A NAGYANYÁM FÜVE • 1885 (36. kötet)
A NAGYANYÁM FÜVE •
1885
(36. kötet)
1885
(36. kötet)
A tiszovniki tótok lejártak hozzánk káposztát venni; buja, nagyfejű káposzta nőtt a határban, híre volt messze darabon a hegyi lakók közt, akik élnek-halnak a káposztáért.
Nagyanyámtól megvettek egy közt negyven forintért, kivagdosták fölrakták a szekérre melyet két tarka tehén vont, még a torzsákat is, de a negyven forinttal adósak maradtak; abban állapodtak meg nagyanyámmal, hogy majd meghozzák a pénzt, mihelyt ők is beszedik otthon az isten áldását.
Elmúlt az ősz egészen, a tavasz is beköszönt, de csak nem jöttek a tótok a pénzzel, nem volt arra más mód, mint elküldeni a szolgálót Tiszovnikra.
El is ment Zsuzska, meg is jött, hogy azt mondja, nem fizetnek a tótok, mert csak úgy ígértek, ha az isten áldását beszedik, de bizony az idén nem áldotta meg az isten a tótokat. Hát csak várakozzék a tekintetes asszony, amíg megáldja.
A szegény nagyanyám roppan méregbe jött a hírre.
– Gebedjetek meg a káposztától. Hogy vigyen el az ördög, gazemberek.
– Ne az ördögnek kínáld őket, fiam – szólt bölcsen nagyatyám. – Az ördög nem ér semmit. Hanem bízd őket valami fiskálisra.
Úgy is lett. A fiskális pört akasztott a nyakukba, amire aztán ijedten jöttek egy nap.
A legöregebb tót volt a legnagyobb imposztor köztük, aki dúlt arccal adta elő, hogy a gyermekei éhen halnak otthon, hogy a fiskális az utolsó vánkost akarja kihúzni a beteg felesége feje alól.
Addig-addig beszélt, hogy a nagymama ríva fakadt.
– Ne sírjon a tekintetes asszony… ne, ne lelkem, mert mégsem fogja elveszteni a negyven forintját. (Mintha bizony azért sírt volna a jó lélek.) Mert hoztunk ám mi a tekintetes asszonynak olyan kincset, ami még az ebecki kastélynál is többet ér. Úgy ám, bizony! Még az unokái is áldani fognak minket érte.
(Még engem is belekevert a gazember.)
Nagyanyám csak nézte könnyein keresztül, amint kivett a halinája alul egy túrógomolynyi nagyságú friss sarat, amiből egy icipici plánta dugta ki a verébnyelv alakú rőtpiros leveleit.
– Hát ez mi? – kérdé nagymama.
– Ez az a csodafű, melyet mindenre lehet használni. Az ennek a tulajdonsága, hogy lefelé nő a földbe.
– De hát akkor mit ér, ha nem látszik.
– Mit ér? Minden évben ősszel ki lehet szedni a gyökerei egy részét.
– És aztán?
– Mikor a gyökér megszárad, széttördeli a tekintetes asszony, olyanná lesz, mint a drót, s ha beteg állatnak ebből a fülébe dugnak, okvetlenül meggyógyul. Ilyen fű csak egy van Magyarországon a Tátra legtetején, s arról is csak énmagam tudok. Hát ezt hoztam el kérem a negyven forint fejébe.
Nagyanyám nevetett rajta. »Isten neki, hadd boldoguljon a szegény ördög«, elfogadta a füvet negyven forintba, és elültette a kertben. Ki tudja még, hátha csakugyan meg is éri a negyven forintot!
A fű nőtt, nőtt… Az egész falu a nézésére járt. Negyven forint sok pénz! Azért csak szépen megnőhet a kutya!
Mikor a két húsos levele csucsorodni kezdett, azt hajtották a parasztok: »No, mégis igazat mondott a tót; ahol ni, medicinás üvegek keltekeznek rajta. Majd meglátja a tekintetes asszony, úgy formálódik a levele.«
Őszre terebélyesen eresztette meg a gyökereit, mintha csak a török császár névaláírását akarná utánozni a föld alatt.
A gyökereket kiszedte a nagyanyám, megszárította, s ahány beteg állat volt a környéken (alig várta, hogy valamelyik megbetegedjék), azt mind ő gyógyította a csodafűvel.
Amelyik megélt, helyrejött, annak okvetlenül a fű használt; amelyik pedig nem élt meg, azon már nem lehetett segíteni, mert annak a fű se használt.
Az én szegény nagyanyám sok-sok esztendeig büszke volt rá, hogy ilyen füve van, s hogy annyi jót tehetett vele az embereknek.
A fű ezalatt olyan hírre vergődött, hogy egy reggel ijedve azon vettük észre, nincs ott a kertben.
Tolvajok éjszakának idején belopóztak, kiásták, és elvitték, ki tudja hová.
Szegény öregasszony, egész holta napjáig kereste, kutatta, de hiába. A végrendeletében hagyott rám egy csomó birkát, lovakat, ökröket, és azt a megbízást, hogy kutassam fel számukra azt a füvet.
Kutattam is, de híre nyoma sem volt, tudakozódtam, végignéztem a herbáriumokat, a ritka kerteket, de sehol sem leltem olyan fűre.
Hanem mióta nem a herbáriumokat nézegetem, de a népek és instituciók javítására célzó kormányzási szereket és eszközöket kísérem figyelemmel, azóta meghökkenve látom, hogy ez a különös fű köztük van.
A füvet hát a végrendelethez képest megtaláltam, de most meg már a birkák, lovak és ökrök hiányzanak hozzá.
…Isten neki, jó helyen van, ahol van. Mert ott megvannak hozzá a birkák.
