Bécsből Lipcsébe utaztam, s ott egy német kiadó-kollégámat látogattam meg, akivel Jókai könyvei felől beszélgettünk.
– Jókait itt nagyon szeretik – mondá. – Rengeteg pénzt visz ő ki tőlünk a könyveiért.
– Dehogy visz, dehogy. Éppen az ellenkezőn bosszankodom. Jókai majdnem ingyen engedi át a könyveit, lelketlen ügynökök elkérik tőle a fordítási jogot, s ők, igaz, néha nagy összegekhez jutnak e réven, de maga Jókai vajmi keveset lát az önök márkáiból.
– Minek engedi át az ügynököknek?
– Nincs hozzá elég ereje, hogy ő valakitől valamit megtagadjon.
– Pedig kár. Elmondom önnek, hogy jártam én egyszer egy Jókai-féle regénnyel, az »Egy asszonyi hajszál«-lal.
– Megvettem: egy ügynöktől rá a jogot néhány száz márkáért. Jókai sajátkezű engedélye volt nála. Kinyomattam négyezer példányban, és szétküldtem Németország-szerte. Nehány napra rá egy tescheni kiadó visszaküldi a könyvemet, hogy van őneki ugyanebből a regényből egy sokkal olcsóbb kiadása (pláne már a harmadik kiadás). Ő egy másik ügynöktől szerezte meg már évek előtt a kiadási jogot. No, megjártam – gondolám –, a könyv a nyakamon marad, s mintegy másfélezer forint költség. De már ezt nem hagyom annyiban, bepörlöm Jókait, amiért megkárosított… Hanem szerencsére sok dolgom volt akkoriban, s nem értem rá levelet íratni Jókainak. Így múlt el vagy három hét, midőn egy napon eszembe jut, s parancsolom az üzletvezetőnek, írja meg azonnal a kártérítést követelő levelet.
– Miféle ügyben? – kérdé az csodálkozva.
– Ej, hát az »Egy asszonyi hajszál« dolgában.
– Ön egy értelmetlen férfiú, Fridrik úr. Nem látja ön be, hogy ezzel a könyvvel milyen szerencsétlenül jártunk. Befűthetünk az összes példányokkal.
– Az bajos lenne, uram – felelte Fridrik úr –, mert még a múlt héten az összes példányok elfogytak.
Ilyen népszerű ember az önök Jókaija minálunk!