A MEGBUKOTT ÉS AZ »EMINENS« • 1877 (28. kötet)
A MEGBUKOTT ÉS AZ »EMINENS« •
1877
(28. kötet)
1877
(28. kötet)
– Rajz –
A Károly a nagyobbik fiú, de azért mégis egy osztályba jár öccsével, az egy évvel fiatalabb Sándorral. Igaz, hogy nem Károly az oka, hanem az édesapja, aki annyira elkényeztette őt, mint egy királyfit, és sehogy sem akarta már tavaly felküldeni a »latin« oskolába, mert még gyengéllette; aztán különben úgy szokta is mondogatni, hogy annyi esze van annak, hogy ha egyszer felviszik a tudomány forrásához, még azokat is meg fogja előzni, akik már öt éve magolják a »Haec mensát«. Lángész a Károly gyerek – erősíté a jó édesapa –, nincs szüksége arra, hogy siessen, az ráér mindig.
Minthogy azonban Sándor is kivackolódott az »elemiből« s most gimnáziumba kellett vinni, hogy ragadjon valami őrá is, egyúttal Károlyt is kikészítették, számos csókkal fürösztve arcát, meghagyatván mind az apa, mind a mama részéről, hogy a Sándorra mint kisebbikre vigyázzon, a jóban oktatgassa, s szükség esetén egész atyai hatalommal bírjon felette.
Károly fennhéjázó lelkének tetszett ez a megbízatás, minek különösen ígérkezett megfelelni, s ezt annyival inkább el lehetett hinni, mert már eddig is benne volt a gyakorlatban s zsarnokilag packázott kis öccsével, tetszés szerint bántalmazván azt még a szülők szemeláttára is, kik a kisebbik fiút, mert nem tudott úgy hízelkedni, s saját hibáit és csínyeit nem tolta fivérére, mint amaz, nem kedvelték annyira.
Károly a szülők reménysége, büszkesége, kinek nagy jövőt jósoltak, talán magok sem tudták miért, de annyiszor álmodoztak erről, hogy végre is nem csoda, ha álmuk valóságnak tetszett.
És íme, mi történt. Károly megbukott az első osztályban, ismételnie fog kelleni azt, a lenézett Sándor pedig kitűnően végezte az évet, első eminens lett. Ma volt a »kálkulus«-olvasás, hallották mind a ketten. Most otthon ülnek a kosztadó asszonynál, kis szobájukban és a kocsit várják, mely értök jő, hogy hazavigye szülőikhez.
Mily öröm volt mindkettőjüknek, karácsonykor, húsvétkor, egy-egy felhangzó kocsizörgés; szívök nagyot dobbant, ha elképzelték a kedves utazást hazafelé. Nem is hiszem, hogy nem szünnapokra hazakészülő diák komponálta ezt a dalt:
Zörög a kocsi
Pattog a Jancsi
Talán értem jönnek...
Pattog a Jancsi
Talán értem jönnek...
Most minden másképp van. Míg Sándor vidáman rakja be könyveit a bőröndbe, Károly könyökére nyugasztja fejét, s bús gondolatok, szorongató érzések vesznek erőt rajta. Úgy ül ott, mintha siralomházban volna s mélyen sóhajt fel olykor-olykor. Képzelete előtt feltűnik apja szemrehányó tekintete s aztán még ennél is valami rettenetesebb. Sándor kegybejutása a háznál. Oh, ha ez bekövetkezik! Érzi, hogy meg kell halnia, föld alá süllyednie szégyenében.
– Mit gondolsz, Károly – szólal meg Sándor –, az lenne a derék, ha nem üresen küldenék a kocsit, ha atyánk vagy anyánk is feljönne értünk. Nekem előérzetem van.
Károly arca még jobban elpirul e szavakra, aminek bezzeg, mennyire örülne más helyzetben. Kalapját mélyen szemére húzza, s válasz nélkül mereng, maga elé nézve sötéten, mint a bűn.
És valóban, bűn is az, amit ő cselekedett; elpazarolta a drága időt, ahelyett hogy tanult volna, elbizakodott saját eszében, azt hitte, hogy ő tanulás nélkül is tudni fog mindent s átcsúszik a felsőbb osztályba. A sors azt mondta neki: »megállj!« Jó, hogy ilyen korán mondta. Még talán megérti.
