A MÉZESHETEK • 1879 (30. kötet)
A MÉZESHETEK •
1879
(30. kötet)
1879
(30. kötet)
Anyám temetése után, mely egy hétre az esküvőm után történt, kaptam én a hagyatékban többi közt két öreg kocsist, Suska Mihályt és Kaczót. Szegény anyám végrendeletileg kötötte ki, hogy egyiket se eresszem el a szolgálatból, hanem fölemelt fizetéssel éldegéljenek a portán, ameddig nekik tetszik.
Suska Mihálynak azonban, mivelhogy éppen akkor volt a nagy kolera, nem tetszett soká a szolgálat, hanem négy-öt nap múlva elment szépen az úrnője után; a fiatalasszonynak különb parádéskocsis kell már.
Én pedig nem fogadtam az Ilonkának külön parádéskocsist, hanem fölöltöztettem új libériába az öreg Kaczót, aki pedig teljes életében igáskocsis volt, s trágyát hordott, nem szép selyemruhás asszonyokat.
Kapott pedig az én volt feleségem a kelengyéjébe többi közt egy szobaleányt, egy szakácsnét és egy újdonatúj fekete hintót.
A szakácsné még csak ígérve volt, de a hintót azonnal elhoztuk.
Ez a fekete hintó volt a mézeshetek megkeserítője.
Ilonka semmiféle vagyonommal nem törődött, csak a hintóval. Ha elégett volna ház, asztag, jég elveri a termést, mind nem bánta volna egy csöppet sem, hanem ha eső kerekedett, az én Ilonkám mindjárt elsápadt, hogy hátha valami baja lesz a hintónak? Hátha nem jól van behúzva a kocsiszínbe, vagy ha becsurog a födélen az eső és leszedi róla a festéket.
Reggel, ha fölkelt, ha végigment a gazdasági udvaron, első tekintete mindig a hintóra esett, és este is az volt az utolsó gondolata, be van-e a hintó rendesen takarva ponyvákkal?
Engem annyira bosszantott ez a dolog, hogy elkezdtem elménckedni a hintó fölött. Elneveztem kakadu fészek-nek, Filcsik bundájá-nak, családi cabine noir-nak.
Nojszen csak az kellett még! A Mimi (így híttam nyájaskodva) semmiért sem haragudott meg a világon, szidhattam ruháit, apját, anyját, tréfálhattam a legérzékenyebben, mindig nyájas volt és mosolygott, de ha a hintó ellen mertem valamit mondani, nyomban sírva fakadt és mindjárt el akart válni.
Én pedig egyre dühösebb lettem a hintóra, úgyhogy utoljára gyűlölni kezdtem azt a lelketlen tárgyat.
Négy hatosért megfogadtam a béresgyereket, hogy egy éjszaka feszegesse le a hintóajtókról a Mimike caládi címereit.
Másnap két dísztelen folt jelezte a nagy rombolást, s én magam vágtam a legdühösebb arcot azon szerencsétlenséggel szemben, mely szegény Mimit érte
Máskor megint ráparancsoltam Kaczóra, hogy éjjel titokban meszelje be a kedvenc jószágot fehérre.
Lett nagy sírás-rívás reggelre. A cifra hintó úgy nézett ki, mint egy ütött-kopott csőszkunyhó. Nyomban föl kellett küldeni lakiroztatni Vácra.
Addig, míg a hintó nem volt otthon, Ilonka örökké nyugtalankodott, hátha valami baja esik az útban, tengelye törik el, vagy az üléseiben esik baj?
Ez izgatott napok alatt érkezett meg a levél, hogy az új szakácsné meg fog jönni szombatra, akitől majd az Ilonka megtanul főzni.
Mimike törte föl a levelet, egy jókedvű mosoly futott végig az arcán, de csakhamar felhő ült ki szép magas homlokára:
Tudja-e maga, hogy ez nagy baj?
Nem tudnám miért? Legalább nem esnek olyan bolondságok, mint eddig, hogy a múltkor magok ketten a szakácsnéval timsót tettek a levesbe.
Az ám: de mit tegyünk a mostani szakácsnéval?
