A LEGSZEBB • 1880 (31. kötet)
A LEGSZEBB •
1880
(31. kötet)
1880
(31. kötet)
Nem a Bartók darabjáról van szó, mely ezt a címet viseli, hanem a vidéki városok apró uralkodónőiről, kiket udvaruk és a közvélemény ruház föl ezzel a titulussal.
Hajdan minden vármegyének volt egy »asszony vicispánja«. Egy tisztességes komoly arcú matróna, ki tekintélyével imponált az egész vidéknek, kinek vasvesszője és etikettkorbácsa alatt nyögött az egész vidék, kinek tudtával köttetett és szakíttatott meg minden földi házasság ma azonban lejárt már az auktoritások kora az öregasszony csak öregasszony, s uralkodnak a fiatalok.
A szépség trónja biztos alapon nyugszik: nénémasszonyék semmiféle praktikája nem elegendő rá, hogy az Ilonkát nevezzük véletlenül így a legszebbet letaszítsa onnan: mindenki maga szemével lát és a maga fejével gondolkozik.
A legszebb leány (vagy ha asszony, asszony) háborítlanul élvezi azt a befolyást, amit a szépség nyújt. Az pedig nem megvetendő befolyás.
Ha a sajtót nevezik a »hatodik nagyhatalomnak«, én a magam részéről szívesen engedem át a mellette való hetedik helyet a szépségnek.
Elmondtam már egyszer valahol, hogy véleményem szerint még a keresztény vallást is csak az tartotta fönn ilyen soká, hogy egy szép szőke asszony: a Mária bús arca van beleszőve a szent dogmákba. Enélkül már régen kikeresztelkedtünk volna töröknek. Ez az »egy« szép asszony tart vissza a »sok«-tól.
De nemcsak a vallás, hanem minden nagy intézmény valami szép szőke asszony hajszálaival van összekötve, nagy írók tollát ez mozgatja, nagy hadvezérek kardját ez élesíti.
Mikor H…th Elek volt a mi vármegyénkben a vicispán, hát még az akkori időben oly eleven vérű volt, hogy minden évben más-más szép asszonynak udvarolt.
Lett is a nemes vármegyének haszna belőle. Mert amerre azok a szép asszonyok laktak, arra mindenfelé pompás országutakat csináltatott, hogy a négylovas hintaja vígan robogjon a székvárosból a szép asszony kastélyáig. Egy ilyen út, mely százezrekbe került, s melyen ezer meg ezer jobbágy dolgozott sokáig, akkoriba olyan illedelmi dolog volt, mint ahogy most egy virágbokrétát küld az ember.
Mikor aztán Hth után Mth Ferenc lett az alispán, aki tudvalevőleg csupán Barkóczy Gábornét szerette, nyíltan fölszólalt a nyers Harmos Péter a megyei karok és rendek előtt:
»Ha a tekintetes viceispán úrnak csak egy szeretője vagyon, akkor nekem nincsen is bizodalmam a közlekedés kijavítása iránt, de ezen konstellációk mellett kár is vala nékie elfogadni a vicekomesi officiumot.«
Hát bizony minden institúció, minden torony, minden nagy ház, sőt mint láttuk, még a jó országutak is szép asszonyok kedveért lettek. Még tán a szegedi rekonstrukció is de ezt már nem bírom kisütni, hogyan.
Nem is töröm rajta a fejemet. Kusza szálak azok, melyek az emberi érzelmeket összekötik a cselekedetekkel. Nehéz azokon eligazodni, mert a török császár névaláírása se komplikáltabb.
Az az egy azonban bizonyos, hogy minden városban vagy minden vidéken van egy legszebb leány és legszebb asszony.
Ezek, mint valami planéták, föltűnnek, uralkodnak és letűnnek. Életük egy buborék, egy nap. Azután jönnek újra más planéták, szabályszerűen, mint a csillagrendszerben. A természetben soha sincs űr.
A »legszebb« nem mindig a legszebb. Mert a szépség világában is megvan a korrupció, mint a politikai világban. Az ízlést megvesztegetik más körülmények, mindenféle tulajdonok, sokszor olyanok is, melyek nem az egyéniséghez tapadnak, összejátszanak arra nézve, hogy valaki a legszebbnek kiáltassék ki, mert az valóságos proklamáció több! egy tudat az, mely a tekintélyesség súlyával nehezedik ránk: Andrássy a legnagyobb diplomata, Kossuth a legkitűnőbb lángelme, Jókai a legnagyobb író… Ilonka a legszebb leány.
