.
No, ez már nem volt tréfadolog!
Erre már Kristó uram is azt mondta: »Nem adnék a fejedért, uram, három denárt«.
– Nem is kell énnékem a három denárod, hanem keríts egy parasztgúnyát, amibe kiöltözzem.
Meglett az álruha, s Koháry Péter még az éjjel elbujdosott, ki tudja merre, ki tudja hova. Élő ember nem bírt ráakadni.
Pedig ha egy tű veszett volna el, talán azt felkutatják. Mert a király parancsa még szigorúbb lett most.
– Halállal bűnhődjék ott, hol megtalálják, s halállal bűnhődjenek a fogdmegek, ha meg nem találják.
Kutatták mindenfelé, de hasztalan, mintha a föld nyelte volna el, sehol semmi nyoma. Városokban nyomozták, erdőket felhajszoltak érte, még a barlangoknak se hagytak békét. Csak egy helyütt nem keresték, a testvérénél, a király bizalmas hívénél, pedig éppen ott tartózkodott Koháry Istvánnál, kinek neje öccse volt Zsófiának.
Mondják, hogy maga Giléty Mária árulta el a királynak titkon küldött üzenetben Péter ott való tartózkodását.
De mire odajöttek elfogatására, már üthették a lába nyomát: kiszökött Lengyelországba.
Ahogy kitudódék Koháry árulása, lőn bezzeg tanácskozás Budán, mi történjék vele. Fejét vegyék-e vagy pedig a jószágát?
Mátyás király okos ember volt, s így elmélkedett: ha fejét veszem, kevesebb fejem lesz eggyel, de ha a jószágait veszem el, hát több uradalmam lesz eggyel.
Elvette hát a jószágait. S azonfelül kitiltotta színe elől.
Nem is maradt vitéz Kohárynak semmije, csak a felesége, meg annak a kis birtoka, no meg a jó kardja, csakhogy mi hasznát veszi, ha nincs kiért kihúzni többé?
Hanem iszen esett az Mátyás király alatt úgy, hogy egyszer-másszor nagyobb szüksége volt a vasra, mint a földre, s a királyi szívnek sok ablaka van, könnyen kiszelleződik a haragja.
Vagy meglehet, egészen más tette hajlékonnyá a békülésre.
Mikor három évre rá, újra Zólyomban tölté a király a nyarat, az a gyanú maradt fenn, hogy Koháry Istvánné asszonyom, a szép Giléty Mária, maga ment volna könyörögni a király elé nagy titokban, a férje tudtán kívül, adja vissza jószágukat.
Meglehet, nem állítom, de valószínű nagyon. Vagyonhoz volt Mária szokva, most pedig nem telt sem bársonyos köntöskékre, sem aranyos gyémántos kösöntyűkre, szépítő kenőcsökre. Szegényen éltek, Zólyom mellett egy kis faluban voltak.
Pedig Mária élt-halt a fényűzésért.
Nem akarok ebbe a kérdésbe belemenni. Kényes dolog. A diák, aki a diáriumot csinálta, kipontozott sorokat hagyott e helyt, mintha rám bízta volna az akasztófáravaló, hogy valami rosszat gondoljak ki helyette.
De én bizony nem gondolkozom az ő kedvéért. Csak úgy egyszerűen mondom el a többit.
Egy este lódobogás hangzott Koháry szegényes udvarán. A Cinke nagyon ugatott odakinn.
– Levelet hoztam kegyelmednek, Koháry István uram!
– Levelet? Kitől?
– A királytól – mondá a vitéz.
Koháry reszketve futotta át a sorokat, melyeknek ez volt tartalma:
»Megbocsátok neked, Koháry, megjelenhetsz udvarom előtt holnap délben, de csak úgy, ha se gyalog nem jössz, sem semminemű alkalmatosságon, s ha magaddal hozod a legjobb barátodat és a legnagyobb ellenségedet.«
Koháry meggondolkozott egy kicsit, majd így szólt a csatlóshoz.
– Kerülj beljebb a házba, remélem, nem mégysz vissza most éjjel.
– Nem szándékozom visszamenni uram, mert egyenes Gácsra tartok a király dolgában, a szép Forgáchnéhoz.
– Pihend ki itt magadat.
– Megpihenek a kamrában, ha megengeded, de csak hajnalig, mert sietnem kell, holnap délre már visszavár a király.
– Ám, ahogy akarod. Jó éjszakát!
– Csak egyre kérnélek, uram, ez ékszereket viszem Gácsra a királytól – s hamisan hunyorított a szemeivel.