Sándor mindent elkövetett, hogy vigasztalja; évközben is sokszor mondta, hogy tanuljon. De Károly már azért sem fogadott el tanácsot öccsétől, mert őtőle jő: »mit tudna az a tacskó?«
Különben is mit ért volna most a vigasztalás. A megtörténten nem lehet változtatni. A bűnhődés a hanyagságért és elbizakodottságért utólérte a »szekunda« képében, és az iszonyú bűnhődés.
Ez az egyetlen szó mennyire megváltoztatja az egész világot. A nap se süt most olyan szépen, olyan derülten, mint azelőtt, a fák lombjai nem integetnek olyan barátságosan, mint egyébkor, a könyvek mindmegannyi éles tőrszúrás, komoran, szemrehányólag tekintenek rá; ő, aki azelőtt ugrándozva mérte végig az utcákat, bújva sompolyog a kapuk mellett, s ha valamelyik pajtását látja, pirulva fordítja el arcát; pedig fölösleges elfordítania, a pajtás úgysem venné őt észre; már korán megtanulta azt a bölcsességet, hogy a hitványakkal jó nem lenni ismeretségben. Egyetlen nyájas »szervusz« nem hangzik feléje sehonnan. Még a szomszéd kutyái is, kikkel játszadozni szokott, kitérnek előle, mintha azok is tudnák, hogy megbukott. Nincs szomorúbb árva széles e világon, mint a »szekundába« esett diák!
És még ehhez átszenvedni azt, hogy öccséhez, az »első eminens«-hez sorra jönnek a távozó társak elbúcsúzni, osztályrészt hozva neki az otthonról előljáróba küldött hazai pogácsákból, miket ugyan megoszt Károllyal, de keserű falat az annak, mert a szívességet, szeretetet, mit a pajtások a pogácsa mellé adnak, meg nem oszthatja: az egészen az övé.
Már ez is elég fájdalmat okoz a megbukottnak, de mi a jelen sivársága még a jövő kilátásaihoz képest? Mit fognak mondani otthon? Milyen bámuló szemeket vág majd az édesapa, ha keresztülnézi a két bizonyítványt! Azt fogja hinni, hogy a neveket cserélték ki! Oh, bárcsak ne jönne még értök a kocsi legalább egy-két napig, oh, bárcsak akkora sarak, esőzések támadnának, hogy fennakadna a közlekedés, hogy ne mehetnének haza, s ne lenne kitéve annak a szigorú atyai tekintetnek, melyet eddig csak Sándor ösmer, melyből neki még nem volt része…
De a rossz diákot a sors nem hallgatja meg, sem esőzések nem támadnak, sem az út nem válik járhatlanná, sem a kocsi nem késik: éppen e pillanatban robog be az udvarra.
Az öreg kocsis siet leszedni az elemózsiás tarisznyát, mit az anyai gondosság bőven megrakott mindenféle jóval, s mit olyan diadalmas arccal nyújt most át az úrfiaknak, mintha tőle származna…
– De hát magát mi lelte, Károly úrfi, hogy olyan szomorú, mintha temetésre készülnénk? Micsoda? Hát nem is örül az öreg Miskának? Noj’szen csak az kellene! De nini, majd el is felejtettem a levelet.
Nagy nehezen előkotorássza dolmánya zsebéből tapló, kova, acél, pipáról levált kupakok nagy sokasága közül. Az apa írása, Károlynak címezve.
»Kedves fiam, Károly!
Magam nem mehetek értetek, itt küldöm az öreg Miskát, az majd vigyázni fog rátok az úton. A ruhátokat, könyveteket szedjétek össze, hogy valami el ne maradjon. A bizonyítványokat látni akarom én is, meg a tisztelendő úr is, anélkül ne jöjjetek. A Sándoréra különösen kíváncsi vagyok, s ha netán gyenge tanuló, esztendőre nem is megy fel, itthon marad valami mesterséget tanulni. Isten veletek a viszontlátásig! Szerető apátok
G. Péter.
U. i. Anyátok már nagyon nehezen vár: egy tarisnya holmit küld az útra. Vigyázzatok, hogy a gyomrotokat el ne rontsátok.«
Még sohasem olvasta el Károly édesatyja levelét ily szorongó szívvel, mint most, s még sohasem volt szomorúbb útja, mint a mostani. Az ismerős halmok, völgyek, bokrok, miknek látása örömmel dagasztá keblét azelőtt, mind úgy tűnnek fel, mint vádolói.