Ez ellen nincs apelláta fórum. Ha ez egyszer közhit, akkor az erős, ledönteni nem lehet. Minden embernek meg kell hajolni. S ha néha ellenáll is egy-egy idegen az áramlatnak, végre is mintegy belefáradva, vagy hogy az ízlés idomul át az általánoshoz, maga sem veszi észre, mikor egy napon arra ébred, hogy már ő is beadta a derekát.
Szeretem a közvélemény erejét megfigyelni ezen apró nyilvánulásaiban, az isteni voltát ez mutatja leginkább, uralmát ez szentesíti legjobban.
Jaj annak, aki megkóstolta egyszer a dicsőséget. A legédesebb méreg az. Aki abból ivott egyszer, örökös szomja támad annak, kétségbeesett, velőt égető, lelket sorvasztó szörnyű szomjuhozás.
A legszebb leány pedig térdig fürdik a dicsőségben. Rózsákra hajtja fejét, s kis lábnyomán zöldebb, üdébb lesz a mezők füve.
Virágillat a lehelete, harmat hull a szemeiből, melyek mintha a mennybolt sötétjéből volnának szebb tájékra lehozott két darab.
És mik azok a tejben úszó rózsák az arcon? Ajándéka a természetnek? Inkább tán egy örök átok. Mint a Verhovay golyója, mely testében van, örökké emlékezteti őt, hogy ő kicsoda, hogy ő a nép szeszélyes vágyainak szónoka, hogy ő a néptribun, e bűvös arcok, miket a tükör készséggel megmutogat, mindég figyelmeztetik a leányt, hogy ő a »legszebb«.
Ez a tudat viszi, vezeti az élet tavaszán s elvezeti a boldogságtól, melyet az élet őszén már nem lehet föltalálni. Mert a dicsőség csalóka fény, mely mocsarakból támad, mocsarakba visz. A dicsőségnek édessége van, de tövise is. Az édesség múló kéj, a tövis tovább fáj.
A szépség ragyogása megnöveli a hiúságot, s a hiúságnak udvara van a rossz tulajdonokból. Akinek a dicsőségtől el nem szédül a feje, az nagyon erős lélek, akinek a szépségtől sem szédül el, az már rendkívüli lélek.
Mikor nemrég itt járt Jenkins író s az angol parlament tagja, Pázmándy képviselővel, nagy érdeklődéssel tudakozva s nézve meg mindent, ami magyar és szegedi, megmutattuk neki a sétányon a város »legszebb«-jét, egy pikáns szőke arcot, minőkről Albion legföljebb álmodni tud.
»Tehát ez a legszebb?« Szegény kicsike! mondá anglius komolysággal a jeles államférfiú.
Miért sajnálja ön? kérdi tőle Py.
Mert mindig sajnálom a legszebbeket… mint akik előtt ez akadály arra, hogy boldogok lehessenek. Olyanok ők éppen, mint a fölkapott lángelmék, a nagy emberek. A nagyság átkának ónsúlya van. S azt mindenki megsínyli.
S mégis hányan szeretnének lenni a legszebbek és leghíresebbek…
Mert a pillék is a gyertya lángjának szeretnek nekiröpülni. Ez a tragikum magva a pillékben. Mert a gyertyaláng megperzseli, elégeti a szárnyakat.
A szép leány éppen mellettünk ment el. Suhogó szoknyái összezizzentek, mint valami szárnysugohás, szép dereka meghajlott kissé, amint a köszönést fogadta, mosolya, mely ajka körül megjelent, megaranyozta a füveket, a fák leveleit, a gyalogutat és az angol követ borotvált kesernyés arcát… és ott lebegett egy darabig a pázsiton, majd fölcsattant ajkain a csengő nevetés, hallottuk a távolból, és a füvek mintha mozogni kezdenének, a madarak pedig visszafelelgettek rá az elhagyott park néptelen szögleteiből.
-- Ez hát a legszebb leány! mondá a követ ; üljünk le ide a padra és várjuk meg, míg visszajön. Nézzék meg önök még egyszer. Mert ki tudja, ha vajon ő lesz-e a legszebb még holnap is?
S ez nagyon filozofikus kérdés volt. Éppen egy vastagfejű angolhoz méltó.