– Teringette, ezek valóságos keleti gyöngyök – szólt Koháry.
– Hm, tudja a király, hova mit küldjön. No, de ne szólj szám, ne fájjon fejem. Hát kérlek, uram, tedd el nekem e kis szekrényt hajnalig, jó helyre, hogy el ne vesszen, ha megtalálna éjjel ölni valaki. Majd bezörgetek érte az ablakon hajnalban.
Koháry átvette az ékszert, hogy elteszi, s azzal bement a nejéhez. Útközben azonban egy jó ötlete támadt. »Nem, nem mutatom meg neki – dörmögé. – Úgyis oly kapzsi, hiú, hogy meggyűlne vele a bajom.«
S amint így tovább szőtte e gondolatot, meg a király csodálatos kívánságait karosszékében ülve, a Cinke agár felmászott a térdeire, s rendre elkezdte nyalogatni a kezeit, s nyöszörgött, farkát csóválta, mintha mondani akarna neki valamit.
– Min töprenkedel, jó uram? – kérdezgeté az asszony.
De Koháry nem felelt neki, annyira el volt merülve.
– Sötét gondolataid lehetnek, édes férjem. Homlokod nagyon borús!
– Valóban, asszony – szólt. – Egy terv kóvályog a fejemben…
– Nem bírnám kitalálni?
– Nem, Mária, azt nem találod ki – mondá, s ijesztő lett a tekintete.
– Nos, próbáljuk meg. Ki jött az udvarunkra? Mit jelentett az a lódobogás? Kivel beszéltél odakünn?
– Éppen ez az, ami nagy szeget ütött fejembe. Egy velencei kereskedő kért szállást, ki a világ legszebb keleti gyöngyeivel megy Zólyomba, hogy azokat elárusítsa a királynak.
Giléty Mária olyan lett, mintha parázson ülne. Majd keserűen nézett végig a saját viseltes ruháin és felsóhajtott.
– Szeretném neked ezeket megszerezni.
– Hogy-hogy? – szólt élénken, s arcát elborítá a láng.
– Szuroksötét van odakünn, senki se látta idejönni, nos hát senki sem fogja látni elmenni sem.
– Istenem, te bolondozol…
– Nem, komolyan beszélek. (S öklével haragosan ütött a szegényes fenyőasztalra.) Meguntam már a szegénységet, Mária.
– Én is meguntam, István.
– A gyöngyökkel átmegyünk Lengyelországba. Ott megveszi valaki, és legalább kényelemben élhetünk. A gyöngyök fele is elég lesz erre: a másik felét te viselheted.
Az asszony arca most fehér lett a fölindulástól.
– Ám jól van, istenem, tégy, amit akarsz, én nem szólok semmit, van magadnak is eszed, de azt előre megmondom, hogyha valami rossz támad belőle, engem ne érjen semmi baj, én nem láttam, nem tudtam semmit.
– Ne félj te attól. Nem fogja azt tudni, csak a két lélek, én meg te.
– Csak egy lélek, én meg te.
Koháry kiment, s csak egy jó óra múlva tért vissza a szobába.
Cudar idő volt, s a förgeteg zúgott künn, a fák recsegve hajladoztak, az ablaktáblák reszkettek.
A szépasszony ottbenn levetkőződött fogvacogva, s bedugta fejét a dunyhák alá.
– Itt vagyok – szólt Koháry tompa hangon, amint belépett. – Alszol már?
Mária úgy tett, mintha most riadna fel.
– Ki az? Mi az? Te vagy, István? Jaj, milyen szörnyű álmom volt felőled: vagy meglehet, hogy nem is álom volt.
– Nem volt az álom. Megtörtént, Mária!
– Szent isten! – sikoltott fel. – Megölted?
– Meg! – mondá sötéten. – Minek oltottad el a mécset, csupa vér a ruhám, amint így motozni fogok, bevérezem a bútorokat.
Mária meggyújtotta hirtelen a mécset, s látta egy pillanatra urát, amint ruháiról a vér csepegett, iszonyodva hunyta be szemeit.
– Hát nem akarod látni a gyöngyöket?
– Nem, jaj nem!
De azért kinyitotta félig szemét, s mint a nyúl, mohón pislogott az asztalra rakott drágaságokra.
– Mi történik a holttesttel? – kérdé suttogón, ábrázatából kikelve.
– Eltakarítottam az istálló padlata alá.
Ebben volt a dolog, s midőn napkeltekor a szépasszony fölébredt, így szólt hozzá az ura:
– Kár volt az éjjel olyat cselekednem! Épp az imént kaptam levelet a királytól, hogy megbocsát. Ha tudtam volna,… ha tudtam volna!