Egyszerűen elküldjük.
Az ám; de ki küldi el, ki meri neki megmondai. Én ugyan nem. Inkább meghalok, de ahhoz nincs bátorságom.
Majd megmondom én neki holnap.
De bizony nem volt hozzá elegendő bátorságom nekem sem. Mind a ketten gyerekek voltunk. Tudtam gorombáskodni a férfiakkal, duhajkodni a legszilajabb fenegyerekekkel, keresztül-kasul gázoltam minden emberen, a Mimike kedveért tűzbe-vízbe el mertem volna menni, de a szakácsnénak fölmondani, ahhoz nem volt elég erőm.
Másnap pedig már péntek volt, s szombaton az új szakácsné jön. Irgalom anyja! milyen keleti kérdés lesz abból, ha a két szakácsné összejön, egyik a hajdani, másik a leendő terrenumán. Ennek a konfliktusnak nem szabad megesni.
Jó szerencsének vettem, hogy délután megérkezett a hintó. Ilonka repesett örömében, olyan szép volt; fölhasználva jó hangulatát, körülvettem hízelgéssel, nyájaskodással, kérve, hogy ő vállalja magára a szakácsnét elküldeni.
Hallani sem akart felőle, hanem még kinevetett.
Ne okoskodjon Mimike, mert rettenetes dolgot fogok elkövetni.
No bizony! Félek is én magától.
Majd meglássuk!
Behíttam az öreg Kaczót:
Fogja kend a hintóba a két öreg szürkét elülről, a hátulsó tengelyre kössön kend egy erős istrángot és fogjon be hátulra két igás lovat!
Igenis értem, kérem, alássan mondja az öreg Kaczó nagy szemeket meresztve. De hát mi lesz aztán ebből?
Az lesz, hogy a hintót széthúzzák a lovak. Úgy jár, mint a lúd sarkantyúja: megszakad derékban; a szürkék elszaladnak a maguk felével jobbra, az igások pedig elszaladnak a magukéval balra.
Ilonka most ijedt meg csak igazán. Most is előttem áll az a kétségbeesett tekintet, melyet rám vetett, midőn a hintó fölött elhangzott a halálos szentencia.
Hangja egyszerre gyöngéd, olvadékony lett.
Nézze csak! Van nekem egy jó tervem. Maga is megmenekül, én is
De csak nagy lángész maga, Mimike! Látom már azokból az okos szemekből, hogy
Magának nem is jutna eszébe semmi. Mit gondol, nem jó lenne, ha én befogatnék és elmennék Mohorára, az anyámért, hogy jöjjön a szakácsnénkat elcsapni. Most úgyis pompás szánút van
Nagyszerű gondolat! Több esze van magának Deák Ferencnél.
Mimike befogatott. Most azonban nagy veszekedés keletkezett, hogy lesz-e a lovakon csengő, vagy nem.
No, én a magam csengőjét nem engedem koptatni. Nem én, Mimike. Ha akar menni, menjen; de én a csengőmet nem adom.
Mimike megkötötte magát. Jól van, ő nem bánja de inkább még ma elvál tőlem, hanem azt már nem teszi, hogy ő csengő nélkül menjen.
Végre is fölraktam a fiatal lovakra a csörgőket és csengettyűket. Mimike elment, s egy napi fáradságos téli utazás után diadallal tért vissza a mamájával, aki nyomban hozzálátott a statáriális eljáráshoz.
Ostoba gyerekek! kiáltá, amint a szánról egészen megcsipkedve a hidegtől kiszállott, s a bundák tengere alul kibontakoztt. Mi lesz belőletek, ha még köhögni sem mertek. Hol az a szakácsné, hé! Hadd egyem meg, de mindjárt. Hej, Panna, Borcsa, híjjátok elő azt a szörnyeteget, azt a szakácsnét Hadd kössem talpára az útilaput, ha maga a hétfejű sárkány is
Mi pedig félve bújtunk Mimikével a legutolsó szobába és onnan hallgattuk szívdobogva, amint egy-egy hang megcsonkítva, elmosódva fülünkhöz jött és találgattuk: vajon mi lesz most?