Midőn végre berobogott a kocsi a szülői ház udvarára, elsápadt s jobban szeretett volna messze lenni innen ezer mértföldnyire. Az apa és édesanya öleléseinek nem volt most édessége, s a pompás vacsorának, mely otthon várta, semmi íze.
És mindezt az a hitvány szekunda okozza. Egy egész mennyországot mérgez meg, mert hisz mennyországa neki máskor az első nap a családi hajlék alatt.
Szórakozottan, lesütött fővel ül az örvendezők között, kik nem bírják elképzelni, mi lelte.
– Édes, kedves fiam, tán bizony beteg vagy – aggódik az anya --; szólj, mi bajod, édes gyönyörűségem?
– Semmi, éppen semmi – felelé komoran.
– De hát akkor mit búsulsz? Látod-e, Sándor milyen víg. Eredj ki már, nézz körül a háznál. Mindjárt felvidulsz. A kis lámpásos csikó, majd elbámulsz mennyire megnőtt azóta! Hát még a tarka bárányod.
…Mind nem örvendezteti az már őt meg! Mindenütt nyomában húzódik, mint a bűn, sötéten, komoran a »szekunda«.
– Nos, fiúk, szól közbe végre az apjuk, hol a »kalkulus«? hadd lássam!
Íme, lecsapott a villám, a rettegett perc itt van.
Elébb a Sándor bizonyítványát nézi át az öreg. A pápaszemét is megtürüli, ha jól lát-e; nem mer a szemének hinni.
– Micsoda? Te vagy az első eminens? Teringettét, fiú! – kiált fel élénken – ember vagy a talpadon. Ide a szívemre! Első emmens! Első! a legelső! De hogyan lehet az?
S egy sajátságos kérdő pillantást vet Károlyra, ki elfordított fejjel ül székén s erősen fohászkodik, hogy az Úristen tegyen ez egyszer csodát és süllyessze el a világot minden professzorostul, bizonyítványostul együtt.
Az apa kérdő tekintete azt fejezi ki: »ha Sándor az első eminens, vajon mi lehetsz akkor te?«
Nyomban megtudja. Míg a megdicsért Sándor az apa ölelő karjaiból az örvendő mama keblére vándorol, addig ideje van átnézni a másik bizonyítványt is. És derült homlokán mogorva ráncok gyűlnek, szemeibe harag.
– Mi ez? – kérdé szigorún. – Te megbuktál? Te, akinek szorgalmával, eszével dicsekedni szoktam, csúfot hoztál rám? Hasztalanul költöttem rád egy álló évig! Felelj, hogyan történt ez, gonosz gyermek?
E lesújtó szavak mély benyomást tesznek Károlyra, eljátszva látja fölényét, atyja szeretetét, könnyei záporként megerednek.
– Hát mégsem felelsz? – mondja az apa indulatosan… – Rögtön felelj, vagy különben…
Károly makacs hallgatásba burkolódzik, nem tudván mit felelni, s már-már kitörne nagyban a vihar, ha az édesanya, kinek szeretetét még a szekunda sem képes meggyengíteni, nem jönne segítségére azzal a kijelentéssel, hogy az egész dolog, ő jól tudja, nem lehet egyéb, mint csupán a tanárok igazságtalansága.
Aranyat ér ez a gondolat. Károly siet is belekapaszkodni erősen. Persze, hogy úgy van, a tanárok igazságtalansága, bosszúja az. Fuldokolva, könnyhullatás között panaszolja el a szenvedett méltatlanságokat, s e percben szinte szónokká magasul az édesanyja által nyújtott eszme illő kibővítésében, minélfogva, az apa szíve sem lévén kőből, lassan-lassan meglágyul s jövőre szóló ígéretek után kész a feledés fátyolát borítani a lefolyt évre.
*
A vakáció mégiscsak jól telik el; de az első gyerek a háznál e naptól kezdve Sándor. Az új iskolai évben most őrá bízza az apa Károlyt, kinek kétszer is eszébe juttatja búcsúzáskor:
– Aztán, fiam, ha még egyszer igazságtalanok lesznek irántad a tanárok, itthon maradsz csizmadiainasnak, hogy ne legyen nekik kin igazságtalankodni. Megértettél-e?