Kezeit tördelte kétségbeesésében.
– És mit fogsz már most tenni? – kérdé siránkozva.
– Elmegyünk a király elé ma délben. Kelj fel és öltözködjél.
– Helyes – szólt a szépasszony élénken –, legalább fölveszem a gyöngyöket.
– Nem, Mária, a gyöngyöket most még föl nem veszed, míg a múlt éji dolgom el nem avul. A gyöngyöket elástam a föld alá. Várjunk még velök egy kicsit.
Éppen délre szóltak a zólyomi harangok, mikor Koháry István beléptetett a várba, mellette balfelől a felesége jött, fekete ruhában, hosszú földigérő fátyollal, jobbról pedig a sovány Cinke kutyát vezette maga mellett egy zsinóron, úgy azonban, hogy a jobbik lába mindig a kutya hátán volt, mikor a várudvarba belépett a ballábával pedig egyet-egyet ugrott, hogy versenyt mehessen a lépegető lába a vitt lábával.
A király ott állott egész udvarával a várbejáratnál, s nevetve nézte a csodálatos jövetelt.
– Itt vagyok, királyom – szólt Koháry István, a fejét meghajtva –, se gyalog nem jöttem, se alkalmatosságon.
– Igaz! – mondá a király. – Jer hát közelebb. Magaddal hoztad, amit kívántam?
Koháry levette lábát a Cinkéről, eleresztette a zsinórját, majd a vállán levő korbácsot bontá ki, s jót vágott vele a kutyán.
Vonítva futott el a szörnyű ütés fájdalmával.
Ekkor szájával csettentett Koháry: odaintette kutyáját, az ránézett szemeivel szelíden és visszajött, mintha semmi se történt volna; még hízelkedett is a gazdájának.
– Fölséges uram, ez az én legjobb barátom!
– Ritka hű barát, magam is látom – szólt a király elérzékenyülve.
S egészen közellépett Koháryékhoz. Lángoló tekintete odatapadt az asszonyra, de az asszonyé is őrá.
– Mért kacérkodol őfelségével, te szemtelen! – súgta oda neki dühösen Koháry.
– Hallgass, azt mondom – hörgé az asszony eltorzulva a dühtől.
– Mindjárt megkorbácsollak…
– Mit? Te korbácsolsz meg engem, te gyilkos… gyilkos, gyilkos! – kiálta az asszony fékvesztett gyűlölettel.
– Hogyan? Mit beszélsz, asszonyom? Koháry István nem gyilkos!
– De igenis gyilkos, fölséges uram. Az éjjel egy utas hált kamránkban, ki egy keleti gyöngysort hozott volna eladás végett fölségednek, de ez az ember megölte.
A király homloka fenyegető ráncokba húzódott össze.
– Tehát te is olyan vagy, mint testvéred.
Koháry István felemelte fejét magasra.
– Nem, felség! Hanem ez az asszony olyan, mint a testvére.
– Magyarázd ki magadat.
– A te szolgád volt nálam az éjjel, fölség, valamely ékszerrel, a gyöngyöket átadta nekem megőrzés végett reggelig, s én csak egy furfangot gondoltam ki az asszony kipróbálására. Magamat bekentem egy leölt bárány vérével, s szolgádat reggel elbocsátottam az ékszerrel. Ennyi az egész! Éppen itt is jön már a szolga.
Valóban most érkezett meg Gácsról a lovas, s megerősítette, amit Koháry István mondott.
– Íme, fölséges úr – tette aztán hozzá –, az én legnagyobb ellenségem!
– Okos ember vagy – mondá a király elkomolyodva s némi gondolkozás után. – Beváltottad, amit kívántam, s kimentetted még tetejébe bátyádat is a hínárból. Úgy látom – kivált ha abban is igazad van, hogy olyan az asszonyod, mint testvére –, bátyád is csak a legnagyobb ellenségétől szabadítá meg magát. Megkegyelmezek neki. Értesítsd oda, ahol él, hogy visszajöhet! Téged pedig ezennel visszafogadlak udvaromba, s megerősítlek minden jószágaidban. Valamint lépést teszek az egyháznál, hogy az érdemtelen asszonytul megszabadulhass, ki elárult, s ki a hóhér bárd alá juttatott volna.
Koháry István elpirult, s zavarodottan dadogá:
– Nem, felség… hagyd meg őt nekem… mert megszoktam… és mert szeretem.
A király nevetve vont vállat, mintha mondta volna:
»Hát tessék ebből okosnak lenni!«
